| TARTALOM | Irodalom |
FEJEZETEK
Az újkori nemzeti irodalmak kialakulása Európa legtöbb országában a reneszánsz vívmánya. Kelet-Európa népeinél azonban a kedvezőtlenebb történeti körülmények (a városi fejlődés visszamaradottsága, a feudalizmus életének meghosszabbodása, tatár és török pusztítások) következtében ezek kibontakozása csak a 18. század végén, a 19. század elején, a felvilágosodás, majd a romantika jelentkezésekor vált lehetővé. A magyar irodalomban is csak ettől az időtől kezdve beszélhetünk az anyanyelv végleges diadaláról, szervezett irodalmi élet kialakulásáról, az irodalmi kritika kezdeteiről, az irodalomnak mint a művészetek egyik ágának tudatos és szerves folyamatosságáról. A magyar irodalom termését ezért egészen a felvilágosodásig "régi magyar irodalom" címen foglaljuk össze. Az olvasó ennek történetét ismerheti meg a jelen munka első és második kötetéből.
A régi magyar irodalom története azt a fejlődési folyamatot tárja fel, amely a modern nemzeti irodalom (pontosabban: szépirodalom) kialakulásához vezetett. Anyagának körülhatárolásakor nem indulhatunk ki ezért mereven mai irodalom-fogalmunkból, nem szorítkozhatunk csak az írott, műalkotás jellegű, magyar nyelvű és a nemzeti fejlődés vonalába tartozó művekre. Tekintetbe kell vennünk a szóbeli költészetet is mindaddig, amíg az írásbeliség nem válik uralkodóvá, illetve amíg az irodalom állandó szimbiózisban van amazzal. Ugyanígy a nem szépirodalmi, vagy csak félig-meddig, felemásan szépirodalminak tekinthető műfajokkal is számolnunk kell, amíg azokat az illető kor a "litteratura" részének tekintette, bizonyos fokig művészi igénnyel és ambícióval művelte s eközben egyengette a szépirodalmi műfajok fejlődésének és önállósodásának útját. Hasonlóképpen a latin nyelvű irodalmat is tárgyalnunk kell, amíg a latin a magyar társadalom irodalmi tevékenységében a nyelvi kifejezésnek egyedüli, legfőbb vagy akár csak fontos eszköze volt, s végül az összmagyarországi irodalom is része kell hogy legyen tárgyalásunknak mindaddig, amíg a magyar nemzeti irodalom s hasonlóképpen a Magyarországon élő többi nép nemzeti irodalma ebből ki nem bontakozott s önálló útra {6.} nem lépett. Ezekből az elvekből következnek a két kötet anyagát érintő alábbi meggondolások.
A folklórt a maga egészében csak az ősköltészet vonatkozásában, vagyis az írott irodalmat megelőző korban tárgyaljuk. A szóbeli, folklórjellegű költészet hivatásos művelőinek, az énekmondóknak a szerepét, munkásságát és tudományosan kikövetkeztetett alkotásait azonban egészen a 16. századig számon kell tartanunk. Az énekmondók és műveik ugyanis az egész középkoron át alapvetően fontos helyet foglaltak el a magyar irodalom egészében, tapasztalataik, tematikájuk, felhalmozott eredményeik csak a 16. században szívódtak fel végleg az irodalomba. Ettől kezdve azonban a szóbeli költészet már nem az irodalmi fejlődés szerves és nélkülözhetetlen része, s ezért a folklór anyagának tárgyalása mellőzhető, – tekintetbe véve persze irodalom és folklór később is gyakori termékeny kölcsönhatásait.
Mivel az irodalom fogalmának a szépirodalomra való szűkítése, az irodalomnak művészetként való felfogása csak a klasszicizmus során (nálunk a 18. század végén) válik általánossá, a régi magyar irodalom tárgyalásakor állandóan számolnunk kell a nem szépirodalmi művekkel, műfajokkal. Természetesen nem egyformán és mindenre kiterjedően. Míg a középkorban szinte minden írott mű, még az oklevél is, része a literatúrának, s valamennyi egyazon mesterségbeli készséggel és módszerrel készül, addig később a jogi, valamint a kimondottan teológiai művek már csak kivételesen emelkednek irodalmi rangra. A hitvita azonban a 16. és a 17. században is irodalmi érdekű, a prédikáció és a személyes jellegű vallásos elmélkedés pedig egészen a barokk kor végéig az irodalom szerves része marad. Még inkább a történetírás, amely a régi magyar irodalom egész fejlődése folyamán elsőrendű irodalmi tevékenységnek számít. Mindig azt kell tehát figyelembe vennünk, hogy egy-egy szépirodalmon kívüli műfaj meddig lehetett művészi jellegű írói munkásságnak is tere, illetve, hogy a szépirodalmi műfajok kialakulásában meddig játszott szerepet.
