| KÖZÉPKOR (kb. 1000–kb. 1530) | TARTALOM | Irodalom |
FEJEZETEK
A középkor (média aetas) fogalma a 15. században született meg, amikor a társadalom rohamos átalakulása, az antik kultúra örökségének felelevenítése, a tudományos és technikai vívmányok, valamint a földrajzi felfedezések tudatosították a kor gondolkodóiban, hogy új korszak kezdődik Európa történetében. Középkornak azt a mintegy ezer éves időszakot kezdték nevezni, amely a klasszikus ókort az "újjászületés" (reneszánsz) korától elválasztotta. Noha az európai történelemnek ez a korszakolása nem tudományos megfontolás eredményeként alakult ki, a polgári történetírás azt mégis magáévá tette és a mechanikus "középkor" – elnevezést is megtartva, máig érvényesíti. A világtörténetet a társadalmi formák alapján periodizáló marxista történetírás természetesen nem sokat kezdhet a "középkor" hagyományos történeti kategóriájával, s amennyiben egyáltalán használja, akkor a feudalizmus nagy korszakával azonosítja, s így időbeli kereteit is módosítja. A középkor-fogalom azonban nemcsak a történeti periodizáció eszközéül szolgál, hanem meghatározott ideológiai és kulturális tartalmat is jelent. Ebben az értelemben mint az európai művelődés, művészet és irodalom egyik korszakának, a reneszánszt megelőző fázisának az elnevezése, a középkor hagyományos kategóriája ma sem mellőzhető.
Bár a tudomány álláspontja ebben még nem egységes, a középkori kultúra fogalmát nem az antik világ bukásától a reneszánszig terjedő egész évezredre, hanem csak annak második felére, a 10–15. századok művelődésére vonatkoztatjuk. A megelőző korszak a római birodalom haldoklásának, a kereszténység elterjedésének, a feudalizmus kialakulásának, a népvándorlásnak s az összeomlott birodalom bizánci, majd frank részről való újraegyesítési kísérleteinek volt a periódusa, amely az ideológiai-kulturális felépítmény tekintetében gyökeresen különbözött a megszilárdult feudalizmusnak a 10– 11. században kezdődő időszakától. A 10. század fontos határvonalat jelent az európai társadalmak történetében: kizárólagossá vált a föld feudális tulajdona, a szabad parasztok csaknem mindenütt eltűntek és jobbággyá váltak, s jelentősen előrehaladt az egyes területek őslakosságának s a népvándorlás során rájuk települt népeknek az összeolvadása, a mai európai népek és nyel-{36.}vek kialakulása. Sorra megalakultak, illetve megszilárdultak az immár tartósnak bizonyuló feudális államok, többé-kevésbé igazodva a kialakulóban levő etnikai és nyelvi határokhoz.
A feudális társadalmi és államrend ideológiai igazolását a keresztény egyház szolgáltatta. Az egyház ugyanis látszólag a szegények és elnyomottak oldalán áll, s elsősorban számukra helyezi kilátásba a túlvilági boldogságot, a társadalom rendjét azonban isteni eredetűnek vallja, s az abban való megnyugvás szükségességét hirdeti. A feudalizmus kiépülése, stabilizálódása ezért együttjárt az egyház és a vallásos élet újjászervezésével, illetve a még pogány európai népek megtérítésével. Valamennyi európai feudális államban az egyházé lett az ideológiai és kulturális vezető szerep, az egyház és a vallás nyomta rá a bélyegét az egész művelődésre. A kereszténységen belül bekövetkező szakadás, a nyugati és keleti egyház szétválása, mely 1054-ben vált végérvényessé, egyúttal a középkori kultúra két elkülönülő zónára való hasadását is jelentette, amit elősegített az egyiknek a latin, a másiknak a görög hagyományokra való támaszkodása. Sőt e kettő mellé harmadikként az Európa egyes országaiban is gyökeret vert mohamedán arab kultúra járult, mely bizonyos fokig szintén az antik mediterrán civilizáció örököse volt, akárcsak a két előbbi. Bár a szellemi érintkezés, a kulturális és művészeti kölcsönhatás a latin, a bizánci és az arab "kultúrkör" között sohasem szünetelt, ideológiai-kulturális elkülönülésük igen jelentékeny. Mivel a magyarság a római kereszténység és a latin kultúra részese lett, a továbbiakban a középkori kultúrának csak a nyugati, katolikus változatát tárgyaljuk.
