| A reformáció irodalma | TARTALOM | Irodalom |
FEJEZETEK
Eredeti osztálytartalmának megfelelően a reformáció Magyarországon is a polgári rétegek körében terjedt el a leghamarább és a legteljesebb sikerrel. A magyarországi polgárság a reformáció eszméiben olyan ideológiát ismert meg, mely osztályérdekeit világosan kifejezte, amelynek keretében időszerű társadalmi és politikai aspirációit – ha egyelőre még vallásos köntösben is – megfogalmazhatta. Öntudatos polgári kultúra és irodalom Magyarországon első ízben a reformáció jegyében bontakozhatott ki.
A városi polgárság és a mezővárosi parasztpolgárság eltérő osztályhelyzete és érdekei következtében a reformáció mozgalma azonban már igen korán kettéhasadt, és két különböző úton fejlődött. A kiváltságos helyzetben levő, falakkal védett, gazdag városok (civitások) polgársága, mely időben elsőként, már a Mohácsi csatát megelőző években megismerte a hitújítást, a reformációban az "olcsó" egyházat üdvözölte, a mozgalom radikális konzekvenciáitól azonban – mind ideológiai, mind társadalmi téren – mereven elzárkózott. Az új tanok első hirdetői sem merész újítók, hanem óvatos reformerek voltak, javarészt a már említett városi humanisták: Bartholomeus Francofordinus, Eck Bálint, Honterus, Stöckel stb. A reformáció teológiai-filológiai érveit, bizonyítékait ugyanis a leggyorsabban ezek az egyetemet végzett, igen művelt tudósok sajátíthatták el és magyarázhatták meg kevésbé tanult vagy iskolázatlan polgártársaik számára. Ez a konzervatív felfogású városi patrícius és céhpolgár réteg többségében – mint ismeretes – német nemzetiségű volt, s miután a főbb magyar etnikumú városok (pl. Pest,Szeged stb.) török hódoltság alá kerültek, a reformáció eme irányának német jellege még inkább kidomborodott. A városi reformáció ennélfogva a német nyelvű hazai irodalomnak adott csupán lendületet, a magyar reformáció irodalmára azonban nem lehetett hatással. Protestánssá lett német polgári íróink és tudósaink csupán a reformátori tevékenységükkel szorosan összefüggő – föntebb tárgyalt – latin humanista műveikkel segítették elő közvetve a magyar irodalom fejlődését.
Egészen más volt a viszonya a reformációhoz a polgárság fejletlenebb, de előretörő, dinamikus rétegének, a mezővárosi parasztpolgárságnak. A mezővárosi polgárság sem volt ugyan forradalmi erő, nem törekedett a fennálló tár-{312.}sadalmi rend megváltoztatására, elért eredményeinek megvédését és további erősödését azonban csak a feudális uralkodó osztállyal vívott meg nem szűnő, éles osztályharcban biztosíthatta. A mohácsi csatát követő anarchia évtizedeiben a mezővárosok fokozottan ki voltak szolgáltatva az árutermelés hasznát erőszakos és törvénytelen eszközökkel megszerezni igyekvő földesuraknak, s emellett az örökös háborúk, a török pusztításai is minduntalan megsemmisüléssel fenyegették javaikat. A polgárosodó gazdagparasztság rendezett viszonyokat, a feudális kizsákmányolás törvényes keretek közé szorítását, további kiváltságokat, valamint a törökkel szemben védelmet kívánt, s a reformáció tanításaiban is ezeknek a követeléseknek az igazolását vélte megtalálni. A reformáció ezért nála harcos társadalmi mozgalommá fejlődött, illetve az anarchiát ("fejetlenséget") bíráló, a vagyonharácsolást ("fösvénységet") és a nagybirtokosokat ("fejedelmeket") támadó ideológiává formálódott. Ennek a rétegnek a körében a reformáció kibontakozása az 1530-as években kezdődött meg, s Dévai Bíró Mátyás, Batizi András, Gálszécsi István, Székely István, Sztárai Mihály stb. jóvoltából két évtized alatt az egész országban, a hódoltsági területeket is beleértve, elterjedt. A reformációnak ezt a mezővárosi irányát elkülönítette a várositól az etnikai eltérés is, mivel a mezővárosi lakosság túlnyomó többsége magyar volt. A gazdasági és társadalmi helyzet gyökeresen eltérő volta mellett a nemzetiségi különbözőség (olykor ellentét) azonban csak másodlagosan jöhetett számításba, mert amennyiben egyes városok, mint Kolozsvár, és bizonyos fokig Kassa, kedvező piaclehetőségeik és kereskedelmi összeköttetéseik folytán elkerülhették a városi ipar hanyatlásának általános tendenciáját, s polgárságuk a lendületes fejlődés útjára tudott lépni, akkor a mezővárosi reformáció mozgalmával haladtak együtt, s egyúttal etnikailag is rohamosan magyarosodtak. A reformáció magyar nyelvű irodalma a mezővárosokban és a velük tartó egy-két városban bontakozott ki, s polgári karakterét az 1570-es évekig alapjaiban megőrizte. Csak alapjaiban, de nem töretlenül. A reformációban hamarosan érdekeltté vált a feudális uralkodó osztály is és a jobbágyság legszélesebb tömege is. Az uralkodó osztályon belül a legmozgékonyabb elem: az új arisztokrácia mutatta a legtöbb fogékonyságot a reformáció iránt. Az árutermelő paraszt-polgárságnak ez a legfőbb versenytársa és ellensége nemcsak gazdasági, hanem ideológiai téren sem zárkózott el a polgári újításoktól. Különösen ha az, mint a reformáció, nemcsak megszabadíthatta az egyházi nagybirtok konkurrenciájától, hanem lehetővé tette számára az egyházi vagyon szekularizálását (világi célra való kisajátítását) is. Az 1530-as, 40-es években így sorra a reformáció mellé álltak a Perényiek, Törökök, Petrovicsok, Drágfyak, Balassiak, Dobók stb. Ez a feltörő új arisztokrácia természetesen a reformációnak csak a német városokban otthonos szelídebb változatát tette magáévá, bár a katolikus egyházi szervezetnek részben háttérbe szorításával, részben szétzúzásával, a radikálisabb mezővárosi reformáció terjedését is nagyban megkönnyítette, sőt – nem ismerve fel annak szociális tendenciáját – olykor anyagilag is támogatta. A Jagelló-kori köznemesi (szittya) párt szétzilálódó tömegei és annak János király, majd Izabella köré tömörülő maradványai eleinte idegenkedtek a reformációtól, abban csupán "német vallást" láttak, a polgárság és a főurak protestánssá válása után azonban nekik sem lehetett más választásuk, mint lassan behódolni az új hitnek. Az 1550-es években így {313.} már a nemesség többsége is a reformáció követője lett. Sőt a reformáció hullámai az uralkodókat sem hagyták érintetlenül: János Zsigmond maga is a protestantizmus mellé állt, a Habsburg-udvar pedig I. Ferdinánd uralkodásának vége felé türelmet, majd Miksa alatt rokonszenvet tanúsított iránta.
