Történeti munkái

A magyar történelem iránti érdeklődésének Heltai azzal adta első ízben tanújelét, hogy 1565-ben sajtó alá rendezte Bonfini művének a Hunyadi Mátyásra vonatkozó – addig kiadatlan – negyedik részét, Historia inclyti {370.} Matthiae Hunyadis (A nemes Hunyadi Mátyás története) címen. A kiadvány előszavában Szikszai Fabricius Balázs kolozsvári iskolamester említést tesz arról, hogy Heltai magyar nyelvű összefoglalást szándékozik Bonfini históriája alapján közzétenni. 1571 után azonban Heltait már egy átfogóbb történeti kiadványsorozat terve foglalkoztatta. Ennek három kötetéből csak az első, a Chronica az magyaroknak dolgairól (1575) készült el, amely a történeti események elbeszélésében a mohácsi vészig halad. A második rész a mohácsi csata utáni történet összefoglalása lett volna, a harmadik pedig egy magyar nyelvű világkrónika. E két utóbbi Heltainak 1574 nyarán bekövetkezett halála miatt azonban már nem készült el.

Még magyar krónikája szerkesztése közben vetődhetett fel benne az a gondolat, hogy a nagy prózai vállalkozás előtt főképp hazai történeti tárgyú históriás énekekből olyan válogatott gyűjteményt tegyen közzé, amely alkalmas arra, hogy érdeklődést keltsen a teljes magyar történetet magába foglaló nagy prózai műve iránt. Így jelent meg 1574-ben a Cancionale, azaz históriás énekeskönyv. Az ebben közzétett énekek ugyan nem Heltai szerzeményei, de Heltai határozott protestáns történetszemléletét kifejező, egységes szerkesztői elvek szerint összeállított gyűjteményt formált belőlük. A különböző szerzők (Tinódi 6, Valkai András 4, Nagybáncsai, Görcsöni, Temesvári István és János 1–1 énekkel szerepel a kötetben) munkáiban saját meggyőződését csak úgy juttatta kifejezésre, hogy azokba átírt, kihagyott vagy betoldott egyes részleteket. Egy egész kerek történetet iktatott be (176 elég gyenge verselésű sor!) Nagybáncsai Hunyadi Jánosról szóló énekébe Zsigmond király és a szép Morzsinai-lány szerelméről, mert maga is elfogadta azt az egykori erdélyi közhiedelmet, hogy a nagy Hunyadi, ha törvényesen nem is, de mégiscsak királyi sarj volt. A Cancionale törökellenes irányzatosságával Tinódi Cronicájának egyenes folytatása, nemcsak azért, mert Tinódi történeti énekeinek javát a gyűjtemény átvette, hanem azáltal is, hogy a magyar múlt és világtörténet rokon tárgyú eseményeiről szóló énekekkel e tendencia súlyát és jelentőségét még meg is erősítette.

Heltai utolsó nagy munkája, a Chronica az magyaroknak dolgairól, a fabulák mellett a másik legjelentősebb műve, amelyben prózaírói tehetsége ismét szabadon érvényesülhetett. Forrása az 1568-ban kiadott Zsámboki-féle teljes Bonfini-kiadás volt. De amint már Heltai eddigi művei is sejtetik, ez a történeti összefoglalása sem fordítás, csak az eseményanyagot vette Bonfinitől, meg az emezt kiegészítő Brodarics és Zsámboki írásaiból. De ezt is alaposan megrostálta, helyes érzékkel válogatva ki belőle egy rövidített előadás számára a lényegeset és fontosat. Megtisztította magyar történetét Bonfini mindent elrómaiasító, antik mezbe öltöztető ábrázolásától, s természetesen gondosan kigyomlált abból minden katolikus vonatkozást is (pl. szentek legendái, csodák stb.). Bonfini humanista stílusának bonyolultságát a maga rendkívül közvetlen, érzékletes, eleven elbeszélő modorával váltotta fel. Nem tartotta meg az eredetinek Liviust utánzó, a tartalom belső rendjéhez szervesen nem igazodó szerkezeti beosztását sem, ő uralkodók szerint tagolta fejezetekre könyvét.

Székely István protestáns szellemű világkrónikája csak évrendben közölt adatokat a magyar történetből, nem volt folyamatos elbeszélő munka.

