| A RENESZÁNSZ IRODALOM FÉNYKORA (kb. 1570–kb. 1600) | TARTALOM | Irodalom |
FEJEZETEK
Mindazok a művelődési, nyelvi, ideológiai és irodalmi kezdeményezések, melyek a magyar reneszánsz korát a 15. század dereka óta jellemezték, a 16. század utolsó harmadára értek be, ebben az időszakban termették meg legszebb gyümölcseiket. A humanizmus és a reformáció vívmányai eddigre összefonódtak: az előbbinek tudós pedantériája, az utóbbinak prófétikus komorsága egyaránt háttérbe szorult; a humanizmus összebékült a vallásos érzéssel, de egyúttal humanizálta azt; a protestáns egyházi-vallásos irodalom mindjobban magába olvasztotta a humanista erudíció kellékeit; uralkodóvá vált a világi reneszánsz életérzés; a humanista szellemű oktatás és a reformáció iskolapolitikája révén pedig az írni-olvasni tudók minden eddiginél szélesebb tábora alakult ki. Már nemcsak azok végeztek iskolát, akik értelmiségi pályára készültek, az írás-olvasás nélkülözhetetlenné vált egész társadalmi osztályok számára. Az arisztokrácia és a nemesség, valamint a városi és a mezővárosi polgárság a reformáció évtizedei során kiemelkedett az analfabetizmusból, s ezáltal az irodalom hallgatójából annak olvasója lett, ami alól – főleg az uralkodó osztály esetében – a nők sem maradtak kivételek. A művelődés és irodalom belső folyamatainak eredményeként kialakultak ily módon a magyar nyelvű világi reneszánsz irodalom felvirágzásának feltételei. A kultúra és irodalom fejlődése szempontjából a társadalmi-politikai körülmények is kedvezőbben alakultak ebben a periódusban. A megelőző évtizedek anarchiáját ugyanis viszonylagos rend és konszolidáció, a fél évszázada tartó háborúkat pedig egy negyedszázados béke-időszak váltotta fel. A Mohács után felemelkedő új arisztokrácia ekkorra nagyjából felosztotta maga között a megkaparintható földbirtokokat, az erőszakos birtokfoglalások ideje lejárt, a birtokgyarapítás egyre inkább már csak "törvényes" úton (házasság, öröklés, jogi furfang stb.) vált lehetségessé: mindez az anarchikus tendenciák háttérbeszorulását eredményezte. A végvári katonaság hősi ellenállása, a nagy hódítónak, II. Szulimánnak 1566-ban bekövetkezett halála, valamint a török birodalom belső nehézségei és másutt elszenvedett vereségei (lepantói csata: 1571) következtében a török hódítás lendülete megállt, az 1568-ban megkötött drinápolyi béke pedig egyelőre véget vetett az állandó török {413.} háborúknak. Igazi békéről természetesen nem volt szó, mivel a török portyázások, rabló kalandok, valamint a végváriak megtorló rajtaütései ezután is folytatódtak, ezek azonban csak a hódoltsággal érintkező végekre korlátozódtak. Az 1570. évi speyeri szerződéssel véget ért a Habsburg-országrész és Erdély közötti állandó ellenségeskedés is, s a Habsburg-birodalom részét alkotó magyar királyság, illetve a töröktől függő viszonyban lévő erdélyi fejedelemség különválása jó időre befejezett ténnyé vált. Ezzel megszűnt a nagyurak ide-oda pártolásának lehetősége, ami szintén hozzájárult a belső anarchia csökkenéséhez.
E változások következtében a főnemesség, amely eddig inkább csak gyűjtötte és védte vagyonát, megtanulhatta annak élvezetét is, s a főurak szolgálatában, védőszárnyai alá húzódva a nemesség jelentékeny része is megtalálhatta a maga számítását. Az a néhány város, mint Kassa és Kolozsvár, mely szerencsés adottságok folytán nemcsak megőrizni, hanem még fokozni is tudta gazdasági erejét, ezekben az évtizedekben kiterjedt kereskedelmet folytatott, s polgársága – elsősorban Kolozsvárott – nagy vagyonokat halmozott fel. A királyi Magyarország "fővárosának" Pozsonyba, a katolikus egyház központjának pedig Nagyszombatba való áthelyezése ezeknek a városoknak az életére is élénkítőleg hatott. Bizonyos előnyöket a mezővárosok számára is tartogatott a század utolsó évtizedeinek feudális konszolidációja: mentesültek a háborús pusztításoktól, csökkentek a főurak brutális erőszakoskodásai, a török hódoltság területén levő mezővárosok pedig újjászervezhették gazdaságukat és kihasználhatták az új kereskedelmi lehetőségeket. A reneszánsz kultúra és irodalom társadalmi bázisát alkotó osztályok és rétegek tehát – ha különböző mértékben is – viszonylag kedvező helyzetbe jutottak ebben a periódusban.