A feudális uralkodó osztálynak a reformációhoz való csatlakozása természetesen hatással volt annak ideológiájára. A mezővárosi reformátorok részben igazodni kényszerültek uraikhoz, részben azok megnyerése érdekében gyakran eleve is tartózkodtak a radikálisabb társadalmi eszmék hangoztatásától. Kezdeti merészen antifeudális hangjuk fokozatos elhalkulásában legfontosabb szerepet azonban a néptömegek állásfoglalása játszott. Miként az a középkori polgári eretnekmozgalmak (pl. a huszitizmus) és a német reformáció esetében is történt, a magyar parasztságban is hamar visszhangra találtak a reformáció eszméi. Ez annál is könnyebb volt, hiszen a magyar reformáció legfőbb bázisa, a mezővárosi polgárság jogilag maga is jobbágy volt, s életformája, főként pedig osztályérdeke sok tekintetben még közelebb állt a parasztihoz, mint a polgárihoz. Ez azonban mitsem változtatott azon a tényen, hogy a gazdag kereskedők ("árus népek"), bérmunkásokkal dolgoztató szőlőtermelők s általában a mezővárosi lakosság felső rétege megindult már azon az úton, hogy kizsákmányoló osztállyá váljék, s így érdekei csak részben egyeztek a széles paraszti lakosságéval. A mezővárosi reformátoroknak a fejedelmek ellen mennydörgő prédikációiból a néptömegek pedig más tanulságokat is levonhattak, mint amit elmondóik óhajtottak: a feudális szolgáltatások törvényes keretek közé szorításának követelését könnyen az azok eltörlésére, megtagadására való felhívásként értelmezhették. Bár a vérbe fojtott Dózsa-háború után nagyobb arányú parasztmozgalomra s egy a németországihoz hasonló népi reformációra nem kerülhetett nálunk sor, az 1560-as években kisebb parasztfelkelések robbantak ki, 1570–71-ben pedig Karácsony György vezetésével már nagyobb arányú parasztmegmozdulás is kibontakozott, sőt ez éppen a leggazdagabb mezővárost, Debrecent és annak polgárságát fenyegette. A mezővárosi polgári reformáció útja így szükségszerűen tolódott a feudalizmussal való kiegyezés, a feudális renddel való teljes megbékélés útjára. Ez a folyamat a protestáns egyházi szervezetek megmerevedése útján, a század utolsó harmadában, a magyar reneszánsz következő periódusában teljesedett ki. Az 1570-es évekig – bár egyre kevesebben – a magyar reformáció legkitűnőbb írói (Heltai, Bornemisza) még kitartottak annak eredeti haladó társadalmi célkitűzései mellett.
A magyar reformáció fejlődésének ezt az osztályerőktől meghatározott belső mozgását nagymértékben bonyolították, gyakran keresztezték a reformáció különböző vallásos irányzatai. A különböző eredetű teológiai áramlatok mind megjelentek és hódítottak Magyarországon. Megjelenésük, elterjedésük szoros összefüggésben volt a reformáció imént felvázolt osztályösszefüggéseivel, mechanikusan azonban egyik sem tekinthető valamelyik osztály álláspontja legvilágosabb kifejezőjének. Németországi vagy svájci eredetében mindegyik polgári jellegű, de valamennyi alkalmassá válhatott arra is, hogy a feudális uralkodó osztály magáénak vallhassa. A legkülönbözőbb gazdasági, társadalmi, politikai, etnikai és művelődési tényezők együttes hatása szabta meg, hogy a reformációnak mikor, hol, melyik irányzata érvényesült, s mely osztályok érdekeit tolmácsolta.