A középkori kultúra alapvetése a feudális uralkodó osztály legöntudatosabb és a fejlődés új tendenciáját a leghamarább felismerő részének, a bencés rendnek a munkája volt. Kolostoraik az egykori kommunisztikus termelőközösségekből a 10. századra feudális nagybirtokok tulajdonosaivá, kizsákmányoló testületekké váltak, a szigorú szerzetesi szabályokat már többnyire nem tartották meg, apátjaik világi feudális urak módjára viselkedtek. A bencések azonban e hanyatló állapotban is az uralkodó osztály legcivilizáltabb, legkultúráltabb részét alkották. Az ókori városok pusztulása után ugyanis a kolostorok lettek a fejlettebb mezőgazdasági termelés, a kézművesség, az irodalom és a tudomány utolsó mentsvárai, az antik örökségnek legalább részleges fenntartói. Így történhetett, hogy a feudalizmus 10. századi megszilárdulásával egyidőben Burgundia, Lotharingia és Itália egyes kolostoraiból indult el az a mozgalom, mely másfél évszázad leforgása alatt nemcsak a szerzetesi életet és a bencés rendet reformálta meg gyökeresen, hanem a római egyház általános reformmozgalmává szélesedett, s a pápaságot jó időre Európa legnagyobb hatalmává emelte.
A bencés reformirányzat, melyet a legkiemelkedőbb szerepet betöltő, 910-ben alapított kolostorukról clunyi mozgalomnak is szoktak nevezni, új életszemléletet, a vallásosság új formáját, s a már több évszázados keresztény kultúrának is gyökeresen új változatát alakította ki. Míg korábban a keresztény művelődés és irodalom minduntalan az antik örökséghez kapcsolódott és antik formákat igyekezett magára ölteni, addig most a korai kereszténységnek éppen azt az elemét újították fel, mely az antik életszemlélet gyökeres tagadása volt: az aszkézist, vagyis a földi világ megvetését, s az ember tevékenységének az állítólagos túlvilági élet előkészítésére való beállítását.
{37.} Ugyanakkor kialakítják az egyháznak a hívek feletti lelki uralmát látványosan is jelképező szertartási formákat, a liturgia pompáját; létrehozzák a katolikus templomoknak a szertartások szempontjából legcélszerűbb típusát. Megkezdődik az oktatás, az iskolák újjászervezése, könyvek másolása, kolostori könyvtárak felállítása, az egyházi tudományok művelése. A katolikus országokban mindezek nyomán hatalmas lendülettel indul meg az egyházi építkezés, kibontakozik a középkori egyházi irodalom, létrejönnek az első egyetemek.
A bencés, illetve egyházi reform-mozgalom lendülete a 12. században elakadt ugyan, addigra azonban már sikerült győzelemre segítenie az új középkori szellemiséget és kultúrát. A bencés rend szerepét ezután jórészt új szerzetesrendek vették át: a ciszterciek (1098), a premontreiek (1120), a ferencesek (1209), a domonkosok (1216) stb. Rugalmasan igazodva a változó viszonyokhoz, a társadalom erőviszonyaiban bekövetkezett eltolódásokhoz, ezek a szerzetesrendek és az egyre szaporodó egyetemek a középkor végéig biztosították a 10–11. században megalapozott egyházi-kolostori művelődés vezető szerepét.
Az egyház, noha vezető körei minduntalan összeütközésbe kerültek a világi hatalom képviselőivel és látszólag külön hatalmi célok megvalósítására törekedtek, valójában az egész feudális uralkodó osztály hatalmának a megerősítését és fenntartását szolgálta. Az uralkodó osztály világi szárnya azonban hamarosan maga is újjászerveződött, s a 11. század végére a legfejlettebb országokban már kialakult és megszilárdult a világi társadalom új hűbéres hierarchiája. Ennek csúcsán ugyan a király állt, a hatalom igazi birtokosa azonban a nagybirtokos oligarchia volt. Az uralkodó osztály tömegeit képező nemesség, a lovagok rétege függő helyzetbe került az arisztokráciától, a középkori világi feudális úr életstílusát, életmódját, kulturális arculatát mégis ez a népes réteg alakította ki, s ezért a középkor feudális világi műveltségét lovagi kultúrának nevezzük. Az oligarchia és a nemesség ugyan ideológiai és kulturális tekintetben mindvégig rá volt utalva az egyházra, s így kultúrája és életszemlélete is elválaszthatatlan a vallástól, a maga sajátos világi elemei révén a lovagi kultúra mégis a középkori műveltség másik nagy összetevőjévé vált. Legfényesebb központjai a királyi, hercegi udvarok, legfőbb ápolói pedig a lovagrendek lettek. A lovagság a vallás mellé a hősiesség és a szerelem kultuszát állította és magasztos eszményekkel, magas erkölcsi ideálokkal, az ún. lovagi erények (önfeláldozás, hűség, barátság stb.) hirdetésével igyekezett leplezni a feudális úr eredendő brutalitását, kegyetlenségét.
