| A deák-irodalom | TARTALOM | Irodalom |
FEJEZETEK
A deák-műveltség virágzása a Mohács utáni fél századra esett. Ez volt az az időszak, amikor nálunk ez a műveltségtípus a társadalom egészét átfogta s az általános és átlagszintet jelentette. Az írni-olvasni tudó világiak kialakuló széles táborában a főúri osztálynak is csak egy része jutott el a magasabb humanista műveltségig, de még ezek sem szakadtak ki végleg a deák-kultúrából. A mágnások környezetében, udvarában is a deák kultúrájú elem volt többségben, a Sylvester-típusú tudós a kivételes. A nemesség nagy tömegei körében, a városi és mezővárosi értelmiség folyton növekvő számában is a deák-műveltségű réteg az uralkodó. Ez alkotta az írástudók és olvasók dandárját; a deák-kultúra fejlődésének iránya szabta meg a tömegízlést.
A Mohács utáni évtizedekben a deák-műveltség egy sajátos színfolttal gazdagodott: a végvárak világával. A török uralom kiterjedése következtében a végvárak láncolata az ország belsején húzódott végig, hatalmas félkört alkotva a Drávától a Balaton-vidéken, a Felvidék déli részén, a Tiszántúlon át egészen a Temes-közig. A földjüket vesztett kisnemesekből, részben jobbágyokból, szerb és horvát katona-elemekből toborzódott vitézi réteg tekintélyes létszámú közösséget alkotott, melynek kialakultak a külön szokásai, hagyományai. Tovább éltek ebben a környezetben a lovagvilág egyes reminiszcenciái (török–magyar bajviadalok); kifejlődött egy az osztálykülönbségeket is áthidaló, demokratikus színezetű bajtársiasság; létrejöttek a vitézi élet íratlan törvényei. Ezek szellemében a végvárak katonái a legnagyobb nélkülözések, veszélyek közepette, fizetés, felszerelés hiányában, az ország vezetői részéről gyakran cserbenhagyva folytatták szünet nélkül hősi harcukat. Egy 16. századi levélben olvassuk róluk: "olyak vannak bennök, hogy éhel is meghalnak, oly szegények vannak bennök, de azért helyöket megállják." Ehhez a helytálláshoz a kereszténység és a szülőföld védelmének a gondolata adott erőt.
A török–magyar háborúk általános keresztény ideológiájába azonban egyre inkább beszüremkedtek humanista elemek: a haza fogalma, a "vitézség" (virtus) és "emberség" (humanitas) kultusza, valamint a reformáció eszméi: az isten büntetésének gondolata, a zsidó-magyar történet-párhuzam {384.} stb. Művelődési vonatkozásban a vitézi réteg a deák-kultúra alacsonyabb szintjén mozgott, s egészen a 18. századig egyik legfontosabb fenntartója volt e hagyományos műveltség-típusnak.
A deák-műveltség átfogó jellegénél fogva a deák-irodalom művelői a legkülönbözőbb társadalmi osztályokból és rétegekből kerültek ki. Voltak köztük zászlósurak (Istvánfi Pál, Ráskai Gáspár), akik humanista műveltségük ellenére, ha a saját osztályukbeli vagy más latinul nem értőkhöz szóltak és magyarul írtak, akkor egyelőre csak ezen a színvonalon írhattak. Ez az irodalom azonban igazában a csak hazai iskolát végzett kisértelmiségieké: hivatalnok nemeseké (Valkai András, Gosárvári Mátyás stb.), prédikátoroké és iskolamestereké (Tőke Ferenc, Bessenyei Jakab stb.), polgári tisztviselőké (Temesvári János, Hunyadi Ferenc stb.), főurak s végvári kapitányok íródeákjaié (Turi György énekének szerzője stb.), hivatásos énekmondóké (Fekete Imre, Tinódi, Ilosvai, Görcsöni stb.). Ez utóbbiak csoportjában több jobbágyszármazásút is találunk. Bár társadalmi osztályhelyzetük és műveltségük tekintetében is igen jelentékeny szintkülönbség volt e "deák-szerzők" között, magyar nyelvű írásaikban mégis egyazon kultúra és ízlés képviselői.