{314.} A reformáció első s az egész hitújítást megindító irányzata a lutheranizmus volt. Luther Márton (1483–1546) wittenbergi professzor legfőbb elvként azt hirdette, hogy az embert egyedül jézus megváltói áldozatába vetett hite üdvözíti s nem a vallási törvények megtartása és a jócselekedetek. A hitigazságok egyetlen forrásául a bibliát fogadta el, ami abból nem igazolható (pápai, zsinati rendelkezések stb.), azt mint tévelygést elvetette. Nem ismerte el a pápa egyházfői hatalmát, elvetette a szerzetességet, egyedül a püspöki vezető tisztséget tartotta meg, az egyházi szertartásokba bevezette a nemzeti nyelv használatát, a ceremóniákat egyszerűsítette (1517). Ezek a mérsékelt reformok az egyházat a német polgárság igényeihez alkalmazták, de megegyeztek a kisnemesség és az egyházi vagyont megkívánó egyes feudálisok érdekeivel is. Mikor pedig a német polgárság, élén Lutherrel, a népi reformációtól és a nagy német parasztháborútól (1525) megrettenve egyértelműen a parasztság ellen foglalt állást, "a polgárság vallási forradalma annyira kivetkőzőtt eredeti mivoltából, hogy a fejedelmeknek is megfelelt, s a vezető szerep az ő kezükbe ment át" (Engels).
Magyarországon kezdetben, a városi polgárság, valamint a főurak érdekeivel egybehangzóan ez a megszelídült, a feudális érdekekhez alkalmazkodó s a polgárság saját osztályérdekeit is feladó lutheranizmus terjedt el. Eleinte természetesen ugyanez az irányzat adott keretet a mezővárosi reformáció kibontakozásának is. Az 1550-es évekig így teológiailag a lutheri irányé volt a vezető szerep, noha a mezővárosi reformátorok tanításaiban kezdettől fogva mutatkoztak ettől elhajlások: inkább a hitelvekben rugalmasabb Melanchton felé vonzódtak, az Úrvacsora kérdésében dogmatikailag is eltértek a lutheri felfogástól, társadalmi tekintetben pedig a lutheri eszméket radikálisabban értelmezték. A fokozatosan kiépülő új lutheránus egyházi szervezet ezért nem lehetett szilárd. Tartóssá csak az erdélyi szász és a felvidéki német városok körében, valamint az ország nyugati megyéiben vált, ahol a nagybirtok túlsúlya különös erővel érvényesült. A városok és a főurak – kevés kivétellel – ki is tartottak a reformáció lutheri változata mellett.
A németországinál mélyrehatóbb reformokat valósítottak meg a svájci reformáció különböző irányzatai. A kezdeményező, a zürichi Zwingli Ulrik (1484–1531), a wittenbergi reformátortól függetlenül, de vele egyidőben kezdte tanait hirdetni. Tanításának lényeges eltérései a lutheranizmustól a következőkben sűríthetők össze: az úrvacsorában Zwingli csak jelképet látott, amiért Luther, aki a kenyérben és borban valósággal jelenlevőnek mondta Jézust, azt állította, hogy Zwingli kiforgatja a szentírás szavait, tehát szakramentárius, azaz szentségtörő nézeteket vall (innen ered ennek az irányzatnak szakramentárius elnevezése); Zwingli egyházszervezete a Lutherénál sokkal demokratikusabb elveken nyugodott: az irányítást és felügyeletet a hívek által választott presbiteri testületre ruházta; a szertartások, a külső díszek tekintetében is szigorúbb és puritánabb nézeteket vallott, s a templomokból minden díszt, képet, szobrot, oltárt, sőt még az orgonát is eltávolíttatta. Még tovább ment a Genfben megtelepedő Kálvin János (1509–1564), aki a püspökség intézményét eltörölve, következetesen demokratikus egyházkormányzatot vezetett be, a hitelvek terén pedig a predestináció (eleve elrendelés) tanával fejlesztette tovább a reformáció teológiai rendszerét. A svájci reformáció, különösen a kálvinizmus nem a feudalizmusnak is behódolni kész, {315.} ingadozó polgárság igényeit, hanem a tőkefelhalmozó burzsoázia következetes feudalizmusellenességét képviselte. A kálvini egyházkormányzat a polgárság demokratikus, köztársasági aspirációinak, a predestináció dogmája pedig a kapitalista tendenciáknak felelt meg, s ezért a fejlődésben élen járó holland és angol polgárság körében keltett leginkább visszhangot. De éppen a köztársasági tendenciák, mindenfajta központi hatalom elítélése miatt a kálvinizmus alkalmas ideológia lehetett a rendi alapon szervezkedő s az abszolutizmus ellen reakciós harcot vívó nemesség számára is, amint az Franciaországban és Lengyelországban történt.