Az uralkodó osztály kultúrája az egész társadalom művelődésére rányomta a bélyegét. Az egyház céltudatosan érvényesítette vallási-ideológiai befolyását az elnyomott jobbágyság körében. Évszázadokon keresztül a vallás volt a tömegek legfőbb szellemi tápláléka, s ezért osztálykövetelései is vallásos formákban, a hivatalos egyházi állásponttól eltérő vagy azzal szembeforduló vallásos mozgalmak keretében jutottak kifejezésre. Ezek ellensúlyozása érdekében az egyház viszont alkalmazkodni volt kénytelen a tömegek igényeihez, s vallásos mozgalmait – nehogy nyíltan egyházellenesekké, eretnekekké váljanak – egyházi keretek közé szorítani. Miként az egyházi, úgy a lovagi kultúra sem különült el mereven a nép szellemi életétől. A szórakozás terén az uralkodó osztály rá volt utalva a megvetett hivatásos mulattatókra, énekesekre, zené-{38.}szekre, akik természetes összekötő kapcsot alkottak a lovagi kultúra és a népi műveltség között. Bár elsősorban kenyéradóik igényeihez igazodtak, a parasztság kultúrájának egyes elemeit is meghonosították a lovagi udvarokban; másrészt pedig a nép között elhíresztelték a kiemelkedő lovagok hőstetteit, elindítva azt a folyamatot, melynek során egyes feudális urak népi hősökké alakultak át a parasztság emlékezetében. Az egyházi és lovagi kultúra keretei és formái között az uralkodó osztály és a nép kulturális egymásrahatása a középkor századaiban sohasem szakadt meg.
A feudális uralkodó osztály és az őt eltartó parasztság közé a középkor folyamán egy harmadik osztály ékelődött, a "feudalizmus sírásója", a városi polgárság. A feudális nagybirtok kezdetben teljesen önellátó volt, de mihelyt fellendült a paraszti termelőmunka, az áruk cseréje is megindult, és nélkülözhetetlenné vált a pénz. A 11. századtól kezdve kibontakozott a kézműipar és a kereskedelem, kialakultak a piachelyek, s körülöttük az iparosok, kereskedők egyre növekvő települései. Az így megszülető szerény mezővárosokból fejlődtek ki a fallal körülvett s a feudális szolgáltatások alól mentességet kiharcoló városok, melyek gyökeresen megváltoztatták a társadalmi erőviszonyokat. A középkor folyamán a városok azonban még belesimulnak a feudális társadalom kereteibe; jogaikat, eredményeiket éppúgy kiváltságokkal igyekeznek körülbástyázni, mint az egyház és a nemesség; s átveszik az élet feudális, rendi kötöttségeit is. Kulturális tekintetben is az egyházi, vallásos műveltséghez igazodnak, de miként gazdasági és társadalmi téren, ugyanígy az ideológia és a kultúra területén is lassan kialakulnak a polgárság saját célkitűzései, az egyházi és lovagi kultúrától elkülöníthető polgári-városi kultúra elemei. Ez a városi kultúra lesz a középkori műveltség harmadik fontos komponense, s ez tartalmazza a legtöbb forradalmi elemet, előkészítve a 15. század nagy műveltségi korszakváltását. A kultúra új korszaka, a reneszánsz éppen akkor kezdődik, amikor a polgárság leveti a középkori formákat, a saját lábára áll s az egyháztól és a nemességtől elkülönülve, sőt azokkal szembe is fordulva kialakítja a maga világi ideológiáját és műveltségét.
A középkori kultúra a legkülönbözőbb hagyományok alapján fejlődött ki s az antik, az ókeresztény, a bizánci, az ősi germán, a nomád műveltség elemeire egyaránt támaszkodott, mégis rövid idő alatt valamennyi katolikus országban hasonló, csaknem egységes arculatot nyert. Ez jórészt annak köszönhető, hogy legfőbb letéteményese és intézménye, a római egyház, "nemzetközi" szervezet volt. Az építészet, a képzőművészetek, a zene, az irodalom minden országban ugyanazokat az egyházi igényeket elégítették ki; az egyházi iskolák mindenütt ugyanazt a tananyagot és ugyanabban a szellemben tanították; sőt a latin révén az egyháznak megvolt a maga külön hivatalos nyelve, s ezáltal az oktatás, a tudomány, az irodalom s általában az írásbeliség vezető nyelve a latin lett a középkor folyamán.
A középkori latin nyelv egyenes folytatása a klasszikus latinnak, alaktani rendszerében azonos is vele, mondatszerkezete azonban jóval analitikusabb lett, szókincse jelentékeny mértékben változott, a kiejtése pedig gyökeresen átalakult. A latin nyelv eredeti metrikus lejtését ugyanis – a vulgáris és barbár nyelvek, valamint a gregorián dallamvilág hatására – hangsúlyos formák váltották fel a beszédben és az írott nyelvben egyaránt, ami a prózastílusnak és a verselésnek az antik normáktól való teljes eltávolodását is maga után {39.} vonta. Az ars metrica helyébe az ars rythmica, az időmértéken alapuló próza- és versritmus helyébe a hangsúlyos prózaritmus és verselés lépett; kialakult a verssorok szótagszám-kötöttsége, s végül megjelent az időmérték legnagyobb ellensége, a középkori latin költészet legfontosabb formai vívmánya, a rím. A klasszikus latinnak középkori egyházi latinná való átalakulása a 10. századig nagyjából befejeződött, s így ennek uralma a középkori kultúra századaiban már akadálytalanul és egységesen érvényesülhetett.
