| Tudós humanista irodalom | TARTALOM | Irodalom |
FEJEZETEK
Az itáliai reneszánsz és humanizmus a 16. század első évtizedeitől kezdve elvesztette irodalmi vezető szerepét Európában. Ez idő tájra az Alpoktól északra és nyugatra a német, flamand, angol és francia társadalom is megérlelte a maga sajátos színezetű reneszánsz és humanista kultúráját. Amerika felfedezése után (1492), amint Európa gazdasági és kereskedelmi súlypontja a Földközi-tenger-mellék központi országából, Itáliából Európa nyugati államaiba, az Atlanti partokra terelődött át, az európai társadalmi és kulturális fejlődésnek irányt mutató új irodalmi, ideológiai, tudományos fókuszok is az Alpokon túl támadtak.
A nyugat-európai humanizmus természetesen szintén az itáliai példa nyomán alakult ki, s a latinnyelvűséget ápolta tovább a 16. században is, amikor Itáliában már végérvényesen az olasz lett az uralkodó irodalmi nyelv. Az itáliai reneszánsz jórészt antik pogány szellemével ellentétben a nyugat-európai humanizmus inkább keresztény színezetű volt, a középkorvégi devotio moderna célkitűzéseiből is sok mindent magába szívott. A profán hang, a világias életérzés és felfogás azonban a 16. század elejétől benne is mind nagyobb erővel szólalt meg. A keresztény szellem mellett másik fő jellegzetessége az itáliainál alaposabb tudományos, főként kritikai filológiai érdeklődése. Az antik kultúra megismerése és asszimilálása elsősorban filológiai tanulmányok útján volt az Alpoktól északra lakó nemzetek számára elérhető. Sőt a filológia mindenfajta tudományosság foglalata lett, betört egyrészt a természettudományok, másrészt a teológia területére is, amazt tapasztalati, kísérleteken alapuló kutatások helyett filológiai okoskodással, spekulatív úton akarta továbbfejleszteni, az utóbbiban viszont a világi tudományosság módszereit alkalmazta. A tudomány, a filológia vált úrrá a költészetben is, éppen ezért a nyugat-európai humanistákban több a tudós vonás, mint a költői, művészi hajlam; bár akadt köztük igazán nagy költő egyéniség is a németalföldi Janus Secundus személyében. Két legnagyobb vezető egyénisége, Erazmus és Melanchton azonban mindenekelőtt tudós filológus.
A németalföldi születésű Erazmus (1466–1536), a modern gondolkodás és kritikai szellem úttörője, a szentírás szövegeinek értelmezésében a filológiai {273.} kriticizmust juttatta érvényre, és az egyház belső megújulásának szükségességét hirdette. A bibliát már ő mindenki olvasmányává kívánta tenni, s ezzel közvetlen ébresztője lett a nemzeti nyelvek tudatos irodalmi művelésének. Eszméi a reformáció előkészítői voltak ugyan, sőt fiatalabb éveiben éppen ő írta a leggyilkosabb leleplezéseket a római egyház és a papság romlottságáról, Luther mozgalmával mégsem értett egyet és a római egyháztól sohasem szakadt el. Állandó levelezést folytatott Európa-szerte érte rajongó rengeteg barátjával és tanítványával, akik a század legnagyobb tudósaként s az elegáns latin stílus utolérhetetlen művészeként tisztelték.
Erazmushoz hasonló nagy hatása a protestánssá lett országokban a reformáció hírneves pedagógusának, Melanchtonnak (1497–1560) volt. Személyében a humanista már kizárólag a tudós filológust jelentette. Mint a wittenbergi egyetem tanára és Luther híve azon fáradozott, hogy minél szorosabbra fűzze a kapcsolatot a reformáció új vallásossága és a profán humanista tudományosság között, hogy az antik kultúrát a keresztény műveltség alapjává s a reformáció szövetségesévé tegye. Az ő humanista ideálja is, akárcsak Erazmusé, a három szent nyelvben és irodalomban: a görögben, latinban és héberben járatos tudós, tehát filológus-típus. A klasszikus nyelvek, az antik kultúra ismerete azonban most már nem a pogány múlt újjáélesztése érdekében volt szükséges, hanem hogy segítségül szolgáljon a kereszténység szent iratainak értelmezéséhez, a hitigazságok feltárásához. A humanista filológusképzést éppen ezért Melanchton a protestáns iskolák feladatának tekintette.