A magyar mezővárosi reformáció igényeinek ez a merészebb és racionálisabb polgári irányzat jobban megfelelt, s így a lutheri állásponttól való elhajlás csakhamar a svájci reformációhoz, a szakramentarizmushoz való csatlakozásba torkollott. A mondottak értelmében a magyar nemességre is ez az irány gyakorolta a legnagyobb vonzóerőt. A magyar szakramentáriusck nem vették át tisztán sem Zwingli, sem Kálvin rendszerét, hanem a különböző svájci reformátorok tanításaiból válogatva állították össze hittételeiket, – a legtöbbet a Zwingli és Kálvin tanait egyeztető Bullinger Henrik (1504–1575) tanításaiból merítve. A szakramentarizmus gyors térhódításai az ország nagyobb részében Kálmáncsehi Sánta Márton, Szegedi Kis István és Melius Juhász Péter térítő munkájának eredménye volt. Kálmáncsehi († 1557), – Adrianus Wolphardus és Pesti Gábor egykori gyulafehérvári kanonoktársa – volt az első, aki Debrecenben 1551-ben már radikális zwingliánus elveket hirdetett, s 1556-ban Erdélyben Heltai Gáspárral és Dávid Ferenccel folytatott írásbeli vitát. Műveiből semmi sem maradt ránk, csak az ellenfelek válaszából summázható annyi, hogy gyökeresen racionalizálta a szertartásokat, a szentségeket csak jelképnek tekintette, az imádkozást fölöslegesnek tartotta, mivel azt isten úgysem hallgatja meg, predestinációs elvei pedig erős determinizmussal párosultak. Szegedi Kis hódoltsági területen terjesztette a szakramentarizmust, s Meliust is ő győzte meg 1557 táján a svájci tanok igazságáról. A szakramentárius eszmék legnagyobb harcosa, a magyar református egyház megszervezője Melius volt, aki a leggazdagabb mezővárost, Debrecent a magyar reformáció egyházkormányzati és szellemi irányító központjává emelte, 1559-ben pedig Dávid Ferenc és Heltai Gáspár közreműködésével Erdély egész magyarságát is átvezette a lutheranizmusból a svájci szellemű reformációba. A szakramentárius (református) egyházi szervezet így az ország csaknem egész területén kiépült, a hódoltságot is beleértve. Kivételt csupán a Bécshez közel eső nyugati országrész képezett, ahol – minthogy a szakramentarizmust országgyűlési törvény (1548) tiltotta – a református érzelműek is a lutheránus egyház keretében húzódtak meg egyelőre.
A polgári reformáció két fő irányzata után a népi reformáció irányzatát, az anabaptizmust (újrakeresztelő) kell említenünk. Előzményei a huszita mozgalom radikális, plebejus áramlataiban keresendők, legjelentősebb ideológusa pedig Münzer Tamás (1490–1525) volt. Münzer forradalmi tanításaiban a korábbi eretnekségek, a misztika és a lutheri reformáció elemei fonódtak egybe és egyesültek olyan eszmei rendszerré, mely már a kereszténység valamennyi főbb tételét támadta. A misztikusoknak az a gondolata, hogy a mennyei boldogság már a földön elérhető, számára nem az istenséggel való földi egyesülést jelentette, hanem olyan társadalomnak a követelését, mely {316.} nem ismeri a magántulajdont, az osztályokat, az államot. A 16. század elején ez a kommunizmus határán járó merész irányzat, amikor még a polgári forradalmi törekvések is hajótörést szenvedtek, szükségszerűen el kellett, hogy bukjon.
Magyarországon a népi reformáció sohasem tudott széles tömegekben elterjedni. Mindössze a Felvidéken létesült néhány kommunisztikus anabaptista telep, főként nyugatról idemenekült németekből; s Karácsony György felkelésében is megfigyelhető az anabaptista vallási és társadalmi tanok hatása. Fontosabb ennél, hogy egyes anabaptista nézetek (pl. a gyermek-keresztelés elvetése), valamint az anabaptizmusra jellemző chiliazmus (világvégvárás) a hazai antitrinitáriusok, így Dávid Ferenc hitelvei között is fellelhetők.
Míg az anabaptista népi reformáció a társadalmi radikalizmus tekintetében jelentette a reformáció szélső balszárnyát, addig ideológiai vonatkozásban a szentháromságtagadó irányzat, az antitrinitarizmus jutott a legmesszebbre. A reformáció egyházakká szerveződött polgári irányzatai nemcsak a plebejus és paraszti mozgalmakkal voltak kénytelenek megküzdeni, hanem a humanista műveltségű polgári értelmiség egy részének racionalisztikus törekvéseit sem elégítették ki. A megerősödött protestáns felekezetek dogmatizmusa és a polgári szabadgondolkodás között az ellentét különösen két kérdésben élesedett ki. Az egyik a wittenbergi és a helvét reformáció által érintetlenül hagyott dogmák közül a legirracionálisabbnak, a Szentháromság-tannak a bírálata volt, amelyet Servet Mihály (1511–1553) spanyol orvos kezdeményezett (1531). A másik, a vallási toleranciáért folytatott küzdelem, az ő személyes sorsán keresztül kapcsolódott az antitrinitarizmushoz, ugyanis Servetet Kálvin Genfben máglyán elégettette (1553). Ez ösztönözte a Svájcban élő humanisták egy csoportját, főként olyan olasz (padovai) szabadgondolkodókat, akik vallási meggyőződésükért maguk is szenvedtek már üldöztetést, hogy a vallási türelem követelményét elméletileg igazolják, s egyben Kálvin eljárását megbélyegezzék. E csoportosulás legfontosabb központja az 1550-es években Bázel volt, ahol Erazmus hagyománya is minden más városnál erősebben érvényesült; innen azonban az üldözések elől legtöbbjük Lengyelországba és Erdélybe volt kénytelen húzódni. Közéjük tartozott Socinus Faustus (1539 – 1604), aki Lengyelországban szervezte felekezetté a róla sociniánusoknak nevezett antitrinitáriusokat, valamint Blandrata György (1515–1588), aki viszont Erdélyben segítette diadalra az új irányzatot. Háromságtagadó nézeteket ugyan már ő előtte is hirdettek nálunk, így Erdélyben az olasz Stancaro Ferenc 1553 és 1557 között, Debrecenben pedig Arany Tamás 1561-ben, eredményt azonban az antitrinitarizmus csak azután tudott elérni, hogy Blandratának sikerült az erdélyi szakramentáriusok szuperintendensét (püspökét) és egyúttal a fejedelem udvari papját, Dávid Ferencet az antitrinitarizmusnak megnyernie (1565).