Bár a tartós feudális államok csaknem mindig valamely nemzetiség körül kristályosodtak ki, nemzetek, s így nemzeti kultúrák a középkorban még nem voltak; az egyes országok, népek kultúrája inkább csak az egyetemes középkori kultúra provinciáinak tekinthető. A műveltség terjesztői, a művészet és irodalom művelői nem tartoztak elválaszthatatlanul népközösségük kereteibe, hanem bármely országban otthonra találtak és mindenütt eleget tudtak tenni megbízóiknak. Ez a jelenség az irodalom terén nem szorítkozott csupán a latin nyelven írókra, az anyanyelvű költészet művelői is gyakran országról országra vándoroltak, nemcsak a termékeny kölcsönhatást, hanem az egységet is biztosítva a lovagi költészetben. Mégis, az anyanyelvűség fokozatos térnyerése következtében, az irodalom lesz a kultúrának az az ága, amelyen belül a leghamarább indul el a középkori kultúrának nemzeti változatokra való szétszakadása. Különösen a nemzetté válás vezető társadalmi tényezőjének, a polgárságnak az anyanyelvet előnyben részesítő irodalmi tevékenysége készíti elő a vulgáris nyelvek diadalát s a nemzeti irodalmak létrejöttét.
A középkori kultúra egyetemességét, a művészet és irodalom sajátos középkori "internacionalizmus"-át az is elősegítette, hogy valamennyi országban nagyjából azonos szabályok, módszerek, technikai eljárások voltak érvényben. A művészetet külön tudatformaként nem ismerték, a művészi, irodalmi alkotások merőben gyakorlati célokat voltak hivatottak kielégíteni, s ezért művészet és kézműipar, irodalom és tudomány vagy általában írásbeliség határai teljesen összemosódtak. Az esztétikai gondolkodás ismeretlen volt, az épületeket, szobrokat, képeket, írott műveket nem művészi értékük, hanem mesterségbeli színvonaluk, tudós voltuk s esetleg még a tárgy vagy a cél magasztossága szerint ítélték meg. A művész nem is különült el a mesterembertől: a szobrász például kőfaragó volt, számára figurális kompozíciók létrehozása vagy oszlopfők dekorációjának a kifaragása elvileg ugyanolyan munkát jelentett; s e kőfaragó mesteremberek éppúgy céhekbe tömörültek, mint a posztónyírók vagy pástétomsütők. Az antik, valamint az újabb kori művészek és írók művészi, illetve költői tudata helyett a középkor alkotóit ennek folytán csupán mesterségbeli önérzet fűtötte, akárcsak a jó ötvöst vagy szabót. A középkori művészi és irodalmi remekművek nagy részének nem is ismerjük a szerzőit, hiszen számukra csak az volt fontos, hogy kortársaik ismerjék és értékeljék mesterségbeli tudásukat, nem pedig hogy a messzi jövőbe átmentsék művészi hírnevüket.
A művészet középkori latin neve, az ars, egyúttal a mesterséget, sőt a tudományt is jelölte, a középkor iskolai tananyagának a neve is artes volt. Minden mesterségnek megvoltak a megtanulható elméleti (tudományos) alapjai és formai (művészi) szabályai, s ez alól nem volt kivétel az írásmű elkészítésének a mestersége, illetve tudománya sem. Az írásműnek, vagy ahogy akkor nevezték, a dictamennek a megszerkesztése, az ars dictaminis, a középkori iskola {40.} egyik legfontosabb tantárgya, az artes egyike volt. Voltaképpen a retorika tantárgyának a helyébe lépett, és a szónoki beszéd szerkesztésének antik tudományát és művészetét alkalmazta az írásművekre, a prózai és verses formájúakra egyaránt. A mondanivaló helyes elrendezése mellett ez az írásossá vált retorika, az ars dictaminis, magában foglalta a stílus ékesítését, vagyis a szavak kifejezésének megfelelő megválasztását, valamint a jól hangzás követelményének az érvényesítését is. Ez utóbbi a ritmus és a rím helyes alkalmazását jelentette, nemcsak a verses, hanem a prózai írásokban is. A középkori latin prózában ugyanis nagyjából hasonló hosszúságú mondat-tagok (kólon) kialakítására törekedtek, amelyeket eleinte rímekkel, a 12. század végétől kezdve pedig inkább szigorúan szabályozott ritmikus mondatvégekkel (cursus) zártak le. Nem volt ritka a prózának a verssel való vegyítése (prosimetrum) sem. Az írásművek szerkesztésének s formai kiképzésének Európa-szerte érvényesülő egyöntetűségét a 11. század végétől kezdve egymás után készülő tankönyvek, kézikönyvek, az ars dictandik biztosították. A fogalmazásnak és a stílusnak az iskolában tanított kötött szabályai elsősorban a közvetlenül gyakorlati célokat szolgáló levelek és oklevelek írásában érvényesültek, alkalmazásuk azonban átterjedt az irodalmibb műfajokra, sőt jelentős hatással volt az anyanyelvű írásokra is.
