7. AZ EGYHÁZI KULTÚRA KEZDETEI

FEJEZETEK

Irodalom

A feudális, egyházi kultúra meghonosodásának gazdasági és társadalmi feltétele, a feudális földtulajdon a 10–11. században alakult ki Magyarországon. A földnek mennyiségileg legnagyobb része királyi birtok lett, a feudális viszonyok a leggyorsabban azonban az egyházi nagybirtokon fejlődtek ki; a 12. század végéig a leglassúbb fejlődés a világi nagybirtokon mutatkozott. Az új társadalmi rend megszilárdításában a király és az egyház játszotta a döntő szerepet. Bár látszólag mindkettő saját hatalmi céljait tartotta szem előtt, valójában az egész uralkodó osztályt szolgálta, az előbbi elsősorban a politika, az utóbbi pedig az ideológia és kultúra területén. A középkori kultúra kibontakozása Magyarországon is a keresztény vallás és egyház helyzetével, sorsával kapcsolódott össze.

A honfoglaló magyarság a Kárpát-medencében a keleti és a nyugati, azaz a görög és a latin kereszténység közé ékelődött, s így a keresztény hittérítés két irányból indult el körében. Kezdetben a keleti kereszténység hatása érvényesült erősebben, hiszen ezzel a magyarság már a honfoglalás előtt is érintkezésbe került. Egyes magyar vezérek a 10. században Bizáncban megkeresztelkedtek, Erdélyben a 10. század derekán már görög püspökség is volt, a Tisza és a Maros közén pedig a bolgár-szláv egyház befolyása érvényesült. A kalandozó hadjáratok katasztrofális következményei viszont a fejedelmi házat a német császárral való kiegyezésre ösztönözték, ami együtt járt a nyugati kereszténységhez való közeledéssel s a nyugati hittérítők beáramlásával. A kereszténység két fő irányzata között a választást nem vallási, dogmatikai szempontok, hanem a reális politikai érdekek döntötték el. A teljhatalomra törő Árpád-ház a nyugati egyházban talált megfelelő támogatóra s ennek, valamint német lovagoknak a segítségével tudta csak a pogány valláshoz ragaszkodó, illetve a keleti kereszténységet valló ellenfeleit megsemmisíteni. A görög és keleti szláv kereszténység ennek ellenére egészen a 13. századig fenn tudta magát tartani Magyarország egyes vidékein, maga Szent István is alapított görög apácakolostort Veszprémvölgyben, az árpádházi királyok orosz és bizánci dinasztikus kapcsolatai révén pedig szintén sor került a keleti kereszténységet valló egyháziak letelepedésére. A 11–12. században Magyarorszá-{47.}gon élt görög és orosz papoknak s szerzeteseknek, valamint az élénk bizánci és kievi érintkezéseknek a kulturális szerepe és hatása jelentékeny lehetett, de mivel a feudális társadalmi rend megszilárdulása, illetve a feudális állam megszervezése visszavonhatatlanul a nyugati kereszténység elterjedésével s a római egyház szervezetének kiépülésével forrott össze, a keleti kezdeményezések hamar felszívódtak az uralkodó latin kultúrába.

A kereszténység magyarországi meggyökeresedése a nyugati egyház 10–11. századi általános megújulásának, illetve a bencés-reformmozgalomnak a keretében valósult meg. A térítésben és egyházszervezésben a bencéseknek volt a legnagyobb szerepük; valamennyien a reformirány képviselői voltak, akár Németországból, Csehországból, Itáliából vagy Franciaországból érkeztek. A magyarországi térítés nagy lendülettel való megindulása a csehek apostolának, a fejedelmi család bizalmát élvező Szent Adalbertnek a nevéhez fűződik (995); ezt követően 996 táján olasz és cseh bencések telepedtek meg Pannonhalmán, létrehozva Magyarországon az első szerzetesi közösséget. Szent István uralkodása (997–1038) idején főként a német birodalomból érkezett számos hittérítő a király törekvéseinek támogatására, de nem hiányoztak az olaszok sem, sőt közülük került ki István korának legjelentősebb egyházi személyisége, Szent Gellért is. Bonipertus pécsi püspök személyében pedig francia főpap is megjelent Magyarországon; maga a király a clunyi apáttal is levelezést folytatott.

