Az énekeskönyvek

A század végén megjelenő nevezetes egyházi énekgyűjtemények főként azt az anyagot tartalmazzák, melyet Szegedi Gergely (1569), Huszár Gál (1574) és Bornemisza Péter (1582) énekeskönyvei magukban foglaltak. Bár ez utóbbiak a reformáció énektermésének nagy részét már közreadták, az újabb nyomtatott kötetekben a korábbi évtizedeknek még számos, addig csak kéziratban kallódó éneke látott napvilágot a század utolsó évtizedeinek új szerzeményeivel egyetemben.

A fontosabb új énekeskönyvek közül Huszár és Bornemisza lutheránus énekeskönyv-típusával rokon – bár szerkezetileg nem követi azokat – az 1593. évi ún. Bártfai-énekeskönyv (A keresztyéni gyülekezetben való isteni dicséretek). Az egyházi év ünnepkörei szerint csoportosítja az énekeket, s közéjük vegyíti az alkalmi szerzeményeket és zsoltár-parafrázisokat, ezek után pedig vegyes dicséreteket és halotti énekeket tartalmaz. Terjedelemben (270 ének) csak Bornemisza énekeskönyve múlja felül, s elég nagy számban közöl új, addig ki nem adott anyagot. A 17. századi bártfai és lőcsei lutheránus népénekeskönyv-típusoknak ez az 1593. évi kiadás az egyik őse.

Az 1590-es évekből való a jelenleg ismert legkorábbi megbízható híradás nyomtatott unitárius énekeskönyv megjelenéséről is; fennmaradt példányokat azonban csak egy a 17. század legelején közreadott kiadásból ismerünk. Ennek törzsanyaga rokon az egyéb protestáns szerkesztményekével; a lutheránus és református eredetű szövegeket azonban az unitáriusok hittételeiknek megfelelően módosították. Saját szerzeményeik sorában helyet kapott az énekeskönyvben Bogáti Fazekas több zsoltárfordítása; s felvették Balassi néhány istenes énekét is.

Az énekeskönyv-kiadás a reformátusoknál volt a legrendszeresebb: a Szegedi Gergely-féle elrendezést követő ún. debreceni típusú énekeskönyvek kb. tíz évenként újra megjelentek (1579, 1590), egyre bővülő anyaggal. Az énekek száma különösen a Gönci György († l595) előszavával megjelent 1590. évi kiadásban szaporodott meg tetemesen. (Az a hagyományos állítás, miszerint Gönci szerkesztésében 1592-ben a debreceni énekeskönyvnek egy újabb, gyökeresen átalakított változata is megjelent volna, nem felel meg a valóságnak.) E református kiadásokról, éppúgy, mint az említett lutheránus {512.} és unitárius gyűjteményekről, elmondható, hogy szerkesztőik különösebb teológiai vagy irodalmi meggondolások nélkül bővítgették anyagukat anélkül, hogy az alkalmilag kezükbe kerülő énekeket helyükre illesztették s kötetüket meg is szerkesztették volna. Az alaposabb teológiai képzettségű és szigorúbban egyházias felfogású prédikátorok körében ezért – a bibliai szöveget pontosan tolmácsoló zsoltárfordítás szorgalmazásával egyidőben – felmerült az igény a korábbi énekanyag megrostálására és rendszerezésére, az egyházi énekeskönyvnek mind teológiai, mind praktikus szempontból való újraszerkesztésére. Ennek a feladatnak megvalósítása Újfalvi Imre nevéhez fűződik, s a debreceni énekeskönyv 1602. évi kiadásában öltött testet.

Szilvásújfalvi Anderkó Imre († 1615 k.) tanulmányait a wittenbergi, majd a heidelbergi egyetemen végezte, s eljutott Angliába is. 1596–99 között a debreceni kollégium rektora, majd debreceni, végül nagyváradi prédikátor volt, 1604-től kezdve esperesi tisztséget is viselt. Mivel mozgalmat szervezett Hodászi Lukács tiszántúli református püspök visszaélései, despotikus egyházkormányzása ellen, magatartását a püspök több egyházi zsinattal elítéltette, majd 1610-ben a világi hatóságokkal őt elfogatta, s halálbüntetést követelt ellene. Több mint három évi börtön után Bethlen Gábor 1614-ben száműzette őt fejedelemsége területéről. Újfalvi Imrét a református püspöki hatalom korlátozásáért folytatott bátor küzdelme az 1630-as években kibontakozó puritánus mozgalom legjelentősebb hazai előfutárává teszi.

A magyar irodalomnak tett tiszteletre méltó szolgálatai debreceni tanári és prédikátori tevékenységének idejére estek. Először a debreceni iskola számára igyekezett hasznos könyveket kiadni: újra megjelentette Szikszai Fabricius szótárát (1597); latin és magyar vallásos énekekből összeállította és kiadta az első hazai iskolai énekeskönyvet; In exequiis defunctorum. Halott temetéskorra való énekek (1598) címen – a 18. századig számtalan kiadásban megjelent – temetési énekgyűjteményt szerkesztett. (Ez utóbbit is a tanárok és diákjaik használták elsősorban, a temetéseken ugyanis a diákok énekeltek.) Ezenfelül naptárakat adott ki, fennmaradt két egyházi éneke s több alkalmi latin és magyar verse is. Munkásságának legfontosabb terméke azonban az 1602. évi debreceni énekeskönyv (Keresztyéni énekek, melyek az graduál mellett s anélkül is az hol azzal nem élhetnek, az magyar nemzetben reformáltatott ecclésiákban szoktanak mondattatni), illetve ennek páratlan értékű, tanulmánynak is beillő előszava, melyben a szerző irodalomtörténeti tevékenységéről is beszámol.