Bár az európai népek a 10. század barbár világától hatalmas utat tettek meg a 15. század virágzó nagyvárosaiig, fejlődésük rendkívül lassú ütemben és igen keserves körülmények közepette ment végbe. Az osztályok is jelentős átalakuláson mentek át, erőviszonyaik is eltolódtak, a feudális társadalom középkori rendje azonban lényegében érintetlen maradt; a mennyiségi változások még nem eredményeztek minőségi átalakulást. A látszólag változatlan, mozdulatlan gazdasági és társadalmi viszonyok a középkori ember gondolkodását, pszichológiáját is tartósan meghatározták.
A középkorban egy emberöltő kevés volt ahhoz, hogy észlelni lehessen a civilizációs munka előrehaladását s annak gazdasági, társadalmi következményeit. A középkor embere ezért nem ismerhette a fejlődés elvét, hiányzott a történeti időérzéke. Az egyház teológiája, a középkori tudomány geocentrikus világképe pedig az állandóságnak és megváltoztathatatlanságnak a képzeteit a szilárd hit és elméleti tudás rangjára emelte és minden eszközzel táplálta. Múlt, jelen és jövő az emberek tudatában így állandóan összekeveredett: a jövőtől nem vártak újat, a múltat jelenük módjára képzelték el, esetleges új törekvéseiket is csak valamilyen régi állapot visszaállítására való igyekezetnek képzelték. Ez a történetietlen gondolkodás óriási jelentőséget tulajdonított a tradíciónak, a szertartásoknak, a szigorú formáknak. A követendő példát mindehhez az egyház szolgáltatta, a szertartásosság azonban a lovagok, a városok, sőt még a parasztok életében is érvényesült. Mindez együttjárt a példaképek (szentek, hősök), a szent helyek, ereklyék, szimbólumok kultuszával: a különböző tárgyak, színek, számok, jelek szimbolikus értelemmel való felruházásával; a fogadalmak, avatások, önként vállalt próbák komolyságával. A formalisztikus gondolkodás a középkor tudományát is áthatotta: a formális, fogalmi spekuláció sohasem virágzott olyan gazdagon, mint a skolasztikus filozófiában. Az ember tudata, szubjektív elképzelései és a valóság között feszülő ellentét, a tudat hamissága talán sohasem öltött akkora méreteket, mint a középkor századaiban. Az elnyomottak keserves munkáját a túlvilág illúziója volt {41.} hivatva ellensúlyozni, az egyháziak számára minden cselekedetük mint isten szolgálata jelentkezett, a feudális urak pedig szent és magasztos eszmények jegyében vívták a hódító és rabló célokat szolgáló kereszteshadjáratokat. A középkori ember mindebben nem látott képmutatást, az illúziókat valóságnak tekintette, kész volt bármit elhinni és mindent felnagyított képzeletében. Realitásnak tudta a mennyországot és a poklot, mindenütt csodát gyanított, magától értetődőknek tartotta a hátborzongató mártír-históriákat, az aszkézis emberfeletti teljesítményeit, a lovagok fantasztikus kalandjait és hőstetteit. A képzelet világát az ember csak reális ismeretei alapján teremtheti meg s az elképzelt dolgokat a valóságban megismert jelenségekhez kénytelen mérni. A középkori ember ismeretei azonban igen korlátozottak voltak, látóköre szűk maradt, gazdag fantáziája ezért gyermeteg naivsággal párosult. A gyakran már beteges képzelőerő, az irreális, irracionális jelenségek kritikátlan elfogadása ugyanakkor az érzelmi élet elmélyülésével is együtt járt. A keresztény vallás a romlandó test ellenében a "halhatatlan" lélekre irányította a figyelmet, s a lélek rejtelmein való elmélkedésre, az ösztönökkel való belső küzdelemre tanított. A középkor érzelemmel telítette a vallásos hitet, a testi, érzéki szerelem mellé pedig kifejlesztette annak spiritualizált változatát.