A keresztény humanizmusnak a kulturális fejlődést előmozdító, erjesztő hatása kétségtelen, de hiányzott belőle mindenfajta társadalmi radikalizmus. A feudális és polgári érdekek összebékítésén fáradozott, szelíd és óvatos volt, irtózott a forradalmiságtól. Igyekezett a részben általa felidézett reformáció társadalmi-mozgalmi lendületét is lefékezni. Magatartásának oka e humanista réteg szociális összetételéből eleve nyilvánvaló: írói többségükben tanárok, városi lelkészek, tisztviselők, viszonylag szerényebb jövedelmű polgárok. Az itáliai reneszánsszal és humanizmussal szemben, amelynek legsajátságosabb figurái a nagystílű politikusok, katonák, udvari méltóságok voltak, a nyugat-európai humanizmus elmélyülő tudósokat és filisztereket nevelt, ezek váltak legjellegzetesebb típusaivá.
A nyugati humanizmus tartalma, szelleme a reformációval való összefonódása következtében az itáliai humanizmushoz viszonyítva tehát alapvetően átalakult, megváltozott; a 16. század első évtizedeitől kezdve a hazai tudós irodalom is mindinkább e filológus humanizmus hatása alá került. A mintakép és példa már nem annyira az olasszá vált (a csak latinul tudó magyaroknak nyelvileg is nehezebben hozzáférhető) itáliai reneszánsz és humanizmus volt, hanem a latin nyelvűséget is tovább ápoló nyugati keresztény humanista irodalom és tudományosság.
A humanizmus új tendenciái főként a közeli s a kevésbé vagyonos kisnemesi, polgári származású hallgatók számára is megközelíthető bécsi és krakkói egyetem útján váltak ismertté Magyarországon. Mindkét egyetem a nyugati keresztény humanizmus közvetítője lett, s akik az 1520-as évek elejétől kezdve innen tértek haza, Erazmus tanainak és műveinek ismeretét hozták magukkal. De igen sokan, a vallási és egyházi reformok hírét véve, továbbmentek a wittenbergi egyetemre, ahová – legalábbis a magyar hallgatókat – nem annyira {274.} a dogmatikus Luther, mint inkább a tudós humanista Melanchton vonzotta. A század utolsó harmadáig e három univerzitásé volt a vezető szerep; az 1540-es évekig főképp Bécsben és Krakkóban, 1540 után Wittenbergben tanult a legtöbb magyarországi diák. Ez a zömében nemesi és polgári eredetű hallgatóság csak a filológus, keresztény humanista eszmékért, műveltségért lelkesedett osztatlanul, a reformációt illetően azonban már korántsem volt ilyen egységes. Egy részük Erazmus példáját követve nem csatlakozott a reformációhoz – sőt esetleg aktívan harcolt is ellene; nagyobb részük azonban elfogadta annak mérsékelt lutheránus változatát, s a reformáció következetes terjesztője lett. Példaképének, tanítójának azonban vallási kérdésekben sem elsősorban Luthert, hanem Melanchtont tekintette. De nem volt ritka az olyan humanista sem, aki a hitújítás dolgában nem foglalt határozottan állást, s utólag sem állapítható meg róla, merre hajlott inkább.
Az erazmusi humanizmus első magyarországi hirdetői már a Jagelló-kor utolsó szakaszában feltüntek, s II. Lajos és Mária királynő udvarában szíves fogadtatásra találtak. Itt élt Erazmus első hazai ismerője, a Jagelló-kori költők között már említett Piso Jakab, de itt találunk már többeket Mohács utáni humanizmusunk jeles képviselői közül is (Brodarics, Oláh, Nádasdy, Pesti stb.). A 16. század további évtizedeiben nálunk is uralkodó keresztény humanizmus eszméinek alakulása szempontjából különösen jelentős, hogy képviselőik jelentékeny része még a Mohács előtti Magyarországon nevelkedett, s még magába szívta annak nemesi nacionalista felfogását. Az erazmista és melanchtoni humanizmus magyar képviselői tovább őrizték és ápolták a Hunyadiak és a Jagellók korában megerősödött nemesi nemzettudatot, de azt a történelmi tapasztalatok kényszerítő súlya alatt egyúttal át is értékelték, bizonyos fokig pozitívabb tartalommal töltötték meg. Az ország széthullása semmivé foszlatta a köznemesség hatalmi illúzióit, értelmetlenné tette a Werbőczy-párt hangoskodásait, a szittya ősökkel való kérkedését. Egyre inkább az a felelősségtudat kezdett a humanisták legjobbjaiban urrá lenni, melynek első jelei már Nagyszombati Márton adhortatiójában is felbukkantak. Ekkor, s a Mohács utáni humanisták eszméiben, írásaiban vált általánossá Magyarországnak a kereszténység védőbástyájaként való értékelése. Nagy részük volt a török veszély tudatosításában, s az államegység tudatának fenntartásában a török hódítás s a kettős királyság ellenére is. Ök tartották ébren Mátyás dicsőséges korának emlékét, táplálták a Mátyás-kultuszt, de már nemcsak a nemesi szabadság védőjét látták benne, hanem az erőskezű államszervezőt is. Az ország pusztulásából szerzett tapasztalataik folytán többen közülük a centralizáció hívei, a feudális anarchia bírálói lettek. E nemzeti politikai funkció révén a Mohács utáni humanizmus – noha veszített világiságából – egészében haladóbb szerepet tölthetett be, mint a Jagelló-kori.