A magyar reneszánsz fénykorát lehetővé tevő "béke-időszak"-nak voltak azonban nagyon súlyos árnyoldalai is. Ez az a periódus, amikor kezd kidomborodni a nemesi árutermelés fölénye a parasztival szemben, amikor a nagybirtokos arisztokraták és a mezővárosok küzdelme mindinkább az előbbiek javára billen. 1570 körül véget ért a háborús agrár-konjunktúra, az európai árforradalom hatására pedig az iparcikkek ára a mezőgazdasági termékekéhez viszonyítva jelentősen emelkedett. A mezőgazdasági árutermelés így bizonyos fokig válságba került, a gazdálkodók – földesurak és parasztok – jövedelme csökkent. Ezeket a kedvezőtlen gazdasági változásokat a nemesi birtok azonban ki tudta heverni, mivel módjában állt a jobbágy kizsákmányolásának fokozásával növelni árutermelését. A parasztok terheinek, elsősorban robotkötelezettségüknek növekedése viszont lassan teljesen aláásta a falusi, sőt a mezővárosi lakosság – egyébként is a stagnálás állapotába került – árutermelését. A helyzet tehát végsősoron a nemesi birtoknak, főként a nagybirtokosok majorságainak kedvezett.
A földesúri udvar ellátását szolgáló majorságoknak (allodiumoknak) árutermelő gazdaságokká való átalakulása nem ekkor kezdődött. A megelőző szakaszban azonban a főurak inkább bérmunkát vettek igénybe majorságaik megművelésére, s jövedelmüket egyébként is – a harácsolást nem számítva – leginkább kereskedelmi vállalkozásokkal igyekeztek fokozni. E polgárias módszerekkel szemben most kezdtek a kereskedelemről a majorságok kiterjesztésére s a bérmunkáról a robotra áttérni, vagyis gazdaságukat a feuda-{414.}lizmus újjászervezése, meghosszabbítása útján fejleszteni. A robot, az ingyen munkaerő biztosításának igénye és szüksége pedig maga után vonta a parasztság végleges röghöz kötését, s ezzel a második jobbágyság magyar változatának, az örökös jobbágyság intézményének kialakulását. Ezzel a mezővárosok sorsa is megpecsételődött, noha romlásuk csak a következő században következett be. Sőt a nemesség igyekezett rést ütni a városok kiváltságain is: már ebben az időszakban megkezdődött a nemesek beköltözése a városokba, ami később egyre nagyobb arányokat öltött.
A magyar reneszánsz fénykorában a nagybirtokos arisztokrácia korlátlan hatalma volt kialakulóban, amit csak a fejedelmi hatalom ellensúlyozhatott volna, csak ekörül tudtak volna kijegecesedni új haladó tendenciák. A Habsburg királyok, valamint az erdélyi fejedelmek törekedtek is – és nem sikertelenül – az államigazgatás szerény korszerűsítésére és a főnemesség hatalmának korlátozására. Erdélyben a Báthoriak ez irányú erőfeszítései pozitív eredményt hoztak: Báthori Istvánnak sikerült megszilárdítania a fejedelmi hatalmat, Báthori Zsigmondnak – Bocskay István sugallatára gyakorolt – terrorja pedig az erdélyi arisztokráciát a fejedelmek engedelmes eszközévé változtatta. A királyi Magyarországon a hasonló törekvések azonban egészen más értelmet nyertek: a Habsburg-hatalom lassú térnyerése nem a korszerű centralizációs folyamat pozitív fejlődését jelentette, hanem az idegen abszolútizmus alapjainak lerakását. Rudolf király (1576–1608) udvarának erőszakos lépései, a katolikus egyház újraerősítése, valamint a vezető nagybirtokosok birtokainak koholt vádak alapján történő elkobzása, a függetlenség maradványainak felszámolását célozták. Rendiség és fejedelmi abszolútizmus viszonya tehát itt ellentmondásossá vált; a rendiség "reakciós" érdekeinek védelme nemzeti érdekeket is szolgált, az abszolútizmus "haladó" lépései viszont az idegen elnyomást segítették elő.