Szinte kivétel nélkül már a reformáció szellemében nevelkedtek, éppen ezért a deák-írók általában a mozgalom eszméinek terjesztői is, s e tekintetben a reformátorok szövetségesei. Gyakori ugyan, hogy kenyéradóikhoz igazodva nem foglalnak határozottan állást a hitújítás mellett, a reformáció társadalmi-erkölcsi tanításait azonban ilyenkor is határozottan képviselik. A deák-szerzők és a prédikátorok átlaga egyébként ugyanazt a deák-műveltségi szintet képviselte. A legtöbb deák-író vallásos (bibliai) témával is foglalkozott, és megfordítva: prédikátor-írók is feldolgoztak néhány világi "deák-témát". Műfaj, forma s részben stílus szempontjából is sok az azonosság, illetőleg a rokon vonás a reformációs meg a deák-irodalom között, minthogy egyik is, másik is legfőképpen a Mohács előtti deák-költészet hagyományaiból fejlődött tovább, s mivel a deák-szerzők is sok mindent átvettek a prédikátorok bibliás stílusából.
A deák-szerzők azonban bármennyire át voltak itatva vallásossággal, érdeklődésük evilági természetű, amiből nemcsak az következett, hogy témakörük sokkal tágabb, változatosabb s profánabb, mint a prédikátoroké, hanem az is, hogy a reneszánsz és humanizmus a deák-irodalomban is kezdett szétszivárogni. A Pesti Gábor-, Sylvester-féle tudós magyar humanizmusnak – Bornemisza néhány ifjúkori művétől eltekintve – közvetlen folytatása nem volt. A reformáció a reneszánsz és humanizmus szabadabb szellemének terjedésére viszont fékezőleg hatott. 1540 után tehát a reneszánsz és humanizmus térhódításának a magyarnyelvűségen belül a legtöbb lehetőséget a deákirodalom biztosított. Ezen keresztül persze a reneszánsz és humanizmus felszívódása csak lassan, fokozatosan mehetett végbe, hiszen a deák-műveltségűekből éppen a magasabb humanista képzettség hiányzott, s ennek inkább csak bizonyos elemei ragadtak rájuk. Így különösen a Mohács utáni humanizmus számos pozitív eszméje: a törökkel szemben való helytállás propagálása és magasztalása, a Mátyás-hagyomány, az ország egységének gondolata stb.
A reneszánsz szellemnek, a humanista gondolatnak a deák-irodalomba való átszűrődése nem járt azonban együtt az antik formák, verselés és mitológiai {385.} képek, ékítmények, díszek hiánytalan átvételével. A deák-műveltségűek az antik irodalomból – néhány iskolai auktoron kívül – alig ismertek valamit, mivel latinul keveset vagy egyáltalán nem tudtak, így tehát csak a legnépszerűbb mitológiai személyek (Venus, Mars stb.) és hősök (Páris, Achilles, Aeneas stb.) voltak előttük ismeretesek. A humanista alkalmi költészet műfajait az énekvers követelményeihez igazították, az antik versformák pedig számukra használhatatlanoknak bizonyultak. Ennek ellenére a reneszánsz ízlés, a humanista műveltség elemei egyre szaporodtak írásaikban; s ez a lassú mennyiségi növekedés végül – 1570 körül – jelentős minőségi átalakulást eredményezett, megvetve az alapját a profán reneszánsz irodalom századvégi felvirágzásának.
A deák-szerzők irodalmi tevékenységének formáit és részben témáit is meghatározta a szóbeli kultúrához való viszonyuk. Általában öntudatosan elhatárolják magukat a csak szóbeliségben élő költészettől, ami azonban nem zárja ki, hogy – késő-középkori elődeikhez hasonlóan – bizonyos formai és stiláris sajátságokat, konvenciókat, sablonokat, sőt esetleg témát is ne kölcsönözzenek amabból. Meg voltak győződve arról, hogy az írástudatlanok költött, tehát "nem igaz", kitalált szerzeményeinél a saját írott alkotásaik a magasabbrendűek. Az írást és az írott szót isteni eredetűnek tartották, s ezért mindaz, amit írásba foglaltak, szerintük hitelt érdemlő, igaz, megtörtént dolog. A deák-írók igazmondásukat minduntalan hangoztatták, bizonyították is azáltal, hogy amit előadnak, az "lött dolog" azaz valóban megtörtént esemény, amelyet vagy maguk láttak, tapasztaltak, vagy szavahihető szemtanuktól hallottak, vagy éppen korlátlan hitelességet élvező írott forrás alapján dolgoztak fel. Ilyen értelemben a deák-szerző jó lelkiismerettel hirdethette – akár történeti eseményt, akár novellát, mondát, mesét fogalmazott meg –, hogy abban igazságnál egyebet le nem írt.