A bencés rend kolostorainak száma gyorsan növekedett az egész 11. század folyamán. István Koppány vezér feletti győzelmét a pannonhalmi bencések védőszentje, Szent Márton segítségének tulajdonította, s ezért 1002-ben kiállított adománylevelével (a legelső magyarországi oklevéllel) a pannonhalmi apátságot hatalmas birtokok urává tette. Az ő idejében került sor a bakonybéli, pécsváradi, zoborhegyi és zalavári kolostor, valamint a somlóvásárhelyi apácakolostor alapítására; utódainak létesítményei közül pedig különösen az I. Endre által alapított tihanyi (1055), valamint a Szent László által francia bencések számára fundált somogyvári (1091) apátság vált nevezetessé. A királyi család vagy az egyes nemzetségek támogatásával keletkezett kisebb monostorok pedig az ország egész területét behálózták.

A kolostorokkal párhuzamosan megindult az egyház világi szervezetének kiépítése, mely egészen a század végéig elhúzódott. Szent István tíz püspökség megszervezését határozta el (Esztergom, Győr, Veszprém, Pécs, Vác, Eger, Kalocsa, Csanád, Várad, Gyulafehérvár), közülük az esztergomi és a kalocsai érseki rangot kapott, az esztergomi érseki méltóság pedig a legfőbb magyarországi egyházi tisztség lett. A püspöki székekbe kezdetben majd mindenütt bencések kerültek, s így a püspöki központokban, illetve a püspök munkáját támogató papi testületekben, a káptalanokban szintén a szerzetesi szellem érvényesült. Káptalanok a püspöki székhelyeken kívül is létesültek, közülük a királyok koronázó és temetkező helyén alapított székesfehérvári volt a legnevezetesebb.

A kolostorok, püspökségek, káptalanok megalapításával létrejöttek a középkori kultúra kibontakozásának szervezeti keretei. A 11. században az ország egész területén megindult az egyházi jellegű művészi tevékenység. Az első két évszázad templom- és kolostorépítkezéseiről ugyan ma már csak töredékek, illetve alapfalak, valamint egy-két kolostor és székesegyház altemploma {48.} (Tihany, Pannonhalma, Pécs) tanúskodnak, a fennmaradt kőfaragványok a magyarországi román művészet gyors kialakulását szemléltetik. Nomád, bizánci és lombard elemekből gazdag román ornamentika és plasztika fejlődött ki, mely a pécsi kőfaragó műhely tevékenységében (11. sz. vége – 12. sz. közepe) már igen magas színvonalon jelentkezett. Az egyházi szükségleteket kielégítő ötvös- és textilművészet fejlődése is megindult; az utóbbinak a veszprémvölgyi apácakolostorban már István király korában virágzó műhelye létesült.

A magyarországi középkori kultúra megteremtésében a legfontosabb mozzanat a latin nyelv és írás elterjedése, meghonosodása volt. Az írást nemcsak a kötött szövegek szerint működő egyház, hanem a magántulajdon és a feudális kizsákmányolás alapján álló új osztályrend és állam sem nélkülözhette. Mivel az egyedüli írástudók az egyházi emberek voltak, a világi igényeket kielégítő írásműveket is ők szerkesztették, s ezek nyelve is a latin lett. Az írás ismerete és használata azonban eleinte csak igen szűk körre, az egyházi vezető rétegre és a szerzetesekre korlátozódott. A papság túlnyomó része csak olvasni tudott, hiszen mindennapos egyházi ténykedéséhez ez is elegendő volt. A világi feudális urak pedig csak lassan ébredtek annak tudatára, hogy hasznos, sőt nélkülözhetetlen számukra gazdasági ügyeik, jogaik írásban való rögzítése.

Az írás ismeretének terjedését technikai és gazdasági nehézségek is gátolták. A középkori kultúra első századaiban az írás még komoly szellemi erőfeszítésnek, a kézírásos könyv, a kódex pedig igen nagy kincsnek számított. Az írás ekkor még technikailag is nehézkes művelet, amely lassú munkát s drága anyagot, a pergament igényelte. A pergamen (főleg birka- és kecskebőrből készült hártya) használata a 13. századig szinte kizárólagos volt, Magyarországon pedig csak a 14. században kezdte kiszorítani az olcsóbb papír. Egy egész könyv lemásolása így jóval több szellemi munkát és költséget igényelt, mint később egy eredeti könyv megírása. Az írásbeliség e nehézségek ellenére is hamar, már István király korában, meghonosodott Magyarországon, s az írásbeli kultúra intézményei, az iskola, a könyvtár és a scriptorium (másoló műhely) megteremtették a magyarországi irodalom megindulásának feltételeit.