A Habsburg-hatalom ezekben az évtizedekben kezdett a magyarságnak a töröknél is veszedelmesebb ellenségévé válni, ezt azonban ekkor még senki sem ismerte fel: a Bécs uralmával szemben fokozódó elégedetlenség még nem szorította ki a török veszedelem elsőbbségének tudatát. Az ország túlnyomó többsége – beleértve a török szövetséget kényszerből vállaló erdélyieket is – egyértelműen a törökben látta ősi, igazi ellenségét, s a vele való harcot tekintette a magyarság legfőbb hivatásának. Mégis azt kellett látnia, hogy Bécs ezt a harcot akadályozza, hogy a magyar várak sorra idegen kapitányok vezetése alá kerülnek, hogy a végvári vitézeket nem fizetik rendesen. Bár a Habsburg-kormányzat többé-kevésbé tudatosan hagyta elnyomorodni, szétzülleni a magyar végvári haderőt, tovább élt az az illúzió, hogy a "magyar király" vezetésével, a "kereszténység" támogatásával rövidesen sor kerül az ország egyesítésére, a török kiverésére. Az 1593-ban kitört nagy török háborúhoz, Erdélynek a töröktől való elszakadásához (1594) és az első évek néhány komoly katonai sikeréhez ezért nagy reményeket fűztek, noha e háború számos vonatkozása (az idegen katonai vezetés és a külföldi zsoldosok magatartása, a török és tatár csapatok országrészeket elpusztító portyázó hadműveletei stb.) már kezdettől fogva a közelgő válság tragikus előérzetét táplálta.
A magyar reneszánsz virágzásának periódusát e most vázolt gazdasági, társadalmi és politikai körülmények gyökeresen megkülönböztetik a korábbi {415.} időszaktól. A 16. század középső évtizedeit csupa lendület, bátor és merész harc jellemezte: hősi küzdelem a török ellen, az antifeudális erők erősödő osztályharca a reformáció keretében, az új főúri osztály véres versenyfutása vagyonért és hatalomért – különböző célok, ellentétes törekvések, de minden esetben a valóságot elszántan megváltoztatni akaró heroikus vállalkozások. A század utolsó harmadában mindennek már alig van nyoma: a felszínen megállapodottság, konszolidáció, a háttérben azonban veszélyes, de még alig felismerhető tendenciák erősödése. A korábbi társadalmi és politikai ellentétek frontjai összekuszálódtak, áttekinthetetlenekké váltak, s így ezekben az évtizedekben haladó társadalmi és politikai mozgalmak sem lehettek. Ennélfogva az irodalom is kevéssé adhatott hangot haladó társadalmi vagy politikai törekvéseknek, szemben a megelőző periódussal, illetve az ezután következővel.
A kor legjobbjai a századvég reneszánsz hedonizmusának világában is megsejtették a bajokat, elutasították a jelent és magasra emelték egy jobb világ eszményét. De mivel sem azt nem tudták pontosan, kik és mi ellen lázadnak, sem pedig azt, hogy mi legyen a cél, amire törekednek, a valóságot még annyira sem ábrázolhatták közvetlenül, amiképpen azt a reformáció írói tették, hanem csak morális, eszményített síkon vagy szélsőségesen kiélezett módon fogalmazhattak meg kritikát és programot egyaránt. Bornemisza Ördögi kísértetei már ebben a periódusban keletkeztek, s hasonló sötét pesszimizmus munkál Forgách Ferenc történeti művében is. Istvánffy históriájában és Balassi költeményeiben viszont a magyar vitézség apoteózisa ragyog – válaszul a végvári világ hőskorának elmúlására. A kor rossz közérzetének, lappangó ellentéteinek, másrészt a reneszánsz legszebb eszményeinek és célkitűzéseinek kifejezésére a szerelem témája és érzésvilága vált legalkalmasabbá. Erről tanúskodnak a kor legművészibb alkotásai: Balassi lírája és a széphistóriák. A magyar reneszánsz irodalom fénykora a szerelmi tárgyú irodalomban teljesedett ki, s a reneszánsz szerelmi líra adta a magyar költészet első klasszikusát.
| A RENESZÁNSZ IRODALOM FÉNYKORA (kb. 1570–kb. 1600) | TARTALOM | Irodalom |