Az írott szó felsőbbrendűségét öntudatosan valló deák-írók, a társadalom többségének műveltségi színvonalához igazodva, írástudókhoz és írástudatlanokhoz egyaránt szóltak; mondanivalójukat, "igaz" történeteiket a legszélesebb közönségnek szánták. Irodalmi alkotásaik túlnyomó többsége ezért ebben a periódusban is énekekből állt, vezető műfajuk pedig az epikus históriás ének lett. Legtöbbjük azonban csak szellemi alkotója művének, nem egyszersmind előadója is; énekszerző és énekmondó személye mindinkább szétvált.
Az énekvers dallamra készült, tehát szoros összefüggésben volt a zenével. Előadásuk is – amint az eléggé gyér egykorú híradásokból kitűnik – többnyire zenekísérettel történt, mégpedig vagy lant- (a mai gitárhoz hasonló pengető hangszer) vagy hegedűszóval. Az énekszerzők részben közvetlenül a régi egyházi latin énekköltészet és a középkori vágáns ének dallamkincséből kölcsönözték melódiáikat, részben a 15. század óta kialakult deák típusú magyar énekes gyakorlat műköltői és műzenei formáiból indultak ki és azt fejlesztették tovább. Világi és egyházi dallamok között a 16. században még nincs éles határvonal, bár a prédikátorokban volt bizonyos törekvés arra, hogy a kettő ne keveredjék.
A török terjeszkedés és háborúk következtében Magyarországra katona-, fogoly- vagy menekültként került és az itt élő magyarokkal, németekkel, szlávokkal és románokkal keveredő török, délszláv (rác, horvát), {386.} cseh, lengyel és olasz népelem énekei, dallamai is már igen korán hatással voltak a deák-ének dallamvilágára és ritmusformáira. Sajnos, világi dallamainkból – az egyetlen Tinódiét kivéve – egykorú feljegyzésben alig ismerünk valamit, s így vagy későbbi forrásokból, vagy közvetett adatokból rekonstruálhatók csak világi dallamaink bizonyos fajtái (pl. a magyar táncnóták), hiszen még táncvers szövegünk sem maradt ebből a korszakból.
A deák-szerzők – később ugyan, mint énekszerzeményeikkel (hiszen az olvasók nagyobb arányú megszaporodása csak az 1560-as években következett be) –, szórakoztató prózai elbeszélések kiadásával is igyekeztek a közönség olvasókedvét kielégíteni. Ilyen művek már ezekben az évtizedekben is keletkeztek, a deák-irodalom prózai ágának termése azonban javarészt már a következő periódusra esik, s ezért együttesen majd ott foglalkozunk vele.
A deák-irodalom termékei élőszó, kézirat és nyomtatás útján egyaránt terjedtek. Mivel többségük ének volt, a szóbeli előadásnak, az énekmondók tevékenységének ezekben az évtizedekben még igen nagy volt a szerepe. E periódus hivatásos énekmondói között általában három fő típust különböztethetünk meg.
A legmagasabbrendű csoport a modern, művelt deák-énekmondóké, a Tinódi-féle énekeseké, akik a kor vallási, politikai, társadalmi törekvéseinek, eszméinek a szószólói voltak (Ilosvai, Szegedi András stb.). A többnyire lantosoknak, nevezett új, művelt énekmondók e csoportja az írni olvasni is tudó, de régi típusú, alacsonyabb szintű mulattatók, muzsikusok, énekesek, az ún. hegedősök rétegének kerekedett fölébe, s határozottan elkülönítette magát emezektől.