Az antitrinitarizmus nemzetközi viszonylatban kezdettől fogva nem egységes, hiszen egyik alapvető összetevője éppen az egyéni véleményalkotás szabadságának elve. A Blandrata által képviselt irány nem tartozott a legradikálisabbak közé. Blandrata meggyőződése szerint a biblia abszolút tekintéllyel rendelkezik, s a Szentháromság-tan hagyományos formája éppen azért elutasítandó, mert az expressis verbis a bibliában sehol nincs kifejtve. Abszolút értelemben Istennek egyedül csak az Atya mondható (innen ered a később {317.} gyakoribbá vált unitárius elnevezésük), de Jézus Krisztust, mivel az Atya isteni hatalommal ruházta fel, szintén imádás illeti.
Az 1560-as években az erdélyi antitrinitáriusok többsége, Dávid Ferenccel az élen, ezeket a nézeteket tette magáévá. A mozgalom kezdetben a fejedelmi humanista udvarban terjedt, s eleinte sajátosan tudós értelmiségi jellege volt. A társadalom legműveltebb elemei csatlakoztak hozzá, s fokozatosan hódított csak tért a nemesség, a magyar polgárság és a nép körében. A szakramentáriusokkal folytatott heves viták, köztük a fejedelem jelenlétében lefolytatott gyulafehérvári hitvita (1568) nyomán lassan Erdély magyar lakosságának nagy része az új irányzat igazát ismerte el. Sőt terjedése Erdélyen kívül is megindult, komolyan fenyegetve Melius egyházát, akivel 1569-ben Váradon folytattak Dávid és társai hitvitát. A reformátusoknak végül is sikerült a Tiszántúlon megállítaniuk az antitrinitarizmus terjedését, de a hódoltsági területeken, főként a mezővárosi polgárság felső rétegében, igen jelentős pozíciókat tudott megszerezni magának. A magyar reformáció az antitrinitarizmussal érkezett el fejlődésének legmagasabb pontjára, sőt ez volt az egyetlen irányzat, mely az 1570 előtti periódusban nem játszotta még el a szerepét, nem jutott el a zárt dogmarendszerrel rendelkező egyházi szervezettségig. Fejlődése a következő szakaszban még magasabbra ívelt, s a reformáció mozgalmának ideológiai keretein túlnőve egyetemesebb jelentőségre emelkedett.
A magyar reformáció, melyet társadalmi mozgásában és vallásos-felekezeti áramlatai szerint egyaránt áttekintettünk, a magyar társadalom kultúráját gyökeresen átformálta. Voltak ennek a folyamatnak romboló, negatív következményei is a reformáció művészetellenes magatartása és a profán dolgokkal szemben képviselt elutasító álláspontja következtében. A reformáció győzelme nemcsak véget vetett egy csapásra a középkorvégi egyházi-vallásos művészet virágzásának, hanem pusztította is a múlt értékeit. Purifikáló tendenciája következtében száműzni igyekezett az egyházi életből mindent – pompát, ékítményt, képet, szobrot, oltárt, díszruhát, orgonát, harangot – amit az evangéliumi egyszerűséggel összeférhetetlennek érzett. E tekintetben a lutheri álláspont még kevésbé volt radikális, de Zwingli, Kálvin és az antitrinitáriusok irányzatában a művészetellenesség már ridegen kiütközött. A reformáció képromboló indulatának sok művészi alkotás (kép, szobor, felszerelés és berendezés) esett áldozatul nálunk is, miután a protestánsok a régi templomokat végképp birtokukba vették. A képzőművészetek terén szerény új eredményekkel a reformáció évtizedei csak a nyomtatott könyvek metszetekkel való díszítése terén dicsekedhetnek.
A művészetek világából a reformáció egyedül a templomi éneklést, annak dallamkincsét őrizte meg és ápolta tovább, minthogy az éneklés nem ellenkezett a szentírás szellemével. Eleinte főképpen a középkori egyházi dallamokból fejlesztette tovább saját énekkészlelét, de azt hamarosan a német, cseh és lengyel templomi népénekek melódiáiból is kiegészítette, illetve ezek mintájára szerzett újabbakkal meg is szaporította. E korszak végére a protestáns egyházi éneknek már igen változatos és gazdag dallamkészlete alakult ki.
A reformáció másik negatív hatásaként a reneszánsz világi kultúra fejlődésének lelassítását kell említenünk. A protestantizmus nemcsak újjáélesztette, megerősítette a középkor vége felé már egyre formálisabbá váló vallásos hitet, {318.} hanem elvileg is elítélte az ember üdvössége szempontjából haszontalan vagy éppen káros dolgokat: mindenfajta élvezetet, szórakozást, a pusztán mulattató szépirodalmat, zenét és éneket, a táncot. Nemcsak a török pusztításoknak, hanem a reformációnak is része van abban, hogy a reneszánsz világi művészet fejlődése elakadt. S igaz, hogy a prédikátorok ostorozásai nem vethettek gátat az érzéki örömökben való tobzódásnak, ami ezekre az évtizedekre annyira jellemző volt, de legalább sikerült megfosztaniuk a "polgárjogtól" mindazt, ami ebből a kultúrában, irodalomban lecsapódhatott, például a szerelmi költészetet. A reformáció komolyan vett vallásossága és a vagyonfelhalmozást szolgáló puritán, takarékossági morálja így jelentős mértékben késleltette a magyar reneszánsz teljes kivirágzását, a világiság diadalát.
