Tavasz-énekei, vitézi versei

Igazi vitézi verset, "katonaéneket" Balassi csak egyetlen egyet írt, 1589-ben; a vitézi élet élménye, varázsa azonban már 1583–1584-ben is átjárta három kimagasló értékű költeményét. Egyiket sem a végvári élet ábrázolásának igényével szerezte; rejtett, mélyebb ihletőjük változatlanul a szerelem. Csak a költő ezúttal már nem kedvese kegyeiért eseng, hanem nagy szerelmének elmúlása, gondjainak megszűnése felett örvendezik – vidáman, felszabadultan. Hogy "borivóknak való" mulató-énekei mégis vitézi jellegű versek lettek, az a vitézek életét élő természetes szemléletének, az őt körülvevő környezet spontán hatásának következménye. Barátai: a végvári vitézek, öröme: a katonák öröme, tavasza: a vitézek tavasza – ezért válhattak a tavasznak, bornak, "vígan lakás"-nak örvendő baráti társaság énekei egy hősi kor vitézi életének hírmondóivá.

Mindhárom költemény más irodalmi előzményre támaszkodik; mintegy jelképezve, hogy Balassi – különböző mintákat imitálva is – képes már mondanivalójában és stílusában egységes művészetet teremteni. Az egyik, Kiben örül, hogy megszabadult az szerelemtül, régi trubadur-témát dolgoz fel, Regnart két éneke nyomán. Ebben a vidám hangú, pompás hetyke versben a "jó ruhás legényekkel" vitézi portyára induló költő azt ünnepli, hogy "Szabadsága vagyon már én szegény fejemnek, Szerelemtül nincsen hántása én lelkemnek". Az örökös érzelmi feszültségtől, a "szerelem békójábul" való menekülésnek, a "szabadság"-nak ez a lelkiállapota olvad össze a felhőtlen mulatozás epikureizmusával:

Kell immár énnekem csak jó ló, hamar agár,

Ifjak társasága, éles szablya, jó madár,

Vitézek közt ülvén,

Kedvem ellen sincsen

Jó borral teli pohár.

A vágáns költészetben és a humanista poézisben egyaránt népszerű tavaszénekek típusába tartozik a másik két költemény. A tavasz képzete, mely eleve a bánat távozásának és a megújulásnak az érzésével fonódik össze, Balassinál a kínzó szerelemtől való szabadulás élményével gazdagodott: erről vall Széllel [széjjel] tündökleni ... kezdetű verse, egy Marullus-költemény {460.} (Ad Manilium Rhallum (Manilius Rhallushoz)) tolmácsolása. Balassi szinte gondolatról gondolatra, gyakran sorról sorra követi eredetijét, mégis Marullus májusi dalának csupán retorikai vázát vette át, minthogy versét kevés változtatással is egészen más érzelmi alapra és környezetbe helyezte. A mediterrán városi háttér Balassinál átalakult a természet pompázatos panorámájává, ahol a virágok nem a házak tetejét, ajtaját díszítik mesterségesen, hanem a földet, a mezőt ékesítik természetes módon:

Széllel tündökleni nem ládd-é ez földet gyönyörű virágokkal?

Mezők illatoznak jószagú rózsákkal, sokszínű violákkal,

Berkek, hegyek, völgyek mindenütt zöngenek sokféle madárszókkal.

Ebben a keretben állítja elénk a táncoló szüzeket, ifjakat és a közöttük serénykedő Cupidót, hogy végül a természet, az ember, a szerelem e tavaszi újjászületése közepette szólíthassa fel "jó vitéz társ"-át táncra, vigadásra. Marullus a "haza vesztén" való törődésből igyekezett a májusi éjszaka mámorába menekülni, a magyar költő viszont a "búszerző" szerelmet akarja távoztatni, feledni azt, akiért reménytelenül "aggasztalta" fiatal életét. A metamorfózist végül betetőzi a költemény – immár teljesen eredeti – záróstrófája:

Marullus poéta azt deákul írta, ím én penig magyarul,

Jó lovam mellett való füven létemben, fordítám meg deákbul,

Mikor vígan laknám vitéz szolgáimmal, távozván bánatimtul.

Ez a meglepő és nagyszerű befejezés, a magyar énekköltés kolofonjából kifejlesztett művészi záradék, egycsapásra hitelesíti mindazt, amiben Balassi eltért mintájától. A vitézei közt lova mellé, fűbe heveredő költő kezén mi más válhatott volna Marullus házak, kertek közti ünnepségéből, mint az egész természet ünnepe, és "vitéz szolgái"-nak mulatozása.