Gyülekezeti énekeskönyve arról tanúskodik, hogy Újfalvi fokozott tudatossággal képviselte az istentiszteleti éneklés dogmatikai tisztaságának a szigorú szempontjait. Kiküszöbölte könyvéből mindazokat az énekeket, melyek az istentiszteleti alkalmakhoz terjedelmes voltuk, epikus vagy fejtegető természetük, személyes vagy világias jellegük folytán nem illettek. Megrótta többek között Bornemiszát bölcsődalának, a bártfai énekeskönyv szerkesztőjét pedig Tasnádi Horatius-fordításának a felvétele miatt. Vallásos énekeknek világi dallamokra való költését – Balassi gyakorlatát – szintén elítélte. A megrostált ének-anyagot tematikailag csoportosította, szabályos rendbe szerkesztette, ahol lehetett, a szerzők nevét is megállapította. Addig nem publikált éneket keveset vett fel, leginkább zsoltár-átdolgozásokat, hogy mennél teljesebb legyen a kötet élén helyet foglaló zsoltárok sorozata. Sajnálattal állapította meg előszavában, hogy teljes magyar psalterium még nincsen (Bogáti {513.} Fazekas fordításáról nyilván nem volt tudomása, de teológiai okokból azt amúgy is el kellett volna utasítania), valamint hogy a meglevő s általa jobb híján közölt fordítások is gyakran kifogásolhatók primitív verselésük és tartalmi pontatlanságaik miatt. Nyilván németországi tapasztalatainak a hatása alatt, Újfalvi új zsoltárfordítás elkészítésére buzdított, s ezzel mintegy elébe sietett Szenci Molnár Albert rövidesen elkészülő zsoltárfordításának. Fiatalabb kortársa zsoltárait – megjelenésük után – ő maga is igyekezett terjeszteni: Paraphrasis psalmorum Davidis selectiorum metrorhytmica (Dávid válogatott zsoltárainak mértékes versekben írt parafrázisa) címmel 1608 táján kis antológiát adott ki Debrecenben Molnár fordításaiból, mintegy iskolai énekeskönyve kiegészítéséül.

Énekeskönyv szerkesztői munkájában Újfalvi Imrét a teológiai és lelkipásztori szempontok mellett irodalomtörténetiek is vezették. Utaltunk már arra, hogy elkészítette az általa ismert magyar írók és művek katalógusát; – ebből a nyomtatott énekeskönyvekre vonatkozó rendkívül értékes adatokat 1602. évi előszavába is beillesztette. A bibliográfiai munka mellett, mint ugyanitt állítja, összegyűjtötte a 16. század csaknem teljes verstermését – a "veszteni" való szerelmi énekek kivételével. A gyülekezeti és iskolai énekeskönyvek folytatásaként ugyanis további – immár elsősorban irodalmi érdekű – énekgyűjtemények kiadását is tervezte. Harmadik kötetként azokat a rövidebb-hosszabb "tiszta énekek"-et akarta kiadni, melyek vallásos tárgyúak ugyan, de a templomi éneklésre túlságosan egyéni hangjuk, alkalmi jellegük vagy didaktikus voltuk miatt nem alkalmasak. A negyedik csoportot a bibliai és egyháztörténeti tárgyú históriák, az ötödiket a magyar történeti tárgyúak alkották volna, míg az utolsó, hatodik kötetbe azok a históriák és énekek kerültek volna, melyek egyik korábbi osztályba sem sorolhatók. Újfalvi tervei megvilágítják azokat a műfaji kategóriákat, amelyekben a 16. századi prédikátorréteg legműveltebb tagjai szemlélték a magyar költészetet. Miként a zsoltárfordítással kapcsolatos elveivel, úgy a 16. század irodalmi hagyatékának tudatos számbavételével is a kései reneszánsz legjelentősebb protestáns egyházi szerzőjének, Szenci Molnár Albertnek a munkásságát készítette elő.

A 16. század utolsó évtizedeinek erősen teologizáló és tudós jellegű protestáns ének-irodalma költői értékek szempontjából nem versenyezhet a reformáció mozgalmának színesebb, érzelmekben gazdagabb, harci lendülettől fűtött énekeivel. Az egyházi, dogmatikai szempontok uralma útját állta az esztétikum spontán érvényesülésének, noha az újabb énekszerzők jóval műveltebbek voltak, humanista képzettség tekintetében magasabb színvonalon álltak, mint elődeik. E periódus s egyúttal az egész 16. század vallásos-egyházi költészetét Újfalvi Imre énekeskönyve zárja le; a század vallásos énekszerzésének gazdag anyagából a későbbi nemzedékek kevés kivétellel csak azokat a darabokat ismerik, amelyek az 1602. évi kiadásban helyet kaptak.