Zsámboki János

A legnagyobb magyar filológus polihisztor, a nemzetközi tudományban Johannes Sambucus néven ismert Zsámboki János (1531–1584) Nagyszombatban született elpolgárosodott nemesi családból. Alig tizenegy éves korától már Bécsben, Lipcsében tanult, 1545-ben Melanchtont hallgatta, noha mindvégig megmaradt a katolikus vallás hívének. Utóbb Strassburgban Johann Sturm, a híres latin filológus és pedagógus tanítványa volt, majd 1552-ben Párizsban szerezte meg a magisteri fokozatot. Tanulmányait ezután Padovában folytatta, előbb Oláh Miklós költségén mint az érsek unokaöccsének, Bona Györgynek és pártfogoltjának, Istvánffy Miklósnak preceptora, majd 1558 őszétől mint Jakob Fuggernek, a hatalmas Fugger-vagyon várományosának tanulmányi felügyelője. Padovában orvostudományt tanult, s tanára volt többek között Vesalius is, a boncoláson alapuló modern orvostudomány megalapítója. Időközben többször ellátogatott újra Párizsba, 1561– 1563 között beutazta csaknem egész Itáliát, 1563-ban Miksa pozsonyi koronázásán is megjelent, majd még ez évben Belgiumban is megfordult.

Huszonkét esztendeig tartó tanuló- és vándorévek után 1564-ben végleg letelepedett Bécsben. Egy év múlva Miksa 200 forint fizetéssel udvari történetíróvá nevezte ki, s ezzel együtt az udvari költő szerepét is betöltötte. Emellett orvosi gyakorlatot is folytatott. Bécsi házában valóságos múzeumot rendezett be a rengeteg költséggel és fáradsággal összegyűjtött könyvekből, kéziratokból, szobrokból, érmekből és egyéb régiségekből. Könyvtára közel 4000 nyomtatott könyvből és kéziratból állott; köztük volt többek között Kézai gestájának egy másolata is, melyet Pistoiában szerzett meg hat aranyért. Gyűjteményének legértékesebb részét, 530 kötet kéziratot, még életében eladta a királynak, halála után pedig könyvtárának többi része is a bécsi udvari könyvtárba került.

A széles nyelvtudású, polihisztor műveltségű Zsámboki csaknem minden jelentősebb hazai és külföldi tudós kortársával kapcsolatban állott. Már vándorlásai során ismeretséget kötött Jean Grolier-val, a híres francia könyvgyűjtővel és diplomatával, s baráti kapcsolat fűzte Henri Estienne kitűnő francia nyomdászhoz és filológushoz, valamint Charles l'Ecluse-höz (Clusius), kora egyik legkiválóbb természettudósához is. Legkedvesebb kiadóját, a nagyhírű Plantint 1563-ban meglátogatta Antwerpenben. Bécsben őt keresték fel gyakran kora tudósai, köztük a még fiatal németalföldi Justus Lipsius, akinek {292.} újsztoikus filozófiája később oly nagy hatást gyakorolt a magyar szellemi életre. Zsámbokinak nagy része volt abban, hogy Miksa (1564–1575) udvara és Bécs ez időben a humanista tudomány egyik európai hírű centruma lett.

Kortársai mint jelentős latin poétát tartották számon (verseiről egy következő fejezet számol be), legfőképpen azonban szövegkiadásait dicsérték. Már letelepedése előtt is számos klasszikust adott ki, bécsi éveiben azonban még inkább fokozódott könyvkiadói és filológus munkássága. A ritka kéziratokat, könyveket is elsősorban azért vásárolta, hogy nehezen szerzett kincseiből minél több régi és újabb irodalmi alkotásnak a különböző kéziratokból megállapítható hiteles és hibátlan szövegét közzétehesse. Több mint ötven kinyomtatott munkájának csaknem kilenctized része filológiai szövegkiadvány. Nagy számmal vannak köztük görög szerzők (Dioszkoridész, Xenophón, Lukiánosz stb.) kétnyelvű görög – latin kiadásai, melyeknek latin szövegét és magyarázatait ő készítette. A római írók közül Horatius Ars poeticájának és a hozzá írt parafrázisnak (Antwerpen 1564), valamint Plautus vígjátékainak közzétételével (Antwerpen 1566) vált híressé. Különösen az utóbbinak szövegjavításai és pótlásai nagy jelentőségűek. Az újabb kori szerzők közül magyar vonatkozása miatt is Janus Pannonius-kiadása (Bécs 1569) a legkiemelkedőbb. Janus műveinek felkutatásával és versei lehető teljes gyűjteményének kinyomtatásával nemcsak a nagy költő hagyatékának megőrzését, terjesztését és továbbélését kívánta szolgálni, hanem Jagelló-kori elődeihez hasonlóan arról is bizonyságot tenni, hogy a magyarban is van tehetség a költészetre, hiszen Janus művészete felér az antik remekírókéval.

