A vallásos értekező műfajok

Az 1560-as évekig, Melius Juhász Péter és Dávid Ferenc fellépéséig a magyar reformációnak nem volt Dévai Bíróhoz fogható teológus-írója. Voltak viszont többen, akik – ha esetleg más műfajokban jeleskedtek is inkább – egy-egy munkával a vallásos értekező prózát is gyarapították, kialakítva annak főbb típusait: a vitairatot, a kátét és a prédikációt.

Vallásos vitairatot, immár magyar nyelven, Ozorai Imre írt először. Életéről alig tudunk valamit is. Talán a Tolna megyei Ozorán született. 1530–31-ben a krakkói, majd a wittenbergi egyetem hallgatója volt. Mikor és hogyan került a Tiszántúlra, s ott meddig működött, még felderítetlen.

1535-ben Krakkóban megjelent munkája magyar nyelven írt eredeti mű (nem fordítás), az első protestáns szellemben fogant magyar könyv. 1546-ban újra kiadták, de ma mindkét kiadásból csak címlap nélküli példányok ismeretesek. Az irodalomban a művet a szöveg élén olvasható címen: De Christo el eius Ecclesia, item de Antichristo eiusque Ecclesia (Krisztusról és egyházáról, valamint az Antikrisztusról és annak egyházáról) szokták idézni. Ozorai szinte földrajzilag is meghatározható olvasóközönség, a békési–bihari mezővárosok polgárságának szánta írását; nem személlyel vitázik, mint Dévai, hanem az {325.} uralkodó téves nézetek ellen érvel. A teológiai kérdésekben Ozorai óvatosabb Dévainál; Luther és Melanchton reformgondolatait hirdeti, de nevüket nem írja le. Legfőbb érdeme a reformáció tanításainak a mezővárosi polgárság igényeihez, szemléletéhez való alkalmazása, az "Antikrisztus" fogalmának átértékelése segítségével. A Karthauzi Névtelen még Luthert nyilvánította a legfőbb Antikrisztusnak, Ozorai viszont – Luther nyomán – a pápát tekinti annak. Az ő szemléletében az Antikrisztus, vagyis a pápa egyházának nemcsak vallási, hanem határozott társadalmi karaktere is van: egy a néptől idegen, vele szemben ellenséges világ megtestesítője. A katolikus egyház dogmáit olykor szintén ennek megfelelően értelmezi: az Antikrisztus egyházának papjai, vagyis a katolikus egyháziak szerinte a két szín alatti áldozást azért tartották fenn maguknak, hogy "lennének, valami dolgok és cselekedetek, hogy kiért magokat eltartatnáják és lenne valami oly dolgok, hogy a paraszttul különböznének". Sőt helyesli azoknak a véleményét is, akik a fejedelmeket, valamint "az ühozzá tartozó embereknek sokaságát" (vagyis a tiszttartókat, udvarbírókat stb.) értik Antikrisztusnak. Az Antikrisztus egyháza ilyenformán egy táborba vonta mindazokat az erőket, amelyek a mezővárosi polgárság érdekeit veszélyeztették, s ezekkel szemben hirdette Krisztus egyházának igazát, mely végső fokon a polgárság haladó társadalmi elképzeléseinek vallásos-ideológiai vetülete volt. Ozorainál ezek a gondolatok azonban még csak homályos utalások formájában jelentkeznek, teljes élességgel a nyomába lépő énekszerzők fogják majd azokat megfogalmazni.

Ozorai érvelését, bizonyítékait a bibliából és az egyházatyák írásaiból merítette, amelyeknek szövegeit kritikus szemmel ellenőrizte. A szövegértelmezésben Sylvesterhez hasonló filológiai gondosságot árul el, a humanista erudíció belőle sem hiányzott. Stílusa azonban jellegzetesen különbözött a Dévaiétól. Ozorai könnyen, fesztelenül írt, de kevesebb eleganciával. A reformáció prózájában ővele kezdődött az élőbeszéd-modor, az a megnyerő, közvetlen előadásmód, amelyet később Heltai annyi színnel és ízzel telített.

