Az emlékirat

A középkori irodalom külön műfaji kategóriaként nem tartotta számon az emlékiratot. Mai fogalmaink alapján azonban indokolt kiemelnünk a középkori levélirodalom tengeréből azt a néhány publicisztikus jellegű, nagyobb terjedelmű epistolát, melynek csak a formája levél, tartalma azonban már inkább a beszámoló, emlékezés, értekezés körébe vág.

E terjedelmesebb levél formájú írásművek közé tartozik az a híres Relatio (Jelentés), mely a keleten maradt magyarokat felkutató Julianus barát útjáról számol be. A pápához intézett jelentést Ricardus, a domonkos rend magyarországi elöljárója írta 1237-ben. Különösebb stílusművészettel a Relatióban ugyan nem találkozunk, forrásértéke azonban a középkori magyarországi irodalom egyik nevezetes alkotásává teszi ezt az első magyar útleírást. A politikai emlékirat szerepét töltötte be egy másik fontos epistola, IV. Bélának 1250. november 11-én a pápához írt levele. Az országnak ekkor újabb tatár támadástól kellett tartania, ami szükségessé tette, hogy a király felmérje országa nemzetközi helyzetét s a pápát rábírja a hathatós segítségre. A király erkölcsi emelkedettséggel és kitűnő érveléssel a magyarság által hozott áldozatokra, valamint a szent királyok érdemeire hivatkozik, s figyelmeztet a magyarság magára hagyásának egész Európára nézve végzetes következményeire. Irodalmi színvonal tekintetében e most említettet is felülmúlja Lodomér († 1298) {79.} esztergomi érseknek, a Kun László ellen küzdő főpapi és oligarcha párt vezérének 1288. május 8-án kelt terjedelmes irata, melyben a pápának számolt be királya tetteiről. Lászlót az alakját mindig változtató mitológiai Proteushoz hasonlítja, s remek stílusban adja elő az egyházzal packázó, a papi befolyást visszaszorító, kun ágyasokat tartó s apácafőnöknőt szöktető király bűnlajstromát. Lodomér felháborodott vádirata színes, izgalmas elbeszéléssé alakul, melynek tükrében a rászórt gyalázkodások ellenére is híven megelevenedik a feltűnő egyházellenes nézeteket ("hogy valamiféle papok törvényei korlátozzanak, el nem tűröm") hangoztató bátor királynak az alakja.

Az emlékiratok sorában a levél műfaji kereteiből leginkább Rogerius mester Carmen miserabile (Siralmas ének) című munkája emelkedik ki. Az olasz származású Rogerius 1232-ben, Pecorari Jakab prenestei püspök, pápai követ kíséretében került Magyarországra, s itt váradi főesperes lett. Átélve a tatárjárás borzalmait (hosszabb ideig maga is a tatárok fogságában volt), 1243–1244 táján pártfogója, Pecorari számára írásba foglalta személyes élményeit és másoktól szerzett értesüléseit az ország pusztulásáról. Műve valósággal kis történeti értekezés, s mondanivalója révén már a történetírás kereteibe is szokták sorolni. Oknyomozó készségével, személyes megfigyeléseken alapuló tárgyalásmódjával és ritka éleslátásával azonban Rogerius merőben elkülönül a magyarországi gesta- és krónikaíróktól. Elbeszélésének folyamatát minduntalan megszakítja és fejtegetésekbe kezd, magyarázatot kívánva szolgáltatni a tárgyalt események okaira. Érdeklődésének homlokterében érthetően az a kérdés áll, hogy miképpen válhatott ez az oly hatalmas ország a tatárok könynyű prédájává. Az elfogadható válasz megadása érdekében hiteles és egyben lesújtó képet fest az ország helyzetéről, a társadalmi és politikai viszonyokban, a nagyúri anarchiában és a királyi hatalom gyengeségében jelölve meg az ország bukásának okát. A tudományos módszerességre törekvő igény nem ölte meg Rogeriusban az írót: művének leíró, elbeszélő fejezetei az irodalmi megjelenítés tekintetében is kiemelkednek. Különösen vonatkozik ez legutolsó fejezetére, amely a tatárok kivonulását, saját szökését, majd az elnéptelenedett, felégetett országban való vigasztalan bolyongását örökíti meg, elemi erővel idézve az olvasó emlékezetébe a borzalmas pusztítást. Munkája nemcsak fejlett írói érzékkel, a ritmikus prózát mintaszerűen alkalmazó érdekes, élményszerű emlékirat, hanem becses és megbízható történeti forrás is, melyben az emlékíró szubjektivitása összeforrt a történetíró objektivitásra törekvő igényével.

Az oklevél és a levél retorikus műfajaival áll rokonságban a közéleti szónoklat (oratio), valamint az emlékversnek a műfaja is. Ezekből azonban csak mutatóba maradt fenn egy-kettő, mint Telegdi Csanád érseknek Károly Róbert temetésén mondott lendületes beszéde, vagy IV. Béla és Károly Róbert sírversei. Az oklevelek, levelek, emlékiratok s a hasonló szerepet betöltő alkalmi műfajok elterjedése és általános népszerűsége különösen a történetírás erőteljes fejlődésében termette meg gyümölcseit.