A magyarországi latin nyelvű irodalmat egészen a 18. század végéig indokolt a magyar irodalom történetének részeként tárgyalnunk. Egy nép, egy nemzet irodalma nem azonosítható ama nép, illetve nemzet nyelvén írt irodalmi alkotások összességével. Ugyanaz a nyelv több nép irodalmának is lehet a nyelve, s egyazon ország társadalma több nyelven is kifejthet irodalmi tevékenységet. A fejlődés iránya ugyan a nemzeti nyelv diadala felé mutat, az ide vezető utat azonban gyakran a más nyelven művelt irodalom egyengeti. A magyarság irodalma is – a szóbeli költészetet nem számítva – a 16. századig túlnyomórészt latin nyelvű, s ha ezután csökkent is a latin jelentősége, a nemzeti irodalom fejlődését elősegítő szerepét kisebb-nagyobb mértékben még három évszázadon át megőrizte.
A 18. század végéig a "magyar" irodalom nehezen választható külön a "magyarországi"-tól. A burzsoá nemzetek létrejötte előtt a rendi, politikai, állami, egyházi keretek többnyire fontosabbak és elsődlegesebbek voltak, mint az etnikaiak és nyelviek. A régi Magyarország soknemzetiségű állam volt, s irodalmának művelésében a magyar mellett több más nép is tevékenyen és eredményesen vett részt. S mivel a rendi, politikai, állami keretek nem elkülönítették, hanem inkább szoros egységbe fogták a különböző nemzetiségeket, sőt az egyes egyházak is csak részben fejeztek ki nemzetiségi különbségeket, létezik egy magyarországi irodalom, mely közös produktuma a régi Magyar-{7.}országon élt népeknek, közös elődje, kulturális öröksége az egykori állam területén kisarjadó nemzeti irodalmaknak. Egy ilyen magyarországi irodalom létét különösen alátámasztotta az a tény, hogy a latin révén közös nyelve is volt, melyen bár különböző nemzetiségű írók írtak, az e nyelven született alkotások mégis ugyanazt a magyar állami, rendi, hungarus tudatot képviselték. Sőt nemcsak a hazai nemzetiségek, de egyes külföldről ideköltöző írók is szervesen beleilleszkedtek latin nyelvű munkásságukkal e magyarországi irodalom kereteibe. De az anyanyelvűség sem jelent minden esetben nemzeti elkülönülést, hiszen az anyanyelven író literátorok is sokszor több nyelven dolgoztak. A polgári nemzeti mozgalmak kialakulásáig, vagyis a barokk kor végéig ezért a magyar irodalomnak a többi magyarországi egykorú irodalommal való ilyenfajta összefonódottságára, kölcsönhatására s azok eredményeire állandóan rá kell mutatnunk.
A régi magyar irodalom történetének e sajátságai nemcsak a vezető európai irodalmak fejlődésétől való bizonyos fokú lemaradást tükrözik, hanem a modern irodalmak kialakulásának a nyugat-európaiétól eltérő, kelet-európai útját is. Ez a kelet-európai irodalmi fejlődés, ha a 18. század végéig nem is hozhatott a nagy nyugati irodalmakéval vetekedő gazdagságú termést, nem állta útját a nyugatiakkal egyenrangú nagy remekművek keletkezésének, mint azt a középkori orosz Igor-ének, Kochanowski lengyel reneszánsz lírája, Gundulié horvát barokk eposza s a régi magyar irodalom nem egy kiemelkedő alkotása szemléltetően bizonyítja.