Dévai és Ozorai művén kívül igazi prózai értekezés, teológiai-vitázó mű még fordítás vagy átdolgozás formájában sem akadt több az 1550-es évek végéig. Ehelyett egy eléggé gazdag katekizmus-irodalom alakult ki, de ezek a rövidre fogott iskoláskönyvek, néhány soros, kötött tartalmú meghatározásaikkal és imaszövegeikkel a magyar értekező, elbeszélő próza fejlődése szempontjából kevés figyelemre méltót tartalmaznak. Reformátor-íróink közül már elég korán egy egész sereg foglalkozott kátéírással. Talán mindegyikét megelőzve jelent meg az első énekeskönyv szerkesztőjének, Gálszécsi Istvánnak A keresztyéni tudományról való rövid könyvecskéje (Krakkó 1538). Még ugyanezen évben és ugyancsak Krakkóban adta ki ma már egyetlen példányban sem ismert, de három kiadást is megért kátéját a történetíró Székely István (A keresztyénség fundamentumáról való tanúság). Bod Péter, akinek a kezén ezek a könyvek még megfordultak, azt állítja, hogy a káté harmadik kiadása (1546) átdolgozott "szép tudós munka" volt. Ugyancsak három kiadásban jelent meg az énekszerző Batizi András kátéja is (Keresztyén tudományról való könyvecske): a ma már ismeretlen első kiadása még 1545 előtt, a két utóbbi 1550-ben és 1555-ben. Heltai Gáspár irodalmi és könyvkiadói munkássága elején szintén adott ki egy Kisebb (1550) és Nagyobb Katekizmust (1553). Mindezek a katekizmusok általában nem sok önállósággal, Luther {326.} nyomán, illetve az ő szellemében készültek, Melius Péter 1562-ben kiadott kátéja kivételével, amely határozottan svájci felfogást tükröz. Stílusukat és formájukat a gyermekek, tanulók értelmi foka és az oktatás gyakorlati szempontjai alakították ki.

A katekizmusok a hittani alapismeretek tömör összefoglalására törekedtek. A teológiai, vallás-erkölcsi kérdések bővebb kifejtésének legfőbb eszköze az élőszóban való tanítás, magyarázat, az "igehirdetés", a prédikáció vagy postilla (post illa = az után; ti. az a fejtegetés, ami a felolvasott bibliai rész után következett), melyet a reformáció az istentisztelet középpontjába állított. Eleinte ennek legfőbb formája az élőszóbeli rögtönzés volt. A prédikációnak írásbeli rögzítése, irodalmi kialakítása csak fokozatosan, később következett be, amikor a prózában előadott fejtegetések iránt az olvasmányigény a műveltebb rétegekben felébredt.

Az első magyar prédikációk csak 1558-ban jelentek meg nyomtatásban. A műfaj irodalmi kezdeményezője a tipografus-működéséről is nevezetes Huszár Gál (†1575) volt. Magyaróvárott tűnt fel 1554-ben; 1559-ben Kassára költözött, egy év múlva azonban innen is szöknie kellett, az ebben már gyakorlattal rendelkező ifjú Bornemisza Péter segítségével. Rövid debreceni tartózkodás után 1562 őszétől Komáromban, Nagyszombatban, Komjáton és Pápán működött. Felekezeti tekintetben óvatosan tartózkodó volt. Magyaróvári működése során ugyan szakramentárius híre támadt, minthogy Bullingertől kért tanácsot és útbaigazítást, élete végén azonban inkább a lutheri nézetekhez igazodott. Prédikációi, valamint később még szóba kerülő énekeskönyvei sem tükröznek határozott felekezeti álláspontot.

Az Úr Jézus Krisztusnak szent vacsorájáról, kínszenvedéséről és dicsőséges feltámadásáról való prédikációk (Magyaróvár 1558) címen saját maga által kinyomtatott prédikációi a magyar reformáció irodalmában annyira népszerűvé vált műfaj első zsengéi. Huszár még eléggé hűvös objektivitással értekezett e formában, valójában traktátusokat írt, amelyekben az ész-érvek a döntők, még akkor is, ha helyenként az érzelmi hatáskeltést sem hanyagolta el.