Ezeknél a negatívumoknál azonban lényegesen jelentősebb volt az, amit épített: a műveltségi színvonal általános emelkedését ugrásszerűen elősegítette, – s ezzel végső fokon a művészet és világiság későbbi új kivirágzásának is a korábbinál szélesebb alapjait vetette meg. Általános művelődési szempontból a reformáció iskolapolitikája volt a legjelentősebb. A régi káptalani és plébániai iskolákat a reformátorok a maguk kezelésébe vették; a kolostori iskolák helyébe a megszűnt zárdák épületeit felhasználva újakat létesítettek; és általában mindenütt bevezették az oktatást, ahol protestáns prédikátor működött. A nép írni-olvasni tanítása a reformáció vallási célkitűzéseiből is egyenesen következett, hiszen a biblia olvasását mindenki számára lehetővé akarta tenni. Ez a vallás oldaláról szorgalmazott iskolázási program találkozott egyfelől az árutermelő feudális nagybirtok és a polgárság világi gyakorlati célú iskolázási igényeivel; másfelől a humanista-erazmista irodalmi célkitűzésekkel is. Éppen ennek eredményeként a reformációval kezdődő félszázad alatt váltott át mind a magyar feudális osztály, mind a mezővárosi polgárság tekintélyes része a szóbeliségből az írásbeliségbe, amiben a deák műveltség és a humanizmus hatása mellett legfőbb szerepe a reformáció iskoláinak volt. A mezővárosokban mindenütt – a hódoltságot is beleértve, – de jelentéktelenebb falvakban is sokfelé igen jól működő iskolákról maradtak fenn emlékek. A német városok iskoláitól eltekintve, a legnevezetesebbek közülük a sárospataki, debreceni, tolnai, kolozsvári és gyulafehérvári tanintézetek voltak, melyek közül a két utóbbi antitrinitáriussá lett, a többi református maradt. A jelentősebb iskolák mindegyikében teológiát is tanítottak és lelkészképzés is folyt.
Magasabb, tudományos képzettség elsajátítása végett a protestáns prédikátorok és iskolamesterek külföldi egyetemekre mentek. Az 1540-es évekig legtöbbjük még Krakkóban kezdte tanulmányait, s csak utóbb járt Wittenbergben is. Az 1540-es évektől azonban már a wittenbergi egyetem lett a magyar hallgatók központja, s az is maradt csaknem a század végéig. Ide jártak a lutheránusok és reformátusok egyaránt, tekintve hogy Melanchton szellemében ekkor még nem kívánták meg a lutheri hitvalláshoz való ragaszkooást a tanulóktól. Más német, svájci vagy olasz egyetemre ebben az időszakban a protestáns polgári, olykor kisnemesi származású hallgatók még ritkán jutnak el. Hazai egyetem alapítására nem került sor, noha János Zsigmond fejedelem, Blandrata tanácsára, foglalkozott azzal a gondolattal, hogy a támogatását élvező gyulafehérvári iskolát egyetemmé fejlessze, sőt e célból {319.} – állítólag – a nagy francia filozófust, Petrus Ramust is meghívta Gyulafehérvárra. János Zsigmond korai halála (1571) miatt ezek a tervek azonban nem valósultak meg.
A magyar kultúra fejlesztése szempontjából a reformáció másik nagy történelmi érdeme a nyomtatott könyv elterjesztése, a könyvnyomtatás immár végleges meghonosítása. Reformátor-íróink első nemzedéke ugyan munkáit Krakkóban, a legközelebb eső, szabad szellemű könyvnyomtató központban volt kénytelen megjelentetni, 1550-ben azonban Kolozsvárt megkezdte már működését a magyar reformáció első és legnagyobb hatású hazai nyomdája. Alapítója az erdélyi szász Hoffgreff György volt, de a műhely igazán Heltai Gáspár vezetésével vált híressé. Heltai szász származása ellenére egész könyvkiadói tevékenységét a magyar reformáció, a magyar irodalom szolgálatába állította, s kitűnő üzletemberként nyomdáját a század legtöbbet termelő hazai vállalatává fejlesztette. A 16. századi magyarországi teljes könyvtermésnek mintegy 30%-a a Heltai nyomdából került ki. Ma ismert kiadványainak száma meghaladja a kétszázat, ezeknek több mint a fele magyar nyelvű. A műhelyt Heltai halála után (1574) özvegye, majd fia vezette tovább.
Második állandó nyomdánk, az egyházzá szerveződő szakramentarizmus központjában, a legnagyobb mezővárosban, Debrecenben létesült. Itt 1561-ben Huszár Gál vetette meg a könyvnyomtatás alapját, aki 1558-ban mint magyaróvári prédikátor kezdte meg könyvkiadói működését, 1560-ban Kassára költözött, ahonnan Verancsics üldözése miatt Debrecenbe menekült. Alighanem Melius hívására ment éppen oda, minthogy munkájában Melius erősen érezte a nyomda hiányát. Huszár Gál ugyan másfél év múlva (1562 nyarán) Komáromba költözött, de nyomdafelszerelése Debrecenben maradt. A műhely a város és az egyház közös felügyelete alatt állott, s nem családi vállalkozás volt, mint a kolozsvári Heltai nyomda. Vezetői (Török Mihály, Hoffhalter Rafael, Komlós András, Hoffhalter Rudolf, Csáktornyai János) a század végéig gyakran változtak, sőt az is előfordult, hogy egy-egy évben nem is tudtak megfelelő tipográfust állítani a nyomda élére. Ilyen kisebb kényszerszünetektől eltekintve a műhely állandóan és sokat dolgozott (mint Debrecen város nyomdája ma is fennáll), s 16. századi produkciója alig maradt el a kolozsvárié mögött. Magyar nyelvű kiadványainak arányszáma pedig jóval kedvezőbb a kolozsváriénál: kb. százötven fennmaradt 16. századi termékének háromnegyed része magyar nyelvű.