Sajátosságai ellenére a régi magyar irodalom szervesen kapcsolódik az általános európai fejlődéshez; korszakai is megegyeznek, legfeljebb némi kronológiai eltolódásokkal. A régi magyar irodalom története a nomád kultúrának megfelelő ősköltészet után az európai művelődés középkori, reneszánsz és barokk korszakai szerint periodizálható. E kategóriák nem stílusjelölő, hanem átfogó művelődés- és ideológia-történeti jelentésükben értendők elsősorban. Az alapvető művelődéstörténeti korszakegységek minden esetben a gazdaság- és társadalomtörténet nagy korszakaival esnek egybe, melyek változásai sokkal biztosabb támpontokat adnak a kulturális és ideológiai felépítmény s ezen belül az irodalom periodizálásához, mint a még oly döntő politikai történeti események. Ez utóbbiak (pl. Mohács, a Bocskay-szabadságharc, a Rákóczi-szabadságharc stb.) vagy csak véglegesen megpecsételtek egy már korábban bekövetkezett átalakulást, vagy pedig a kedvező politikai feltételeket teremtették meg ahhoz, hogy ilyen változás előbb-utóbb bekövetkezzék. A nagy politikai események alapvetően megváltoztatják, alakítják ugyan az irodalmi művek mondanivalóját, azok politikai tartalmát, de az irodalmat éltető ideológiának, az irodalomban jelentkező szemléletnek, s ezekkel összefüggésben az ízlésnek, a stílusnak, a műfajoknak s általában az esztétikai kategóriáknak, vagyis az irodalom egész struktúrájának az alapvető megváltozása csak a társadalom gyökeres belső átalakulásának lehet a következménye. Ilyenkor vagy egy új osztály jut az ideológia, a kultúra, a művészet fejlődésében döntő szerephez, vagy pedig az ilyen szerepet betöltő osztály pozíciójában, osztályérdekeiben, s ezzel szemléletében, életmódjában következik be alapvető fordulat. Ilyen mélyreható változások eredménye volt a középkori, a reneszánsz, majd a barokk kultúra, s az ezeknek megfelelő művészi stílus és irodalom megjelenése.
{8.} A régi és az új harcának dialektikája következtében az egyes korszakok sohasem metszik egymást élesen, nem állapítható meg közöttük merev, évszámhoz kötött határvonal. Az ősköltészet, a középkor, a reneszánsz és a barokk nagy korszakainak találkozásánál mindig van egy olyan időszakasz, amikor még javában élnek az elmúló korszak jelenségei, de ugyanakkor már határozottan jelentkeznek az új korszak első hajtásai. A reneszánsz és a barokk mielőtt általános jelenséggé válnának a kultúrában, mint gyökeresen új irányzatok jelentkeznek a késő-középkor, illetve a késő-reneszánsz periódusában. Az egyes korszakok kezdete tehát nem esik egybe az előző főkorszak végével, hanem még annak élettartamán belül jelenik meg. Munkánkban így az ősköltészet kb. 1200-ig, a középkor kb. 1000-től 1530-ig, a reneszánsz kb. 1450-től 1640-ig, a barokk kb. 1600-tól 1770-ig tart. Ily módon egy-egy korszak utolsó alkorszaka kronológiailag párhuzamossá válik a következő korszak első periódusával.
A régi magyar irodalom anyagának az ősköltészet, a középkor, a reneszánsz és a barokk szerint való periodizációjában szigorú következetesség érvényesül. E négy nagy korszak a 18. század második feléig terjedő ideológiai-kulturális-művészi fejlődés négy nagy fázisát jelenti, négy egymást követő olyan nagy egységet, melyek mindegyikét – a gazdasági-társadalmi fejlődéssel összhangban – alapvető művelődési, ideológiai tényezők, valamint a művészet és irodalom hasonló tartalmi és formai mozzanatai szorosan összekapcsolnak. Mindez távolról sem azt jelenti, mintha a középkor, a reneszánsz és a barokk szigorúan zárt és bensőleg teljesen egységes korok lennének. Az egyes nagy korszakokon belül is igen jelentős fejlődésnek vagyunk tanúi, s ezért a középkori, a reneszánsz és a barokk irodalom, akárcsak a megfelelő egész kultúrák, kisebb belső periódusokra tagolódnak. Ezeknek az alkorszakoknak a kijelölését a történeti és irodalmi szempontok együttesen döntik el. Az irodalom fejlődésének a korszakon belül bekövetkező jelentékeny módosulása, az egyes irányzatok, áramlatok keletkezése, megszűnése vagy átalakulása ugyanis mindig szoros összefüggésben van a történelem alapvető folyamataival; az irodalmi alkorszakok megváltozása mögött mindig jól felismerhető társadalmi-történeti okok húzódnak meg.