A tartalmában és jellegében átalakuló magyarországi tudós humanizmus társadalmi bázisa meglehetősen összetett és ingatag volt. E műveltség hordozója, a tudós humanista értelmiség, mely a Jagelló-korban a királyi udvar, a kancelláriák s egyes főpapi központok támogatását élvezhette, Mohács után félig-meddig elvesztette lába alól a talajt.
A kettős királyság idején eluralkodó anarchia, majd az ország három részre szakadása s a reformáció rohamos terjedése szétzilálta a humanizmus régi otthonait. A budai legfőbb központ szétbomlott; humanistáink, akik túlélték {275.} a katasztrófát, megosztva a két király körül csoportosultak. Ferdinánd oldalán eleinte jóval kevesebben: az idősebbek közül Hagymási Bálint, a fiatalabbak közül Oláh Miklós, Zay Ferenc; János király pártján az idősebbekhez tartozó Werbőczy, Brodarics István mellett a fiatalabb Istvánfi Pál, Nádasdy Tamás, Pesti Gábor, Ráskai Gáspár, Verancsics Antal. Ez a helyzet persze korántsem maradt változatlan, s különösen János király halála után sokan álltak Ferdinánd mellé.
A két királyi udvar közül a bécsi mindvégig idegen maradt. A német kultúrájú Habsburgok számára magyar művelődésügy nem létezett. A magyar irodalomra, annak pártolásával, támogatásával közvetlenül irányító hatással nem voltak. Az ő udvarukban a magyar költészet, a magyar szó nem talált visszhangra, környezetükben magyarul író költő nem élt, magyar nyelvű udvari költészet nem alakult ki. Hatalmuk árnyékában a latinul író magyar humanisták egy csoportja működött csak tovább (pl. Zsámboki János).
János király budai udvara, mint szellemi központ, a kettős királyság idején még úgy-ahogy őrizte jelentőségét, de Buda török kézre kerülésével (1541) az végképp elenyészett. Helyette Izabella királyné, majd János Zsigmond gyulafehérvári s az ennek folytatásaként tovább élő erdélyi fejedelmi udvar vált idővel jelentősebb magyar szellemi gócponttá. Fénye, ereje, hatósugara természetszerűleg nem vetekedhetett a magyar királyok régi udvarával, s éppen e szűkebb, korlátozottabb hatása következtében a magyar művelődésen belül később mind sajátosabb vonásokat öltő megosztottságnak lett elindítója. Ennek kezdetét az az ellentét jelzi, amely vallási-ideológiai vonatkozásban az 1560-as években nyilatkozott meg, amikor a Habsburgok oldalán Róma szorgalmazására már a katolikus visszahatás erői szervezkedtek, Erdélyben viszont ugyanakkor János Zsigmond szabadgondolkodóinak hatása nyomán az erazmusi eszmékből kiindulva, mindjobban a racionális ideológia és gondolkodás érvényesült.
A humanizmusnak ama tűzhelyei közül, amelyek egy-egy főpapi (érseki, püspöki stb.) székhelyen támadtak, az 1540-es évekre már az utolsók is elenyésztek. A főpapi székek a Mohácsot követő időkben jórészt betöltetlenül maradtak, s ha volt is gazdájuk, legtöbbje el sem foglalhatta azt, mert székhelye vagy török által megszállt területre esett, vagy a reformáció hívévé szegődött valamelyik főúr foglalta le birtokait és javadalmait. Egyedül a jeles humanistákból álló s a reformációhoz csatlakozó gyulafehérvári káptalan szellemi kisugárzása maradt jelentős hatóerő, melynek sokat köszönhetett az erdélyi fejedelmi udvar lassan éledező reneszánsz kultúrája.