E két városi tipográfia, a kolozsvári és a debreceni volt a 16. századi összes hazai nyomdák között a legtöbbet termelő műhely. A magyarországi összes könyvtermésnek mintegy a fele jelent meg ebben a két városban. Hogy a magyar könyvkiadás súlypontja az ország keleti felébe tolódott el, annak a társadalmi, gazdasági körülmények mellett főleg az volt az oka, hogy a reformáció a keleti országrészben viszonylag szabadon terjeszkedhetett, s e két várost nem fojtogatta közvetlenül a nagybirtokrendszer és kevesebbet szenvedett a folytonos háborúktól is. Mindkettő jelentős kereskedelmi központ is volt, s így a nyomdák itt voltak legközvetlenebb kapcsolatban az olvasóközönséggel. Az ország keleti felében utóbb még néhány helyen hosszabb-rövidebb ideig működő nyomdák is városokban létesültek (Nagyvárad, Gyulafehérvár).
{320.} A Habsburg uralom alatt élő nyugati és északi országrészben, minthogy a reformátorok a katolikus államhatalom részéről állandó zaklatásnak és üldözésnek voltak kitéve, a reformációt szolgáló nyomdák üzemben tartása igen sok nehézséggel járt. Itt csak az nyújtott biztonságot és védelmet a protestáns nyomdászoknak, ha valamelyik főúr udvarában, várában vagy birtokának egy eldugott zugában kerestek menedéket. Egy-egy udvarban azonban csak addig telepedhettek meg, amíg például egy főúr udvari papjának valamely munkáját kinyomtatták. Azután a nyomdász új megbízót, pártfogót keresett és odébb vándorolt. Így dolgozott a Dunántúl apró nyugati falvaiban két könyvnyomtató: Hoffhalter Rudolf (1573–1574-ben) és Manlius János (1582–1605 között). Ugyancsak főúri pártfogók védelme alatt írta és nyomtatta ki hatalmas prédikációs gyűjteményeit saját nyomdájában a Mátyusföld nagy reformátora, Bornemisza Péter, valamint Huszár Gál is, aki 1573-tól Komjátiban (Nyitra megye), majd pedig Pápán újra foglalkozott könyvnyomtatással. S így jelent meg egy eldugott felvidéki faluban, Vizsolyban, Rákóczi Zsigmond védelme alatt Károlyi Gáspár teljes protestáns bibliafordítása (1590). A század végéig a nyugati országrészben nem is tudott egyetlen protestáns nyomda sem állandósulni.
Hódoltsági területen nyomda nem verhetett gyökeret, mert az iszlám vallási parancsa szerint könyvet nyomtatni tilos volt. A török uralom alatt élő prédikátor-szerzők munkái azonban részben a hazai nyomdákban megjelentek. 16. századi nyomdáink kivétel nélkül apró háziüzemek voltak. Még a legtöbbet termelő Heltai nyomda sem hasonlítható össze a korabeli francia, holland, olasz vagy német műhelyekkel. A magyarországi nyomdák csak a hazai, helyi igények kielégítésére voltak alkalmasak.
A 16. századi magyarországi könyvkiadásnak ma már csak mintegy hétszáz termékét ismerjük. Nyelvi szempontból ennek több mint a fele, 55%-a magyar, 37%-a latin, 4%-a német, 2%-a ógörög és 2%-a román (illetve egyházi szláv) kiadvány. A nyomtatott művek terjedelmét véve figyelembe, az arány méginkább a magyar nyelvű munkák javára billen, minthogy a magyar könyvek levélszáma a kinyomtatott kötetek összes terjedelmének 68%-át teszi, míg a latin művekre 26%, a többiekre pedig 6% esik. Egy-egy mű példányszáma általában 200 és 500 között mozgott. A kiadványok száma 1550-től 1580-ig évtizedenként átlag 40–50%-kal, később már kisebb mértékben, de a század végéig állandóan emelkedett. A magyar nyelvű könyvek az 1570-es évek elején kerültek számbeli fölénybe a latinokkal szemben s ezt a fölényüket a század végéig meg is tartották.
16. századi könyvkiadásunk e rideg számadatai némileg érzékeltetik a reformáció jegyében kibontakozó nemzeti nyelvű irodalom lendületét. A magyar reformáció azonban nemcsak jelentékeny magyar nyelvű irodalmi termést sarjasztott, hanem jórészt éppen az irodalomnak köszönhette sikereit is. Terjedésének legfőbb eszközei elmondott, énekelt, kinyomtatott irodalmi szövegek voltak, s ezért valamennyi nagy hatású reformátor egy személyben a kor neves írója is. A prédikátor-írókban egy új író-típus támadt, mely ezután még több évszázadon át fontos szerepet játszott irodalmunk fejlődésében – ha helyzetük, magatartásuk lényeges módosulásokon ment is át később.