Az énekmondóknak ez a második csoportja eléggé tarka egyveleget mutat: egy részük nyilván az írástudatlan énekesek közül emelkedett e csoportba azáltal, hogy megtanulta a betűvetést, s egy-egy deák-szerzeményt is elő tudott adni; más részük viszont elzüllött deákokból, megbízhatatlan erkölcsű kóbor katonákból lett "hegedős", és inkább a mulattatásnak, nevettetés könnyebb műfajait művelte, de ha kellett, előadott komoly műveket is.
A harmadik – s az irodalmi műveltségű társadalmi rétegek környezetéből egyre jobban eltűnő – énekesfajta az írástudatlan énekmondóké. Ezek lassan már csak a betűhöz hasonlóképpen nem értő alsóbb népréteg mulattatóivá lettek.
A deák-irodalom alkotásai kéziratos másolatokban is elvándoroltak az ország egyik végéből a másikba. Az énekszerzők legtöbbje saját szerzeményeit kéziratos kötetekbe írta össze, az énekmondók pedig saját verseiken kívül egyéb előadásra szánt énekeket is lemásoltak gyűjteményeikbe. Ilyenekről Tinóditól kezdve többen is hírt hagytak, de ebből a korszakból egy sem jutott ránk, pedig nyilván más érdeklődők is összeállítottak efféle köteteket. A legrégibbként ismert kéziratos énekeskönyv, a Csereyné-kódex (1565–1579) a második világháború idején pusztult el; a 16. századi deák-énekeket tartalmazó, ma is meglevő nevezetesebb gyűjteményeket (Lugossy-kódex, Csorna-kódex, Széli Farkas-kódex) a 17. század elején írták össze.
A deák-irodalom termékeinek legfőbb propagálója és népszerűsítője azonban a könyvnyomtatás volt. Az 1570-es évekig ugyan mindössze egy világi {387.} tárgyú énekgyűjtemény jelent meg: Tinódi krónikája 1554-ben, de a hetvenes évektől egyre-másra nyomtatják ki a deák-szerzők műveit. Különösen nagy számban jelentek meg a históriás énekek.
A magyar nyelvű világi és szépirodalmi jellegű művek nyomtatásban való terjesztésének egyébként – paradox módon – két cenzúrarendelet adott lendületet. Az elsővel 1570 elején az unitárius János Zsigmond fejedelem tiltotta meg a kálvinista debreceni nyomdának, hogy vallásos műveket engedelme nélkül kiadjon. A másodikat 1571 szeptemberében a katolikus Báthori István erdélyi fejedelem adta ki a kolozsvári unitárius Heltai nyomda ellen, eltiltva azt a vallásos könyvek engedély nélkül való kiadásától. Ennek következménye lett, hogy 1570-től kezdve a debreceni nyomda, 1572-től pedig a kolozsvári is, kénytelen volt profán kiadványokat, elsősorban históriás énekeket piacra vetni. Gyűjtőkötetben kiadásukkal csak Heltai kísérletezett (Cancionale, 1574), ennél azonban sokkal nagyobb sikere volt Komlós András debreceni nyomdász vállalkozásának, aki a históriás énekeket önálló füzetekben nyomtatta ki, s 1570-től kezdve elárasztotta velük a piacot. Példáját hamarosan más nyomdászok is követték, s volt egy sereg népszerű história, mely huszonöt-harminc év alatt ilyen füzetes alakban öt-hat kiadást is megért.
Az irodalmi magyarnyelvűség megszilárdításában a reformátorokkal együtt a deákságnak volt a legjelentősebb szerepe. Ez a világi értelmiség e periódusban kizárólag magyar nyelven írt, s ez időben már nincs is latin nyelvű irodalma. A magyar írott köznyelv a deákság és a reformátorok tollán alakult ki. A deák-énekek lírai és epikus ágában értek meg és halmozódtak azok a formai és nyelvi stílus-elemek, amelyek előkészítették a magyar reneszánsz virágkora énekformáinak, költői nyelvének kibontakozását. A magyar nyelvű reneszánsz líra és epika egyaránt a deák-énekből nőtt ki, a hagyományos énekformák művészi továbbfejlesztésével emelkedett európai magaslatra.
| A deák-irodalom | TARTALOM | Irodalom |