Az iskolák felállítása együtt járt a kolostorok és káptalanok alapításával, hiszen a külföldi papok által megszervezett egyháznak sürgős szüksége volt a hazai utánpótlás biztosítására. A pannonhalmi apátság, valamint a székesfehérvári és a csanádi káptalan iskoláit már István király korában nevezetes intézetekként tartották számon, melyek a többi kolostori és káptalani iskolával együtt rövid idő alatt biztosítani tudták a magyar anyanyelvű papok kiképzését. Ennek köszönhető, hogy a papok és szerzetesek többsége a Szent István halálát követő időkben már hazai származású személyekből került ki, bár külföldi – a 11. század dereka óta főként francia – egyháziak később is sűrűn telepedtek meg Magyarországon. Az iskolák kezdetben csak a papi hivatáshoz legszükségesebb tudnivalókat oktatták, elsősorban a latin nyelv, az olvasás és írás ismeretét. Az esztergomi vagy a fehérvári iskola valamelyik diákjának a 12. század első feléből fennmaradt iskolai jegyzete arról tanúskodik, hogy a középkori tananyagból, az artesből a híresebb iskolákban is többnyire csak az alsóbb fokú triviumot (grammatika, retorika, ill. dictamen, dialektika) tanították. A felsőbb tárgyakat jelentő quadrivium (aritmetika, geometria, asztronómia, {49.} muzsika) ismerete még ritka lehetett, noha zeneileg képzett magyar papokkal már találkozunk a 12. század folyamán.

Az egyszerű papoknak egyházi funkcióik gyakorlása érdekében csak a legszükségesebb szövegeket tartalmazó egyetlen könyvre volt szükségük; a püspökségek, a káptalanok és a kolostorok azonban már kisebb könyvtárat igényeltek a szertartások és egyházi feladatok bonyolultsága, az iskolai oktatás s a szerzetesek számára kötelező közös és egyéni olvasás következtében. A leggazdagabb könyvtára a vezető kolostornak, Pannonhalmának lehetett, s mivel ennek 11. század végi állapotáról tudósítás maradt fenn, következtethetünk a többiek méreteire is. Szent Lászlónak a pannonhalmi apátság vagyonáról készíttetett összeírása szerint 1083 és 1095 között a kolostor 80 könyvvel rendelkezett. Ezeknek mintegy a fele liturgikus könyv volt, a többi megoszlott a közös olvasásra előírt művek (szentek élete, buzdító beszédek, rendi szabályzat stb.), az egyéni olvasásra szánt könyvek (szentírásmagyarázatok, egyházatyák művei), valamint a növendékek oktatásához szükséges munkák között. Ez utóbbiak között volt több psalterium (latin zsoltáros könyv), mivel a középkorban ezek szövegén tanították az olvasást, Donatus-féle latin nyelvtan, valamint néhány antik világi szerző: Cicero, Lucanus, Cato. A 11. század végén nagyjából ezek ismeretén alapult a legműveltebb magyarországi körök irodalmi műveltsége.

Az egyházi szükségleteknek megfelelő könyveket kezdetben külföldről kellett hozatni; Bonipertus pécsi püspök például egyenesen a kor leghíresebb iskolájának, a chartres-i iskolának a vezetőjétől, Fulbert püspöktől kérte Priscianus grammatikájának a megküldését, nyilván a pécsi káptalani iskola céljaira. A könyvszükségletet azonban ilyen módon nem lehetett kielégíteni, ezért a kolostorokban és a káptalanokban másolóműhelyek, scriptoriumok létesültek, hogy a székesegyházak, a falusi papok s az iskolák számára szükséges kódexeket lemásolják. A középkori másolók, illetve megrendelőik igyekeztek mennél több szöveget egyetlen kódexbe összezsúfolni, sokszor nem annyira műveket válogatva össze, mint inkább csak ezek feltétlenül fontos részleteit. A 11–12. századi magyarországi scriptoriumokban összeírt, illetve másolt nagyszámú kódexből kevés jutott korunkra, valamennyi a korai magyar művelődés jelentős emléke, nemcsak irodalomtörténeti, hanem zene- és művészettörténeti szempontból is. A liturgikus szövegekhez ugyanis gyakran dallamjelölések (neuma) járultak, s megkezdődött a könyvek művészi díszítése (illuminálása) is. A legnevezetesebb kódexek között említhetjük – időrendben – a miseszövegeket tartalmazó s gazdag ornamentális díszítéssel ellátott Hahóti-kódexet (1080 k., Zágrábi érseki kt.); Hartvik győri püspök főpapi szertartáskönyvét, az ún. Hartvik-agendát (1090–1100, Zágrábi érseki kt.), mely a legrégibb magyarországi drámai szöveget őrizte meg; a Fehérváron másolt Codex Albensist (12. sz. első fele, Gráci Egyet. kt.), a legrégibb hazai hangjegyes kéziratot; a kitűnő miniatúrákkal, főleg ószövetségi jelenetekkel díszített két kötetes Csatári-bibliát (12. sz. második fele, Admonti kol. kt.), s végül a legrégibb összefüggő magyar nyelvemléket őrző, vegyes, egyházi tartalmú Pray-kódexet (1192–1195, OSzK).