A társadalmilag determinált középkori psziché a művészet és irodalom számos sajátságát is meghatározta. A biblia alakjainak középkori öltözetben és környezetben való szerepeltetése a képeken és szobrokon; a jelen visszavetítése a múltba a történeti tárgyú írásokban; a képzőművészet ikonográfiai kötöttségei s az irodalomban a hagyományos sablonok, közhelyek (toposzok), formulák gondos tiszteletbentartása; a színek és számok szimbolikája a festészetben, illetve az irodalmi alkotások szerkezetében; a fantázia felszabadult tobzódása a kőfaragványokon és a legendák vagy lovagregények kalandsorozataiban; a pokolnak, szörnyeknek, távoli országoknak s általában minden elképzelt dolognak bájos naivitással való bemutatása; a lelki, érzelmi élet rendkívül gazdag ábrázolása a szobrászatban és festészetben; a középkori vallásos és szerelmi líra érzelmi telítettsége és a lelki élet rezdüléseit gazdagon kifejező áradása: a középkor művészetének és irodalmának csupa olyan jellegzetessége, amely egyenesen következik a középkori látásmód, világkép, gondolkodás előbb vázolt jellemző vonásaiból.
Míg a művészet legtöbb későbbi korszakára egyetlen nagy stílusnak a hegemóniája jellemző, addig a középkornak két – időben egymást felváltó – stílusa van: a román és a gótika. A két stílus jelentékeny különbözősége a középkori építészet és képzőművészet fejlődésének fontos előrehaladását tükrözte, lényegében mégis mindkettő ugyanarra a társadalmi bázisra épült, s ugyanannak a vallásos-feudális ideológiának volt a kifejezője. A román stílus lassú átmeneteken keresztül, a technikai tökéletesedés útján, organikusan fejlődött át a gótikába, anélkül, hogy ez új korszak kezdetét jelentette volna. A művészet nagy korszakváltásaikor törvényszerű jelenség az elhaló stílus felbomlása, elemeinek öncélú burjánzása, amire a középkorban csak a korszak végén, a gótika késői, modoros változatai (style flamboyant, Tudor-stílus stb.) szolgáltattak példát. Arra sincs semmi jel, hogy a két stílus közötti átmenet idején, a 12–13. században, a kor embereiben és művészeiben tudatossá vált volna egy új művészet születése, miként az később a reneszánsz, a barokk vagy a klasszicizmus kialakulásakor történt.
{42.} Az azonos társadalmi igények s a közös mondanivaló következtében a művészet különböző ágai között szoros egység alakult ki. De az építészetnek, képző- és iparművészetnek elsősorban mesterségként, az irodalomnak és zenének inkább tudományként való felfogása a művészetek e két nagy csoportját az emberi alkotótevékenység annyira különböző szféráiba utalta, hogy stílusuk kölcsönös egymásrahatására kevesebb lehetőség nyílt. Így – más korokkal ellentétben – inkább csak a tartalmi, szemléletbeli tényezők terén jutott az egység feltűnően érvényre. A középkori képzőművészet és irodalom stílusának rokonsága csak a korszak legvégén, a késő-középkorban válik megfigyelhetővé.
Belső, történeti fejlődésében áttekintve, a középkori kultúra félezer éves korszakát négy kisebb periódusra tagolhatjuk. Kb. a 11. század végéig tartott a középkori kultúra alapvetésének az időszaka, amikor diadalmasan előretört a szerzetesi és egyházi reformmozgalom, kialakult a román stílus, Európa-szerte elterjedt a középkori latin írásbeliség. Mintegy 1100-tól a 13. század közepéig számíthatjuk a középkori kultúra első fényes korszakát, mialatt virágját élte a lovagság, megindult az anyanyelvű irodalmak fejlődése, fellendült az egyházi tudományosság, és megszülettek a román művészet legnagyobb alkotásai. A következő másfél évszázad a polgárság előretörésének, a nagy városok erőteljes fejlődésének, a misztikus és eretnekmozgalmak kibontakozásának a periódusa, a gótikus művészet virágkora. Végül a 15. századot már a kései középkornak, a középkori kultúra hanyatlása és felbomlása idejének tekinthetjük. A középkori eszmények ekkor már sorra elszíntelenednek, értéküket vesztik; előtérbe lép a szatíra, a gúny; szélsőségessé válik a misztika; irodalomban s képzőművészetben eluralkodik a haláltematika és a démonológia; megbomlik a gótikus stílus harmóniája. "A középkor alkonyá"-val egyidőben pedig Itáliában, majd más országokban is, megjelenik már s diadalmaskodik az öntudatra ébredő polgárság új műveltsége, a reneszánsz.