A tudós humanista értelmiség számára viszonylag több lehetőséget biztosítottak a királyi hivatalok. A budai nagyobb és a kisebb kancellária ugyan felbomlott, Pozsonyban, Ferdinánd szolgálatában azonban a kancellária újraszerveződött, sőt az államigazgatás szerény korszerűsítésére törekedve a Habsburg-udvar új hivatalokat, pénzügyeket intéző kamarákat is szervezett. Ezekben a hivatalokban szintén a magas humanista képzettségű személyek jutottak elsősorban vezető állásokhoz (pl. Wernher György, Gyalui Torda Zsigmond stb.).
A nemesi humanista értelmiség számára egyes főúri udvarok is nyújtottak elhelyezkedésre alkalmat. Bár a Mohács után felemelkedő főnemesi családok többsége csak a század második felében épített ki reneszánsz udvartartást, egyes tagjai már az 1530-as, 40-es években a magyar kultúra és irodalom {276.} mecénásaivá lettek. A legjelentősebb közöttük a bolognai és bécsi egyetemen tanult, majd II. Lajos erazmista környezetében forgolódott Nádasdy Tamás (1498–1562), akinek pályája egészen a nádorságig emelkedett. Kitűnt az irodalom iránti érdeklődésével Frangepán Katalin, a Janus-kiadó Paulus Crosnensist támogató Perényi Gábor özvegye; valamint sógora, Perényi Péter (1502–1548), egy időben az ország legnagyobb birtokosa. Bár harácsolásban, jobbágynyúzásban ezek sem maradtak hátrébb társaiknál: iskolákat alapítottak (Nádasdy Sárváron, Perényi Péter Sárospatakon); családtagjaikat és főbb familiárisaikat külföldön taníttatták; könyvek kiadását támogatták, sőt nyomdát is létesítettek (Nádasdy). A háborús viszonyok ugyan építkezésre nem voltak alkalmasak, egyes helyeken ezekre is sor került: Perényi Péter a sárospataki középkori lakótoronyhoz reneszánsz palotaszárnyat építtetett. E néhány nagyúri udvar élénk szellemi élete lehetővé tette, hogy abban otthonra találtak egyes magas humanista képzettségű nemesi értelmiségiek (pl. Komjáthy Benedek, Sylvester János, Perneszich György stb.).
A Mohács utáni tudós humanizmus viszonylag legbiztosabb bázisát a fejlett városok patrícius polgársága jelentette. Ez a réteg – szemléletében a nemességhez idomulva – már a Jagelló-korban érintkezésbe került a humanizmussal, amely különösen akkor kezdett a városokban meghonosodni, amikor a városi iskolák élére humanista egyetemet végzett, megfelelő felkészültségű oktató, rektor került. Legkorábban Budán, majd a felvidéki és az erdélyi német városok iskoláiban tűntek fel ezek a humanista műveltségű iskolamesterek. Budán az osztrák Cordatus Konrád, majd Bartholomeus Francofordinus Pannonius tanított a tízes években; Kassán 1521–1526 között Erazmust olvasta tanítványaival az angol származású Cox Lénárd mester; Bártfán előbb a bajor eredetű Eck Bálint, majd a helybeli Stöckel Lénárd szervezte át az oktatást (1539), aki Németországból alapos humanista képzettséggel és Luther feltétlen híveként tért haza. Iskolája felsőbb tagozatainak tananyaga teljesen humanista jellegű és latin nyelvű volt, de az oktatás szellemében a reformált vallásosságot érvényesítette. Intézete messze földön híressé vált, s mintája lett csaknem valamennyi felvidéki városi iskolának. Erdélyben a nagynevű szász humanista, Honterus János brassói iskolája (1534) volt a példakép. Stöckelhez hasonlóan oktatási rendszerében – Melanchton útmutatásai nyomán – ő is szervesen összekapcsolta a humanista képzést a hitújítás vallásos célkitűzéseivel. Ezek az intézetek, és a példájuk nyomán alakított többiek, hamarosan melegágyai lettek a humanista sablonok szerint dolgozó, iskolás irodalmi gyakorlatnak; egy formájára, stílusára, mitológiai díszeire az antik klasszikusokat utánzó, de szigorúan keresztény-vallásos szellemű, tudálékos alkalmi költészetnek, valamint egy iskolai célokat szolgáló provinciális filológiai irodalomnak.
