Wathay Ferenc

Az önéletírók között már említett Wathay Ferenc 1602 és 1606 között, török fogsága alatt írta énekeit, melyeket 1604-től kezdve lemásolt egy gondosan kiállított, saját vízfestményeivel díszített kéziratos kötetbe; ebbe önéletrajzát is beírta (Wathay-k. MTAK). Szerzeményei alapján iskolai műveltsége eléggé hiányos lehetett, néhány évi tanulmányai alatt azonban megtanulhatott valamelyest latinul és bizonyos klasszikus ismeretei is voltak. (Egyik versében pl. Dido királynőt említi.) Nótajelzései alapján hozzávetőlegesen megállapítható, hogy a 16. század magyar költészetéből mit ismert. Idéz bibliai és magyar történeti tárgyú históriákat (Tinódit, a Thuri György haláláról szóló éneket), továbbá a reformáció vallásos énekköltészetének egyes darabjait. E hagyományos anyag mellett azonban "modernebb" darabokat is ismert, így A vitézek kardjainak ... kezdetű új katonaéneket, továbbá Balassi verseit, mégpedig nemcsak vallásos, hanem szerelmi énekeit is. Körülbelül ez az iskolai és irodalmi műveltség tükröződik 28 énekből álló költői életművében.

Versei között, a népszerű ének-irodalom számos műfaja van képviselve. Írt két históriás éneket (Székesfejérvár veszéséről való história, 1603; Szinán és Ibrahim basa idejében lett rablásrul való história, 1603), s művelte a bibliai históriát is (Historia de populo judaico in tertio Machabeorum scripta (A zsidó nép története a Machabeusok harmadik könyve alapján), 1604). E hagyományos műfajokban hagyományos hangot követ, ugyanezt lehet mondani vallásos verseiről is. Egy-egy darabbal szerepel szerzeményei között a panaszló ének (24. ének, mely az magyar nemzetségnek múlt és jelen való állapotját traktálja, 1604); a vitézekhez írt köszöntő (Széles ez föld {542.} hátán vitézek kik vattok ... ) és a tavaszének (Isten áldotta ó szép kikelet ... ). Többi énekében rabságának kisebb-nagyobb élményeit verseli meg, például a gályarabokról (Föld, hogy tűrhedd, nem rész, [rísz, sírsz], s tenger nem könyörülsz szegín gályás rabokon ..., 1604) vagy a börtöne ablakára szálló fülemiléről (Áldott filemile ily nagy énekelve hogy-hogy jutái mast ide ... ) Ez utóbbi énekén Balassi fülemiléről szóló énekének emléke érződik.

Énekeinek stílusára általában a kialakult sablonok használata jellemző; ami néhol egyénibbé teszi, az a négy fal közé zárt ember sajátos látásmódja, mely az emlékezetben megőrzött apró részleteken keresztül képzelődik. Néhány szép sora ennek a sajátos látásmódnak köszönhető, otthon hagyott feleségére például így emlékezik, a tavaszhoz szólva:

Szép ivolyáid ott én szedhetném,

Másik fűszállal azt egyben köthetném,

Ő ajakához azt illethetném,

Tudnám térdhajtva tűle köszöntetném.

Ő hű szavával tudom behína,

Házában ennem s innom mindjárt hozna,

Kamorájában nyugodnom adna,

S mint előbb hozzám, maga is holdulna.

Néhány énekében saját magáról, lelkiállapotáról elmélkedik a külvilágtól elzárt ember aprólékos önmegfigyelésével és sajátos, csaknem a tudathasadásig eljutó gyötrődésével. Egyik énekében például szemrehányást tesz saját száguldó képzeletének, mely minduntalan lakóhelyére repíti vissza s ezzel fájdalmat okoz neki (Ó te én bolond elmém mire ekképpen fáradsz ... ), egy másikban saját szívével disputái hasonló módon (Vérben beborult szívem, miért háborgatsz ...).

A török elleni harcok vitézi ének-költészete, hozzászámítva Balassi klasszikus értékű vitézi verseit, a magyar reneszánsz irodalmi hagyatékának egyik legértékesebb részét képezik. Virágzása azonban az eleinte lendületet adó tizenötéves háború folyamán már meg is szűnik, s helyét a következő század elején a politikai költészet fogja átvenni. A vitézi énekköltés új fellendülése csak a 17. század derekán a török elleni harcok új fellángolása idején fog bekövetkezni.