A reformáció évtizedeinek prédikátor-írógárdája igen különböző elemekből verbuválódott, más és más szellemi poggyásszal érkezett, mégis – a felekezeti {321.} különbségek ellenére – meglepően egységes karakterű írótáborrá formálódott. Kezdetben, az 1530-as években a Sylvester Jánoshoz hasonló, külföldi egyetemeken tanuló kisnemesi és mezővárosi származású magyarok voltak a hangadók. (Dévai Bíró, Ozorai, Farkas, Gálszécsi, Batizi, Székely stb.). Ezek az első reformátorok, akik főként Krakkóban ismerkedtek meg az új eszmékkel, akárcsak a hazai szászok, szintén humanista tudós térítők voltak, kiknek írásaiban a reformáció eszméi többnyire az erazmista-melanchtoni nyelvművelés, valamint a Jagelló-kori nemesi nacionalizmus hagyományaival ötvöződtek. Egy másik részük a régi katolikus alsópapság s különösen a ferences szerzetesek közül toborzódott, s vált a reformáció fanatikus terjesztőjévé. Nem egyedüli eset a Szkhárosi Horváté, aki "Bánta bolondságát, elrugta csuklyáját, Hitire fogadta soha többet nem csal", – miként önmagáról írta egyik énekében. A nép között élő, s a nép nyelvén, a nép számára prédikáló ferencesek a középkorvégi kolostori irodalom számos elemét közvetítették és alkalmazták a reformációs propaganda céljaira. Láttuk már, hogy a ferences prédikáció-irodalom a nép megnyerése érdekében bőven élt a szociális demagógia eszközeivel, s a népnyúzó urak és a henye felsőpapság bírálatától sem tartózkodott. Mindez persze csak eszköz volt a réginek a megmentésére, de mégis kialakított olyan érvelési módokat, képzeteket, műfajokat, melyek az új érdekében is jól felhasználhatók lettek. (Szkhárosi Horvát, Sztárai stb.) A protestánssá vedlett szerzetesek és falusi plébánosok között magasabb humanista képzettségű már ritkábban akadt, rendszerint csak hazai iskolát végeztek, s közel voltak a feudális társadalom írni-olvasni egyáltalán nem vagy alig tudó, kis műveltségű osztályaihoz, ismerték azoknak a feudális anarchia, a török terjeszkedés és a háború következtében mindinkább megnehezülő életét. Voltak azonban nagy műveltségű városi katolikus papok is, akik az egyházi reform szükségességét érezve s a devotio modernától megérintve könnyen magukévá tehették az új eszméket (Dávid, Heltai stb.). Nem volt szokatlan az sem, hogy literátusok, vagyis világi értelmiségiek lettek prédikátorrá – képzett papok hiányában, ami különösen a török hódoltsági területeken volt gyakori, vagy pedig reformátori elhivatottságot érezve, belső kényszernek engedve. Sztárai Mihály egyik drámájának katolikus vitázója fel is panaszolja, hogy "mind pappá lesznek az deákok"; s deákból lett prédikátor Bornemisza Péter is. Az ilyen prédikátor-írók természetesen a deák-műveltség számos elemét olvasztották be a reformáció irodalmába. A periódus vége felé pedig már megjelennek az olyan prédikátorok is, akik a reformáció neveltjei, s tudatosan erre a pályára készültek (Melius stb.).
A proveniencia különbözőségével szemben társadalmilag meglehetősen homogén volt ez a prédikátor réteg. Túlnyomó többségük polgári, főként mezővárosi származású vagy kisnemes. Főúr véletlenül sem akad soraik között, de még gazdagabb nemes vagy patrícius polgár is csak egészen kivételes esetben. Hasonló volt életmódjuk, sorsuk is. Életük küzdelmekben, harcban telt el, a későbbi kedélyesen élő vagy udvari jólétet élvező prédikátor típusa ekkor még ismeretlen. Dévai Bírótól Dávidig és Bornemiszáig sokan megismerték a börtönt közülük; Sztárai Mihály a hagyomány szerint háromszor állt kivégzés előtt: Szepetneki János és Radán Balázs énekszerzők pedig életüket áldozták hitükért. De minden veszéllyel szembenézve, urak, papok, török üldözésétől és bosszújától meg nem riadva terjesztették az új hitet, iskolákat {322.} alapítottak, nyomdákat szerveztek, tanítottak, vitatkoztak, prédikáltak és – írtak.
Írásaik, irodalmi munkásságuk – a prédikátorok különböző műveltségi rétegekből való érkezése folytán – egybeolvasztotta a kolostori, a deák és a humanista irodalom számos elemét, vívmányát, mindazt belőlük, ami alkalmas lehetett az új hit propagálására, a szentírás tartalmának, értelmének jobb megismertetésére. A reformáció irodalmának sajátos vonásait, jellegzetességeit ez a propagandisztikus-didaktikus természet, agitatív célzat határozta meg. Ez tette szükségessé az irodalmilag iskolázatlan, illetve az írástudatlan tömegek meggyőzésére alkalmas – a szóbeliség és írásbeliség határán álló – műfajok (ének, dráma, prédikáció) előnyben részesítését is.
A társadalmi és vallási megújhodásért indított propaganda irodalmi vonatkozásaiban valóságos forradalmat keltett, a magyar feudális társadalom egynémely sajátságát tekintve részben más jellegűt, mint a nyugati irodalmakban. Nálunk a világiak nagyobb tömegét, a deák és humanista előzmények után, a reformáció vezette el az írott szóhoz, az irodalomhoz, s ennek eredményeképpen először született meg olyan szélesebb világi magyar olvasóréteg, amely általában a nemzeti nyelvű, de a vallásoson túl a világi jellegű magyar irodalom kibontakozásának is előfeltétele, bázisa volt. Ha a reformáció irodalma nem is hagyott hátra a Janus Pannoniuséihoz hasonló remekműveket, vitathatatlan érdeme, hogy az irodalmi magyarnyelvűséget néhány évtized alatt diadalra juttatta.
| A reformáció irodalma | TARTALOM | Irodalom |