{371.} A magyar történet összefüggő egészében a protestáns történetfelfogást először Heltai érvényesítette. A reformátor s városi polgár érdekei szerint ítélte meg a történelmi eseményeket. A feudális társadalmi rendhez idomulva, de mindenkor a polgár szemszögéből és polgári célok szolgálatában fogalmazta meg a történelem tanulságait. Felfogása éppen ebben a polgári színezetében különbözött Székely Istvánétól. S ebből magyarázható meg az is, hogy az a Heltai, aki az uralkodó ellen irányuló mindenfajta felkelést az isteni parancsok értelmében a leghatározottabban elítélt, Dózsa felkelését az urakkal szemben kifejezett megértéssel és rokonszenvvel kísérte. Sőt a feudális osztályt ért támadáson kárörvendő Ulászló szájába adott szavakban Heltai cinkos együttérzését szólaltatja meg: "Hadd, hadd! Had szeligyüljenek a kövély nemes uraim etc." A felkelést követő megtorlásra pedig Heltai e szavakkal mondta ki ítéletét: "És úgy tevék a nemesek a községet nemcsak jobbággyá, hanem rabbá is."

A múlt históriáinak előadásában mindenekfelett a mondák, a kerek elbeszélések, izgalmas eseménysorozatok, novellisztikus részletek ragadták meg. Ezeket forrásából nemcsak átvette, hanem ki is színezte, sőt Hunyadi Jánosra, Mátyás királyra vonatkozóakkal művét még meg is toldotta. Így a csodaszarvas mondája, Csaba testamentuma, Lehel kürtje, Bánk bán, Zách Felicián, a Hunyadiak hollós-címere, számos Mátyás anekdota (pl. a kolozsvári bíró története) és sok egyéb monda egyik legfőbb népszerűsítőjévé vált. Általában kedvét lelte a regényes históriák előadásában, a párbeszédekkel feszült drámaiságot teremtő jelenetek megrajzolásában. E szempontból különösen kitűnőek: Mária királynő és anyjának, Erzsébetnek története, Zsigmond és Morzsinai Erzsébet viszonyának regényes rajza, Hunyadi János halálának leírása, Hunyadi László tragikus históriája, Mátyás fogsága és szabadulása Podjebrád prágai udvarából. Heltai egész magyar történetének központi hőse Mátyás király, őérte lelkesedik, ő az uralkodók ideálja. Mindössze két dolgot kifogásolt benne: egyrészt, hogy nem fordította minden erejét a török ellen, másrészt, hogy igen "tisztösségkívánó", fényűző, pompakedvelő volt.

Bonfini tudós műve Heltai tollán ízes magyar szóval elbeszélt regényes történetté változott. A latin humanista művet – akárcsak az ezópusi antik meséket – magába oldotta, asszimilálta, de ugyanakkor újjá is formálta a nemzeti nyelvű irodalom. Persze az oktató szándék a regényes rajzban sem maradhatott el. A magyarság történetének leírása az "együgyű", azaz latinul csak kevéssé tudó, szerényebb műveltségű olvasók számára készült, s ha az eseményekből leszűrhető tanulság nincs is mindig külön kifejtve, mint a fabulákban, a protestáns morál szigora, a bűnt elkerülhetetlenül követő bűnhődés konok következetességgel érvényesül a történeti események magyarázatában. A nemzeti múltjának tanulságait a magyarság elé táró mű Heltai posthumus alkotása lett, a kötet kinyomtatását már felesége fejezte be 1575 tavaszán.

Heltai századának legeredetibb és legnagyobb prózai elbeszélő tehetsége volt. Stílusművészete, szépírói, mesélő hajlama, csodálatos fogékonysága a szóképek, hasonlatok, szólások, közmondások alkalmazásában a maga korában egyedülálló. Munkásságával egy polgári elbeszélő prózát kezdeményezett, amelynek azonban folytatása nem lett, fejlődése elakadt. Az a polgári {372.} réteg, melyhez Heltai is tartozott, hamarosan megfogyott, gazdaságilag meggyengült. A polgárival szemben a feudális nemesi erők jutnak túlsúlyba, s ez az irodalmi műfajok további fejlődésében is éreztette hatását.