A reneszánsz képviselői mély megvetéssel tekintettek a meghaladott középkorra, melynek értékelése azóta is nagy végletek között ingadozott. A legpozitívabban a romantika értékelte; különböző szélsőségesen idealista és klerikális irányzatok pedig a 20. században is igyekeznek a vallásos, misztikus, irracionális középkori kultúrát és gondolkodást az emberi művelődés történetének egyik legdicsőségesebb szakaszaként feltüntetni. A marxista tudomány határozottan szemben áll a középkor reakciós eszményítésével, de ugyanakkor nem fogadhatja el annak egyoldalúan negatív értékelését, történetietlen lekicsinylését sem. Hiszen a középkor évszázadai során hatalmas fejlődésen ment át az európai civilizáció, s maradandó értékeket alkotott a művészetek terén. A legnagyobb művészi teljesítményeket a középkori építészet tudja felmutatni, nagy eredményeket ért azonban el az irodalom fejlődése is. A középkor volt a nemzeti irodalmak bölcsője; valamennyi európai nemzet anyanyelvű irodalma ezekben a századokban született meg. A képzelet felszabadítása, valamint a lelki életnek, az érzelmeknek a művészet szférájába való bevonása pedig a középkori irodalom olyan új vívmánya, amely a későbbi évszázadok irodalmi fellendülését készítette elő. A latin himnuszköltészet, a nagy középkori eposzok (Nibelung-ének, Roland-ének, Igor-ének), a francia és német lovagi epika; a középkori szerelmi líra és végül a középkori irodalom nagy betetőzője, Dante, remekművek hosszú sorával is dokumentálják a középkor jelentőségét az irodalom egyetemes fejlődésében.
{43.} A magyar középkori kultúra és irodalom társadalmi bázisa és fejlődése alig különbözött az általános európaitól, ehhez viszonyítva azonban állandó – bár egyre csökkenő – tempóveszteségben, elkésettségben volt. Pedig a magyarság éppen a 10–11. században illeszkedett bele az európai feudalizmus rendszerébe, s így középkori kultúrájának kibontakozása a többi országokéval csaknem egyidejűleg kezdődött; egy nomád viszonyokból a civilizáció útjára lépő nép körében ez a művelődési korszakváltás azonban szükségképpen lassúbb folyamat volt, mint ott, ahol ez már a feudalizmus keretein belül játszódott le. A keresztény térítés Magyarországon csak a 10. század végén, az egyház megszervezése csak a 11. században kezdődött, az egyházi és világi nagybirtok túlsúlya pedig csak a 12. század végére alakult ki. Az árutermelés és pénzgazdálkodás s ezzel együtt a mezővárosok és városok fejlődése a 13. században indult meg, de a következőben vett csak nagyobb lendületet, döntő jelenséggé pedig csupán a 15. században lett. Bár a középkor végére a mezőgazdasági termelés színvonala terén a magyar társadalom csaknem utólérte a fejlett nyugati országokat, a városi fejlődés tekintetében hátrányát csak csökkenteni tudta, de megszüntetni nem, ami súlyos következményekkel járt a fejlődés későbbi korszakaiban.
Ezekkel az időbeli és aránybeli eltolódásokkal függ össze a magyar középkori kultúrának és irodalomnak több – nem éppen előnyére szolgáló – sajátsága. Az egyházi, lovagi és városi kultúra közül ugyanis valójában csak az első tudott gazdagon kifejlődni, a második jóformán csak a királyi udvarra korlátozódott, a harmadik pedig már csak a középkor legvégén termett számottevő gyümölcsöket. A városi fejlődés elkésettségéből következett az is. hogy míg a nyugati országokban a világi értelmiség túlnyomó többségében a polgárság köréből került ki, addig Magyarországon a nemességből; évszázadokra meghatározva ezzel a magyar művelődés és irodalom alapvetően nemesi jellegét. E körülményeket figyelembe véve a magyar középkori irodalom belső periodizációjában is célszerű eltérnünk az általános európai sémától.
Az ősi műveltség és költészet visszaszorításával párhuzamosan, mintegy 1000-től 1200-ig számíthatjuk a középkori feudális keresztény irodalom alapvetésének, kialakulásának a periódusát, amikor az egyház – s azon belül főként a bencés rend – kulturális és irodalmi monopóliuma csaknem hiánytalanul érvényesül. A 15. század derekáig terjedő következő két és fél század a középkori kultúra és irodalom viszonylagos virágzásának az időszaka, amikor az egyházi, vallásos irodalom mellett már egy udvari-lovagi kultúra és irodalom is fontos szerepet játszik. Végül kb. 1450 és 1530 között jelölhetjük ki a kései, hanyatló középkornak a szakaszát, a kolostori irodalom alkonyának és a nemesi világi irodalom kialakulásának a periódusát, amely időben egybeesik már a reneszánsz és humanizmus megjelenésével, annak korai szakaszával.