A reformáció évtizedeinek humanista írói és tudósai tehát megosztva kisebb számban a két királyi udvarban, főként pedig a hivatalokban, egyes nagyúri udvarokban és a fejlett hazai német városokban működtek. Egy-két főpapot kivéve magyar nemesek vagy német polgárok, s nem ritka közöttük a külföldi származású sem. A társadalmi széttagoltság, a nemzetiségi megoszlás ellenére a tudós szolidaritás, azonos tudományos eszmék és törekvések szolgálata összekovácsolta humanistáinkat. Számon tartották egymás munkásságát, s leg-{277.}többjüket a sűrű levelezésbeli érintkezés is összefűzte. Együvé tartozásukat erősítette a közös irodalmi nyelv: a példaképül, elérendő mintául állított klasszikus latin. Egymás számára írt, valamint a nemzetközi érdeklődésre is számító műveiknek, általában a tudománynak a nyelve változatlanul a latin maradt. De miként nyugaton is, éppen e filológus-humanisták voltak azok, akik felfedezték, hogy a nemzeti nyelv éppoly hajlékony, kifinomult irodalmi kifejezőeszközzé fejleszthető, mint a latin. A humanizmus Mohács után következő szakaszában új jelenségként most már nálunk is megkezdődött az átváltás az anyanyelv használatára. A nemesség a magyart, a polgárság a németet emelte a maga körében irodalmi nyelvvé.
A 16. század elejétől, amikorra a könyvnyomtatás egész Európát meghódította, hazai humanistáink szemében is irodalomnak igazán már csak az számított, amit nyomtatásban kiadtak, s ami ezáltal eljutott az örök nyilvánosság és maradandóság pitvarába. A humanista kezdeményezésből született Mátyás-kori kísérlet óta azonban Magyarországon nyomda nem működött. Humanistáink a régebbi és újabb munkákat külföldön nyomtatták ki, akár Janus Pannonius költeményeiről, akár Werbőczy Tripartitumáról vagy Brodarics emlékiratáról volt szó. 1540 előtt többségükben a két legközelebb eső egyetemi város, Bécs és Krakkó nyomdáiban jelentek meg a hazai humanisták latin munkái. Sőt, amikor az 1530-as évek elején a magyar nyelvű könyvnyomtatás igénye – megint csak humanista, pontosabban most már erazmista hatásra – mind követelőbben jelentkezett, az első magyar nyelvű könyveket is e két helyen adták ki. Főképp Krakkóban, amely nemcsak a magyar könyv bölcsője volt, hanem közel három évtizeden keresztül, amíg a magyarországi könyvnyomtatás meg nem erősödött, a magyar könyvkiadásnak legfőbb bázisa is. Külföldön a legtöbb magyar nyelvű könyv (ma kb. húsz kiadványról tudunk) az akkori lengyel fővárosban jelent meg. Ennek nyilván az a magyarázata, hogy Krakkó volt a hozzánk legközelebb eső nyomdaszékhely, ahol 1550 előtt protestáns szellemű magyar könyvet is zavartalanul ki lehetett adni. Antik és modern szerzők műveiből filológiai gondossággal készített latin nyelvű szövegkiadásaikat vagy egy-egy saját írásukat azonban humanistáink nem Krakkóban, hanem inkább német, svájci, olasz és holland kiadóknál tették közzé, minthogy munkáik számára a nemzetközi publicitás így jobban biztosítható volt.
Az 1530-as években, amikor a hazai könyvnyomtatás megvalósítása már belső szükségből időszerűvé vált, a kettős királyság és a török veszély következtében eluralkodó teljes dezoláltság, erőtlenség és bizonytalanság idején, jellemző módon arra már senki sem gondolt, hogy az ország fővárosában, Budán állítson nyomdát. A 16. században alapított két legkorábbi hazai műhely mindegyike az ország természetes központjától távol létesült: az első egy szász kereskedővárosban, Brassóban, a másik egy elhagyott kis majorságban Sárvár tövében. A brassóit 1535-ben Honterus János alapította. (Nagyszebenben ugyan állítólag már 1519-től működött nyomda, de ennek csak az 1540-es években megjelent kiadványairól maradtak hitelesnek tekinthető feljegyzések.) Honterus közel egy évtizedig könyvkiadását a humanista képzés és tudós törekvések szolgálatában gyümölcsöztette. Az 1540-es évekig kizárólag latin és görög nyelvű műveket tett közzé (klasszikusok, egyházatyák, humanisták munkáit). Német nyelvű, valamint a reformációt szolgáló kiadvá-{278.}nyokat csak a szász evangélikus egyház megszervezésének idejétől (1543) kezdett nyomtatni. Utóda, Wagner Bálint vezetése idején a nyomda tovább őrizte Honterus humanista hagyományait. Wagner halála (1557) után azonban a brassói műhely tevékenysége erősen aláhanyatlott.