Az egységesedést eleve előmozdító irodalmi élet hiánya következtében a régi irodalom jelenségei az egyes alkorszakokon belül is igen differenciált képet, bonyolult rétegződést mutatnak. Ebben a rétegződésben az irodalmi irányzatok előzményeit kereshetjük, – azért csak előzményeit, mert igazi irodalmi irányzatok csak az irodalmi tudatosság olyan fokán léteznek, amelyre a magyar irodalom csak a 18. század végén érkezett el. Az irányzatok a régebbi magyar irodalomban még nem irodalmi célkitűzések, programok, hanem világnézeti, műveltségi, társadalmi szempontok alapján ötvöződtek egybe, s külön ars poeticájuk vagy egyáltalán nem volt, vagy ennek csupán a csíráival találkozunk. Ennek a rétegződésnek a meghatározó szempontjai korszakonként – a kulturális felépítmény egész struktúrájának megfelelően – változnak. Az ősköltészetben ilyesmi még egyáltalán nem mutatható ki; a középkorban az egyházi és a világi irodalom jól elkülönülő rétegei jelentkeznek; a reneszánsz korában viszont egy tudós humanista, egy prédikátori és egy alacsonyabb értelmiségi szintű deák irodalom műveltségi rétegződése a szembetűnő; végül a barokk korszakon, a rendiség felvirágzásának következtében, {9.} az irodalom főúri-udvari, nemesi, polgári és népies ágazatai, irányai húzódnak végig. Egy-egy nagy korszakon belül így megfigyelhető az irodalom alapvető tendenciáinak a folyamatossága, noha ez a rétegződés közben módosul is. Az egyes alkorszakok éppen abban különböznek egymástól, hogy bennük ugyanazok az alapvető irányok másként, új módon rendeződnek el, s így a korszak irodalmi rétegződésében részleges átalakulások következnek be.
A végső szerkezeti egységek végül az egyes fejezetek, melyekben a főkorszakok, alkorszakok és rétegek szerint tagolt anyag elhelyezkedik. A fejezetek írók, illetve művek műfajilag lehetőleg homogén csoportjai szerint tagolódnak, s így az anyag bemutatásán és értékelésén túl a régi magyar irodalom fontosabb jelenségeinek a kiemelésére is szolgálnak. Külön fejezetben kerülnek tárgyalásra azok a nagy írók (Janus Pannonius, Heltai Gáspár, Bornemisza Péter, Balassi Bálint, Rimay János, Szenci Molnár Albert, Pázmány Péter, Zrínyi Miklós, Apácai Csere János, Bethlen Miklós, Rákóczi Ferenc, Mikes Kelemen, Faludi Ferenc), akik ha nem is vívták ki mindannyian a magyar irodalom klasszikusának rangját, a jelentős magyar íróegyéniségek sorába tartoznak. Az egyes fejezetek anyagát kiemelt alcímek teszik áttekinthetőbbé.
A régi magyar irodalom tárgyalása így az ősköltészet, a középkor, a reneszánsz, illetve a barokk egyetemes kategóriáiból indul ki, ezután alkorszakokra bontva a konkrét magyar történeti keretekbe lép át, az irodalom társadalmi-ideológiai-műveltségi rétegződésén keresztül folytatódik, s így jut el az egyes írókat és műveket, illetve ezek csoportjait elemzően tárgyaló fejezetekig. A kötetnek ez a szerkezete lehetővé teszi, hogy a régi századok magyar íróit és irodalmi alkotásait a nemzetközi összefüggések, a sajátos magyar társadalmi és történeti viszonyok, valamint az ideológiai és művelődéstörténeti adottságok természetes kereteiben mutassuk be.
Összefoglalásunk a régi magyar irodalom anyagának történeti rendszerezését, fejlődésének áttekintését kívánja elsősorban nyújtani, a lehetőségek határain belül azonban igyekszik betölteni a kutatási segédeszköz szerepét is. Ezt a célt egyrészt a szövegben elhelyezett könyvészeti utalások (egykorú nyomtatás helye és éve, a szöveget tartalmazó kódex neve, a kézirat lelőhelye), másrészt az egyes fejezetek végén található erősen válogatott bibliográfiák szolgálják. A régi magyar irodalom egész történetét érintő kézikönyvek felsorolása e bevezető tájékoztatáshoz csatlakozik.
A magyar irodalom történetének első két kötete szerves egységet alkot; szerkezetükben, módszerükben az imént kifejtett elvek és szempontok egyformán és maradéktalanul érvényesülnek. A két kötet elválasztása praktikus (terjedelmi) megfontolás alapján történt. Ugyancsak pusztán gyakorlati célt szolgál, s a tájékozódást, az esetleges hivatkozásokat, utalásokat hivatott megkönnyíteni, az egyes kötetek fejezeteinek sorszámmal való ellátása.
| TARTALOM | Irodalom |