Telegdi Miklós

A 16. század utolsó évtizedeinek egyházi prózaírói közül – elsősorban fejlődéstörténeti szerepénél fogva – a katolikus Telegdi Miklós (1535–1586) munkássága a legjelentősebb. Jobbágycsaládból származott, tanulmányait egy nagyváradi kanonok támogatásával a krakkói egyetemen fejezte be, s 1558-ban az esztergomi káptalan nagyszombati iskolájának tanára lett. Az egyházi ranglétrán gyorsan emelkedett: 1561-ben kanonok, 1573-ban érseki helynök, 1579-ben pécsi püspök – ez utóbbi azonban puszta címnél nem jelentett többet, minthogy egyházmegyéje török megszállás alatt volt. Annál jelentősebb szerepet töltött be mint az esztergomi érsekség adminisztrátora: az ő nevéhez fűződik végzetesen meggyengült egyháza újjászervezésének kezdete. Szervezeti intézkedései (az iskola fejlesztése, papképzés megindítása, nyomda felállítása) mellett a magyar katolicizmus ügyének főként irodalmi munkásságával tett maradandó szolgálatokat.

Mivel a katolicizmusnak önálló társadalmi bázisa ekkor még nem volt, Telegdinek úgy kellett megformálnia mondanivalóját, hogy az mindazokban a társadalmi rétegekben, amelyekből a protestantizmus híveit toborozta, hatásos legyen. Ezért igyekezett átvenni ellenfelei módszereit s az általuk meghonosított műfajokban (katekizmus, postilla, vitairat) próbálta velük felvenni a versenyt. A reformátorok példájára szorgalmazta az anyanyelvű vallásos éneklést, ennek érdekében gyűjtötte a késő-középkori katolikus népénekeket s néhányat közülük prédikációs köteteiben ki is adott. Legfőbb ellenfelének Bornemisza Pétert tekintette, írásaival elsősorban az ő hatását akarta ellensúlyozni.

Első munkája, a jezsuita Petrus Canisius (1521–1597) katekizmusának fordítása volt Az keresztyénségnek fondamentomiról való rövid könyvecske (Bécs 1562) címmel. Canisius munkája, mint a katolicizmus alapvető tanításainak igen tömör s ugyanakkor közérthető, szélesebb tömegek számára is hozzáférhető compendiuma, az ellenreformáció egyik legfontosabb s hosszú ideig nélkülözhetetlen irata. Telegdi fordítása a magyar ellenreformációs irodalom kezdetét jelentette.

Legjelentősebb műve Az evangeliomoknak ... magyarázatja I–III. (Bécs– Nagyszombat 1577–1580) című prédikáció-gyűjtemény, melynek első két kötete az év valamennyi vasárnapjára, a harmadik pedig az ünnepekre előírt evangéliumi szövegek tanulságait fejtegeti. Munkájához az ösztönzést Bornemisza postilláinak első kötetei adták, prédikációi azonban nem olyan színes és sokfelé ágazó tartalmúak, mint amannak beszédei, hanem inkább Kulcsár egyháziasabb, fegyelmezettebb modorához állanak közel. Ez a fegyelem általában előnyére válik, gondolatmenetét logikusan építi fel, és amennyire ezt az egyházi beszédek meglehetősen nehézkes kötöttségei megengedik, előadása lendületesen retorikus. Mivel a reformátorok a legszélesebb körökben elterjesztették azt a nézetet, hogy vallási kérdésekben egyedül a biblia tekintélye mérvadó, Telegdinek is át kellett vennie ellenfeleinek biblicizmusát. {504.} Prédikációi ezért a protestáns egyházi szónoklatokhoz hasonló evangélium-magyarázatok, melyekben a morális és dogmatikai oktatás nagyjából egyensúlyban van egymással.

Miután Bornemisza Fejtegetés (1578) című könyvében erőteljesen megtámadta Telegdi postilláinak első kötetét, ez utóbbi Felelet (Nagyszombat 1580) című munkájával válaszolt, majd még ez évben kiadta Rövid írás, melyben megbizonyíttatik, hogy a pápa nem Antikrisztus (Nagyszombat 1580) című vitairatát is. Utolsó műve is polemikus célzatú: Egynéhány jeles okai, melyekért ... nem veheti és nem akarja venni Luther Mártonnak és maradékinak tudományát (Nagyszombat 1581). E vitairataiban Bornemisza méltó ellenfelének bizonyult: ügyesen használja ki a protestáns érvelés gyengéit, saját nézeteit olykor erőteljes szónoki körmondatokban fejti ki, és nem hiányzik nála a nemegyszer durvaságig menő személyeskedés.

Prédikációiban és vitairataiban Telegdi igyekezett visszájukra fordítani a protestánsoknak a katolicizmussal szemben hangoztatott vádjait: a reformátorok a pápát tartották antikrisztusnak, Telegdi szerint az eretnekek azok; a protestánsok szerint a törökdúlás a katolikusok bálványimádását sújtó büntetés, Telegdi ellentétele szerint isten a katolikus egyháztól való elszakadásért mérte a magyarokra ezt a csapást; a reformátorok kipellengérezték a katolikus papság feslett erkölcseit, Telegdi a protestáns prédikátoroknak veti szemére ugyanazokat a vétkeket. Az ellenreformáció úttörője – bizonyos határig – még a reformátorok társadalombírálatát, politikai követeléseit is magáévá teszi: a protestáns prédikátorokhoz hasonlóan ostorozza a részegeskedést, tobzódást, az alsóbb néposztályok rovására elkövetett törvénytelen harácsolásokat s a feudális anarchia egyéb megnyilvánulásait.