Az erazmista Sylvester János tudományos ambíciói keltették életre a másik említett műhelyt, a sárvár-újszigeti nyomdát (1536). Sylvester patrónusa, a humanista Nádasdy Tamás azért vállalta egy könyvnyomtató műhely berendezésének és fenntartásának költségeit, hogy tankönyvek, s főképp a legfontosabb "tankönyv", a magyar nyelvű újszövetség kinyomtatását lehetővé tegye. Magyar földön magyarul először a Sárvár tövében meghúzódó Újszigeten nyomtattak. Ma már a műhelynek csak két munkáját ismerjük. Az első terméke a magyar nyelvet elsőnek rendszerező mű: Sylvester magyar-latin Grammaticája (1539); a második a humanista filológus Sylvester tudós újtestamentum-fordítása (1541). Ez utóbbi az első itthon nyomtatott magyar nyelvű könyvünk. E két kiadvány is rendkívül sok huzavonával készült, mert a Sárvárra hozott német nyomdász a betűmetszéshez nem értett, s így a Sylvester magyar helyesírásához szükséges betűjelek elkészítésével sem boldogult. Végül is leváltották, s helyébe a Vietor Jeromos krakkói nyomdájában tanult Abádi Benedeket alkalmazták művezetőnek. Hogy a sárvári nyomda pontosan mikor szűnt meg – nincs hírünk felőle. Tudomásunk van azonban arról, hogy 1541-ben az Újtestamentum mellett még több ének is kikerült az újszigeti sajtó alól, de ezekből példány nem maradt ránk.
E két hazai nyomda tipikusan iskolai, filológiai igények kielégítésére létesült. Ezek a műhelyek azonban csak a kezdetet jelentették; a humanista indítás nyomában a század közepétől egymás után újabbak keletkeztek. A század végéig összesen 29 helyen nyomtattak könyvet Magyarországon. A könyvnyomtatásnak e végleges megszilárdulása és széles körű elterjedése azonban nálunk a reformációval jutott diadalra.
Az olcsóbb nyomtatott könyv mind többek számára vált hozzáférhetővé; a művelt emberek állandó útitársa, nélkülözhetetlen szellemi tápláléka lett. Zay Ferencről feljegyezték például, hogy legkedvesebb könyvét, Machiavelli Il principéjét mindig magánál hordotta. Sokaknak volt nagyobb magánkönyvtára (pl. Perneszich Györgynek vagy a Balassi Menyhárt árultatásából ismert Bódog Józsa deáknak stb.), sőt egészen komoly, a leghíresebb európai humanista könyvtárakkal vetekedő gyűjtemény is akadt köztük: Zsámboki János igen értékes kéziratos és nyomtatott anyagot magába foglaló bibliotékája.
Egyes főrangúak udvarában, városi iskolákban és a nyomtatott könyveken át a Mohácsot megelőző és azt követő évtizedekben tehát társadalmunk világi rétegei már idehaza is egyre többet szívhattak magukba a reneszánsz gondolatvilágából és a humanista műveltségből. Ezek a hatások ugyan magasabb erudíciót önmagukban még ritkán biztosítottak, mégis mind többekben hintettek szét viszonylag jelentős mennyiségű humanista ismeretanyagot. Antik költők, történetírók, filozófusok műveinek bármily hézagos ismerete is irodalomhoz szoktatott, olvasót-írót nevelt az irodalomtól addig csekély kivétellel elzárt világi társadalmi rétegek sorából. E nyugati keresztény szellemű humanista műveltséget utóbb a reformáció a maga szigorúbb vallásosságához idomította. A protestáns iskolák a humanista stúdiumokból is tananyagukban {279.} csak annyit tartottak meg, amennyi azokból hitelveik sérelme nélkül átvehető volt. Ami azonban az antik-pogány szellemből megmaradt, még mindig elég volt ahhoz, hogy neveltjeiben a profán tárgyak, világi témák iránt bizonyos fogékonyságot ébren tartson, s ezáltal előkészítse irodalmunk elvilágiasodásának útját.
| Tudós humanista irodalom | TARTALOM | Irodalom |