A scriptoriumok működése természetesen önmagában még nem jelentett irodalmi tevékenységet, hiszen az egyház számára szükséges s egyetemesen kötelező szövegek rendelkezésre állottak, ezeket elegendő volt lemásolni hazai {50.} használatra. Nem tekinthető a magyar irodalom kezdetének, néhány tudós egyházi írónak magyarországi látogatása vagy akár letelepedése sem, ha munkásságukat nem a hazai igények kielégítésére, hanem korábbi irodalmi tevékenységük folytatásaként s külföldi olvasókra számítva végezték. Ezek közé tartozott Querfurti Bruno, aki 1004-ben a Magyarországon működő Radla püspököt kereste fel, kérve, hogy javítsa ki Szent Adalbertről, Radla egykori iskolatársáról írt életrajzát. Az 1020-as években Arnold regensburgi bencés Anastasius esztergomi érsek támogatását élvezte, bemutatva neki Szent Emmerámról szerzett énekeit. E külföldi írók között méltán a legnevezetesebb Szent Gellért (†1046) volt, a Szent István által Magyarországon marasztalt s Imre herceg nevelésével megbízott tudós bencés szerzetes, később csanádi püspök, majd a pogánylázadás alkalmával a keresztény hit vértanúja. Gellért több szentírásmagyarázó művet írt Magyarországon, de közülük csak az erősen misztikus szellemű Deliberatio supra hymnum trium puerorum (Értekezés a három ifjú himnuszáról) (Müncheni Áll. kt.) maradt fenn.

A magyar vagy helyesebben magyarországi latin literatúra megindulását a hazai rendeltetésű, a magyar feudális állam és egyház igényeiből fakadó írásművek megjelenése jelenti.

Ezeknek azonban csak kis részét ismerjük, egyes írások egykori meglétére csak következtetni tudunk, jó részük pedig nyomtalanul elenyészett. E két évszázad írói számon tartották egymást, fennmaradt műveik határozott folytonosságról tanúskodnak: hivatkoznak egymásra, építenek elődeik írásaira. 1100 körül, Kálmán király (1095–1116) korában az íróknak már egész kis tábora működhetett, ha némi túlzást is láthatunk Hartvik püspök kijelentésében, aki az általa szerkesztett Szent István-legenda bevezetésében műve megítélését "ama megszámlálhatatlan tudós férfiúra" bízza, akik akkor Magyarországon tevékenykedtek. A kolostorok élénk irodalmi érintkezéséről tanúskodik, hogy Cerbanus szerzetes, miután 1131–1150 között latinra ültette át a pásztói kolostor egyik görög kódexét, fordítását Dávid szentmártoni apátnak ajánlotta.

Bár e két évszázadban az irodalom nyelve a latin, ez az időszak egyúttal a magyar nyelvű írásbeliség kezdeteinek, kifejlődésének a kora is. Magyar szavak leírására már a legelső oklevelekben sor került, hiszen a személy és helyneveket nem lehetett latinra fordítani. Az így keletkező nagyszámú szórványemlék igen sok magyar közszót is megörökített, mivel személy- és helynevekül gyakran ilyen szavak szolgáltak. A 11. századból különösen az 1055. évi Tihanyi alapítólevél bővelkedik magyar szórványokban (100 szó); 1200 körül pedig ezek már igen nagy tömegben jelennek meg. (A tihanyi apátság 1211. évi birtokösszeírásában 2000 magyar személynév és 150 földrajzi név található.) Egyes krónika- és legendaszövegek szintén sok szórványt őriztek meg. A magyar szavak leírására lassan kifejlődhetett így – egy még igen ingadozó és bizonytalan – helyesírási gyakorlat, mely lehetővé tette összefüggő magyar szövegek rögzítését is. A legkorábbi ilyen emlék ugyan csak a 12. század végéről bukkan fel, az első magyar nyelvű írott szövegek keletkezése azonban minden bizonnyal jóval korábbi időre tehető.