A középkori Magyarország, a hozzákapcsolt Horvátországgal és időnként más idegen országrészekkel együtt, soknemzetiségű államkomplexus volt; irodalmát helyesebb is magyarországi, mint magyar irodalomnak nevezni. E magyarországi irodalom művelésében magyarok és más hazai nemzetiségűek, valamint külföldről idetelepedett írástudók együttesen vettek részt, hiszen az egyházi és irodalmi használatban uralkodó latin nyelv egységbe fűzte a különböző etnikumú írók munkásságát. Az egyház kulturális hegemóniájának különösen tartós volta következtében a latin amúgy is erősebben és {44.} hosszabb ideig maradt az irodalom nyelve Magyarországon, mint az európai államok többségében. A magyar nyelvű irodalom kezdetei ugyan feltehetőleg visszanyúlnak a 11. századba, folyamatos fejlődése csak a 13. században indulhatott meg, emlékei azonban nagyobb számban csupán a 15. század végétől kezdve maradtak fenn. Amit a középkori magyar nyelvű irodalomból ismerünk, az kevés kivétellel az egyházi, pontosabban kolostori kultúra terméke.
A magyar nyelvű irodalom a középkorban európai színvonalú művekkel nem dicsekedhet, ilyenek alkotására nyelvünk nem is volt még felkészülve. Bár a magyar nyelv rendszere már a honfoglalás korára kialakult, a középkorban még jelentékeny fejlődésen ment keresztül. Az új feudális civilizáció és a keresztény műveltség elterjedése a szókincs nagyarányú változását és bővülését vonta maga után; az új műveltségi elemek jelölésére nagy számban honosodtak meg elsősorban szláv és latin, kisebb mértékben francia, olasz és német jövevényszavak. Jelentős átalakuláson ment át a magyar hangrendszer is, amely csak a középkor végére vált a maival, az irodalomban is rögzítettel csaknem azonossá. Ezek a nyelvi változások eredetileg nyelvjárási jellegűek voltak és csak kisebb vagy nagyobb mértékben terjedtek el fokozatosan az egész nyelvterületen. Az irodalmi alkotások is különböző nyelvjárásokban születtek, a beszélt nyelvváltozatok fölé kiterjeszkedő egységes írott nyelvről még nem beszélhetünk. Ilyen irányú fejlődés kezdeteire azonban már a középkorban sor került, részben az erős latin hatás alatt bonyolultabbá váló mondatszerkesztés, részben pedig a még rendkívül ingadozó helyesírás lassú fejlődése, tökéletesedése következtében.
A középkori magyar és magyarországi latin irodalom emlékeinek tudományos vizsgálata igen korán, már a 18. század derekán megindult és két évszázad alatt nagy eredményeket ért el. Ez az intenzív kutatómunka azonban csak kis részben volt irodalomtörténeti jellegű, a középkori irodalom termékei inkább más tudományok érdeklődését vonzották. A magyar nyelvű szövegek, mint a legfontosabb nyelvemlékek, a nyelvtudomány érdeklődési körébe tartoztak; a latin egyházi irodalom termékeit elsősorban a katolikus egyháztörténet vizsgálta; a világi irodalom legfontosabb alkotásai, a krónikák pedig – történeti források lévén – a történettudomány részéről kerültek alapos elemzésre. Az irodalomtörténeti szempontú középkor-kutatás csak 1900 körül bontakozott ki magas színvonalon Katona Lajos munkásságában. A középkori magyar irodalom történetének szintézisét Horváth János alkotta meg klasszikus művében (A magyar irodalmi műveltség kezdetei, 1931), amely első ízben tudta megragadni sajátosságait, irodalom-voltát és megértetni szellemét. E kitűnő összefoglalás azonban elhanyagolja a nemzetközi összefüggéseket s figyelmen kívül hagyja a szóbeliség szerepét, valamint az irodalom elveszett alkotásait, ami az arányok jelentős eltorzulásához vezetett. Az újabb kutatások ezért Horváth János szuggesztív középkor-képét elsősorban a nemzetközi eredmények hasznosítása és a nyomtalanul elenyészett művek, műfajok rekonstrukciója révén igyekeztek korrigálni. Eközben – különösen a szellemtörténet hatására – kalandos elméletek születtek, de létrejött számos filológiailag megalapozott, maradandó eredmény is. Ezek alapján ma már a középkori magyar irodalom olyan fejezeteinek (pl. a magyar nyelvű lovagi irodalomnak) a körvonalai is megrajzolhatók, melyekből egyetlen szöveg sem maradt fenn. A marxista irodalomtudomány viszonylag kevés figyelmet szentelt eddig a középkori {45.} irodalomnak, több fontos kérdésben (krónikák, az anyanyelvű irodalom kezdetei, Huszita biblia) azonban a marxizmus szempontjainak érvényesítése máris jelentős új eredményeket hozott.
| KÖZÉPKOR (kb. 1000–kb. 1530) | TARTALOM | Irodalom |