A végvári költő tavasz-élményének legszebb irodalmi megformálása azonban a harmadik költemény: In laudem verni temporis (A tavaszi idő dicsérete): borivóknak való. Gyökerei a vágáns típusú tavaszi énekekhez vezetnek, amelyek összefüggésben voltak a pünkösd ünnepére írt egyházi himnuszokkal is. Erre a himnikus előzményre utal Balassi versének meghatott csodálatot kifejező intonációja, az "áldott"-nak nevezett Pünkösd idejének szinte litániaszerű dicsérete és az az ámuldozó hangnem, melyet a "te nyitod", "te öltöztetsz", "neked virágoznak", "neked tisztulnak", "benned vigadnak" kifejezésekkel, majd az utolsó előtti versszak "te tőled", "te veled", "te benned" sorvégeivel a költőnek sikerült az egész költeményen végigvezetnie. Balassi érett művészetét dicséri, hogy a vallásos himnusz stíluselemeit egy merőben világi érzésnek, a természet szépségeit élvezni tudó reneszánsz ember és a téli nyomorúság végének örvendő végvári vitéz egyetlen áhitatos ujjongásának kifejezésére tudta igénybe venni. Eközben úgy sorakoztatta egymás mellé a tavaszi idő {461.} dicséretének bizonyságait, hogy a természet megújulásának rajzától "a jó hamar lovak" bemutatásán át elérkezzen a harcra készülő, fegyvert tisztító "végbeli jó vitéz katonák"-hoz, azokhoz, akiknek szemével, fülével, idegszálaival érzékelte a tavasz varázsát.

Az "Áldott szép Pünkösdnek ..." kezdetű tavasz-éneket az irodalomtörténetírás vitézi versként szokta emlegetni, s tematikai szempontból nem is jogtalanul. A 16. századi felfogás szerint azonban a vitézi ének – vagy ahogy többnyire nevezték: "katonaének", "cantio militaris" – nem e tárgyú költeményt, hanem egy meghatározott verstípust, a vitézi életet magasztaló s annak vállalására buzdító ódai szárnyalású éneket jelentett. A deák-versszerzés szintjén bizonyára írtak már korábban is ilyen énekeket, Tinódi néhány históriájának lírai bevezetése szintén erről árulkodik, Balassi azonban e hagyományos műfajt az érett reneszánsz műköltészet színvonalára emelte In laudem confiniorum (A végek dicsérete), (1589) című méltán leghíresebb költeményével.

"Vitézek mi lehet ..." kezdetű katonaénekét pontosan az ellenkező lelkiállapot ihlette, mint 5–6 év előtt tavaszénekeit. Akkor a túláradó optimizmus fedeztette fel vele a veszélyes, de vidám vitézi élet szépségét, 1589 nyarán viszont reményeit vesztve s már hazájából távozni készülve döbbent rá újra, hogy nincsen "ez széles föld felett szebb dolog az végeknél". Versével – félig-meddig már búcsúképpen – ennek a minden másnál szebb, nemesebb világnak s a hős végvári vitézeknek állított – olthatatlan nosztalgiával – örökre szóló költői monumentumot.

Balassi e legtökéletesebben szerkesztett verse kilenc strófából áll és öt egységre bontható. Az első szakasz a végbeli élet himnikus szárnyalású, a természet szépségével egybefogott dicsérete, az ötödik a vitézek erkölcsi magatartásának gondolati tartalmú összefoglalása, a kilencedik pedig a költő meghatott áldása és búcsúja. E három kulcs-strófa zárja közre a vitézek harcra készülődésének, valamint magának a harcnak tömör leírását a 2–4., illetve a 6–8. szakaszokban. E két utóbbi rész között még egy ellentéttől feszülő párhuzam is megfigyelhető: előbb az ellenség hírének meghallásától és a vitézek felbuzdulásától az éjszakai pihenőig, majd az ellenség megpillantásától és a csatakiáltástól a hősi haláláig, a temetetlen testekig vezet el a költő. Ez a mellérendelő, szimmetrikus és ellentételeiben is paralelisztikus reneszánsz kompozíció ragyogó egyensúlyba hozza a vitézi élet mozzanatainak éles szemmel megfigyelt, hű, tárgyias leírását és ennek a hősi életmódnak a magasabb eszményi szférába való emelését. A költő a vers középponti helyén, éppen a két leíró rész közé helyezte el azt a strófát, amelyikben az ellenséget kereső, azzal kopját törő, éhséget, szomjúságot tűrő s végül koporsót csak a "sok vad s madár gyomrá"-ban lelő vitézek erkölcsi nagyságát hirdeti: "Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak." Emberség és vitézség, humanitás és virtus: a humanista ideológiának ezek az etikai sarkpontjai Balassi szemében a végvári vitézek magától értetődő tulajdonságai. "Az jó hírért névért s az szép tisztességért ők mindent hátra hadnak": nem a zsákmány, nem valamilyen korai nemzeti öntudat, mégcsak nem is a patrióta érzelem, hanem a humanista hírnév, az örök földi dicsőség tudata vértezi fel őket a helytállás és hősiesség emberségével és vitézségével.

{462.} Tinódi Sebestyén fogalmazásában mennyei és földi elismerés várt az elesett hősökre, e kettősségből Balassi most az utóbbit teszi egyetemessé és kizárólagossá, s ezzel a végvári katonákat a reneszánsz kor legigazibb képviselőivé avatja.