Bár Verancsics őt is figyelmeztette, ne mulassza el századának zűrzavaros viszonyait írásban megörökíteni, szenvedéllyel űzött, nagyarányú filológiai tevékenysége megakadályozta átfogóbb történetírói terveinek megvalósításában. Udvari történetíróként állt Miksa és Rudolf szolgálatában, de saját történeti írásműveinek száma viszonylag nem nagy. Ide sorolható néhány propagandisztikus munkája: Ferdinánd halálára (Oratio ... in obitum Ferdinandi (Beszéd Ferdinánd halálára), Bécs 1565) és Rudolf koronázására (De corona Rudolphi (Rudolf koronájáról), Bécs 1572) írt beszéd s egy a magyar királyokról szerzett verses genealógia Miksa királyig (Reges Ungariae (Magyarország királyai), Bécs 1567). Egyébként a történetírás terén is inkább filológus maradt. Fordított, kiegészített, szövegeket vetett egybe és korrigált, indexeket, magyarázatokat szerkesztett kiadványaihoz, s ezekkel rendkívül hasznos munkát végzett, de eredeti művet vajmi keveset írt. A magyarul nem értő Ferdinánd király számára 1553-ban lefordította latin prózába Tinódi Egervár viadaláról szóló énekét, s utóbb Ransano kiadása függelékeként közzé is tette. Tőke Ferenc históriás énekének felhasználásával megírta és kiadta Szigetvár 1556. évi ostromát (Obsidio Zigethiensis (Szigetvár ostroma), Bécs 1588). Készített rövid kiegészítést Ransano magyar történetéhez, melyet ő nyomatott ki először (Epitome rerum Ungaricarum (Kivonatok a magyar történelemből), Bécs 1558). Tervei között szerepelt Bonfini nagy történeti összefoglalásának folytatása is, de csak az 1496-tól 1526-ig terjedő {293.} évek eseményeiről állított össze egy vázlatos áttekintést. Az első teljes Bonfini-kiadás azonban az ő filológus buzgalmának eredménye. Bonfini művének Brenner Márton által Bázelban kiadott három decasát, valamint a Heltai Gáspár által Kolozsvárt közzétett negyediket s a Révay Ferenc és Forgách Ferenc birtokában volt kéziratos példányokat összevetve rendezte sajtó alá a teljes Bonfini-opust. Ehhez kiegészítésül fűzte hozzá a maga 1496–1526-ig terjedő áttekintését és Brodaricsnak a mohácsi csatáról írt emlékiratát, valamint az egri és szigetvári ostromról fentebb már említett saját leírását. De még ezzel sem elégedett meg, kiadványát szinte a hazai humanista történeti kútfők gyűjteményévé kívánta tenni, s Bonfini művének elején, a megfelelő időrendi helyen, Oláh Miklós Attila-monográfiáját is lenyomatta. Így jelent meg a csaknem ezer lapra terjedő kötet (Antonii Bonfini Rerum Hungaricarum decades quattuor (Antonio Bonfini Magyar Történelmének négy decasa)) 1568-ban előbb Bázelban, majd 1581-ben Frankfurtban, megtoldva még a régi magyar törvényeknek Mossóczi Zakariás által készített gyűjteményével. A munka két évszázadon át további öt latin és két német kiadásban látott napvilágot. Európa a magyar történelmet a 19. századig a Zsámboki-féle Bonfini-kiadásokból ismerte meg. Idehaza is a legolvasottabb művek egyike volt. Polihisztor-filológus feladatként fogta fel Werbőczy István Tripartitumának (Bécs 1572) kiadását is, a jogi szöveg gondos, lehetőleg hibátlan közlését. Második kiadásában (Bécs 1581) ez a munka is tetemesen kibővült a különböző régi jogszabályokról szóló fejezettel s egyéb toldalékokkal.

Zsámboki kapcsolatai szülőföldjével, a hazai humanizmussal, sohasem szakadtak meg. Hazája és magyarsága szempontjából küldetését abban látta, hogy a Nyugattal megismertesse nemzete múltját és jelenét s egyúttal annak irodalmi felkészültségét is. Ransano-, Janus- és Bonfini-kiadásával két évszázadon keresztül több vonatkozásban valóban meghatározta "hírünket a világban". A Mátyás-kor humanista örökségeként Zsámboki is határozottan állást foglalt a centralizált állam gondolata mellett, s előszavaiban ennek nyíltan kifejezést is adott.

Az idegenbe szakadt Zsámboki kéziratgyűjtő és könyvkiadói tevékenységével, filológiai munkásságával komoly érdemeket szerzett a magyar és az európai művelődés történetében. Kora filológusai között nem sokan voltak, akik tudós akríbia dolgában felülmúlták őt, s még kevesebben, akik nála termékenyebbek lettek volna szövegközlő tevékenységükben. Sokat és gyorsan dolgozott, s minthogy a kiadók is állandóan sürgették, szövegkritikája olykor nem egészen kifogástalan, s munkáján helyenként az elmélyültebb filológiai elemzés hiánya érezhető. A humanisták nagy európai szellemi közösségéhez tartozónak érezte magát, bár ez a közösség a nemzetállamok egyre erősödő elkülönülése következtében a század végére felbomlóban volt. Zsámboki azonban még az egyetemes tudományosságot képviselte, s munkásságának magyar vonatkozásai is csak egy – idők jártával kétségtelenül leginkább megbecsült – részét képezik átfogó filológiai programjának.

{294.} A most tárgyalt magyarországi filológusok mind a latin filológiai irodalmat gyarapították. A magyar irodalom fejlődése szempontjából a Mohács utáni évtizedek legfontosabb filológiai teljesítményei azonban már a magyar nyelvhez kapcsolódnak. A tudós humanista érdeklődés nemcsak a magyar föld régészeti emlékeinek, a magyarság múltjának, néprajzi sajátságainak, hanem a magyar nyelvnek tudományos felfedezéséhez is elvezette íróinkat.