Kézai Simon Gesta Hungaroruma

Kézai Simon, IV. (Kun) László király udvari klerikusa, a középkori magyar irodalomnak talán legérdekesebb és legeredetibb, de mindenesetre legnagyobb hatású írója. A Fejér megyei Kinza-pusztán születhetett szolgarendű vagy félszabad családból. Valószínűleg Olaszországban járt egyetemre, erre mutat római jogi és skolasztikus műveltsége, valamint az ellatinosított olasz szavak sűrű használata művében. Életének körülményei munkájának számos vonását előre meghatározták: mindig előtérbe helyezi a Dunántúlnak szülőhelyéhez közel eső vidékeit, különös érdeklődést tanúsít a különböző jogállású elnyomottak iránt; hűséges és okos követője és segítője Kun László oligarchiaellenes politikájának; racionálisan gondolkodó elme, érdeklődik az asztrológia, a régészeti emlékek iránt is. Gesta Hungarorumát 1283 táján írta időszerű politikai célzattal. Eredeti kézirata nem ismeretes, két másolatának, melyek nyomán a 18. században kiadták, szintén nyoma veszett.

Nehéz feladatra vállalkozott, amikor az oligarchikus történetírással szemben olyan művet kívánt megírni, mely egyszerre igazolja az uralkodónak, valamint a nemesség legszélesebb rétegeinek ebben az időben egybeeső érdekeit. Újra magasra kellett emelnie a dinasztia tekintélyét és igazolni történeti jogait, de nem a régebbi gestaírók naiv módján, a fehér ló-mondára támaszkodva, hanem a racionális kritika próbáját kiálló logikus koncepcióval. Egyúttal azonban nem vethette el Ákos mester communitas-fogalmát sem, hiszen ennek a nemesség egészére való kiszélesítésével lehetett a legkönnyebben saját osztálya érdekeinek hangot adnia. Ezen felül a külföldi történetíróknak a magyarsággal szemben ellenséges beállítására is meggyőző cáfolatot kívánt nyújtani. E hármas feladatnak Kun László klerikusa kiválóan meg tudott felelni.

A kulcsot mindehhez Anonymusnak az az Ötlete szolgáltatta, hogy a hun Attila és a magyar Árpád-ház közös szkíta ősöktől származnak. Kézai ezt a gondolatot fejlesztette logikusan tovább, amikor a két népet, a hunt és a magyart azonosnak fogta fel. Ezt annál inkább megtehette, mert Jordanes, 6. századi gót történetíró művéből megtudta, hogy a hunoknak is volt szarvasmondájuk, ami a két nép azonosságának megdönthetetlen bizonyítékává lett számára. Egyes nyugati történetírók – becsmérlő célzattal – már korábban is hunoknak nevezték néha a magyarokat, de míg a régebbi magyar tör-{86.}ténetírók ezt nyilván sértésnek vették, addig a pogány kunokkal cimboráié IV. László környezetében már elfogadható volt a keresztény nyugatot egykor rettegésben tartó barbár hunokkal való azonosság eszméje. Kézai ennek a leleménynek a jóvoltából a magyarság történetét kibővíthette egy dicsőséges korszakkal, királyát pedig megajándékozhatta egy világverő őssel, a félelmetes Attilával.

Kun Lászlóhoz írt ajánló levelében hangsúlyozza, hogy mindenekelőtt a külföldi történetírók vádaskodásaira akar megfelelni. Azok ugyanis a magyarok, azaz hunok történetéből mindig csak a szerencsétlen kimenetelű csatákat emelik ki, másrészt pedig azt állítják (nevezetesen Jordanes), hogy a hunok rossz erkölcsű nők és tisztátalan szellemek nászából származnak. Ez utóbbi vádat már az ajánlólevélben "megcáfolja" igazi skolasztikus okoskodással: mivel a szellemeknek nincsenek nemző szerveik, a hunok, tehát a magyarok sem származhattak mástól, mint férfitől és asszonytól. Arra pedig, hogy a hun-magyarok története nem szűkölködött fényes győzelmekben, történetük elbeszélésével kívánt megfelelni.

A magyarok (hunok) tetteinek az elbeszélése Kézainál két nagy egységre bomlik, hiszen koncepciója szerint hunok, illetve magyarok nemcsak egyszer indultak Szkítiából új hazát keresni a Kárpát-medencébe, hanem kétszer. Érdeklődésének középpontjában természetesen a korábbi, az első "kijövetel" áll, vagyis a hunok története, melyet neki magának kellett megkonstruálnia.

Eljárása a következő volt: Mindenekelőtt összeszedte a hunokra vonatkozó adatokat; így merített Jordanes Geticájából (A gótok története), Viterboi Gottfried Speculumából (Tükör), velencei hagyományokból s egy régi velencei krónikából, valamint a Nibelung-mondából. Ezt a sovány anyagot ezután a magyar történetből igyekezett oly módon bővíteni, hogy egyes, Anonymusnál magyar vezérként szereplő személyeket (pl. Zoárdot, Kadocsát vagy az Attila fiává megtett Csabát) átemelt a hun-történetbe, a tetteikre vonatkozó elbeszéléssel együtt. Leginkább azonban Anonymus módszerét követte, s helynevekből konstruált hun vezéreket: ennek az eljárásnak köszönheti létét Keve, Bendegúz és számos vezértársuk. Anonymussal ellentétben Kézai koholt hun vezérei nem hozhatók genealógiai összefüggésbe (az egy Aba-család kivételével) a korabeli oligarchacsaládokkal. A kisnemes Kézai óvakodott ezeket dicső ősökkel megajándékozni. A dunántúli helyneveken kívül szerzőnk megszólaltatta a romokat, régészeti emlékeket is: ahol egy római sírkőt látott, oda valamelyik hun vezért temettette el, ahol római város romjaira bukkant, ott nagy csatát vívatott a hunok és rómaiak között.

Az eseményeket sikerült így kikerekítenie, a hunok történetét logikus, folyamatos és érdekes elbeszéléssé alakítania s győzelmeiket kellően kiemelnie. Kézainak azonban bizonyos társadalmi felfogást is igazolnia kellett, s ezért nem mulasztotta el a hunok, illetve magyarok ősi szabadságát magasztalni, s annak rendszerét, intézményeit saját kora elé például állítani. A hun társadalmat ő is a szabad magyarok communitasaként jellemzi, de ezt a lehető legszélesebben értelmezi: csak azokat rekesztették ki a szabad magyarok közösségéből, akik valamilyen bűnt követtek el; maguk választották bíráikat, s azokat, ha nem {87.} feleltek meg tisztségüknek, visszahívhatták. Ez az utóbbi elv a 13. századi magyar nemességnek is időszerű követelése volt, ezzel akarta ugyanis jogilag megnehezíteni a bárók hatalmaskodását. A vezetők választásának és visszahívásának a római jogban gyökerező elvét, melyet Itáliában a városi polgárság újított fel, Kézai tehát a nemesség érdekében hasznosította. Az így átalakított demokratikusan és nemesi módon értelmezett communitas-elv nála nem kerül szembe a királyság intézményével; ellenkezőleg, a "more romano" (római módra) megválasztott nagy hun király, Attila, az ő értelmezése szerint, a szabadok közösségét védelmező erőskezű uralkodó, a 13. századi nemesi communitas király-eszménye, az oligarchákkal dacoló, a nemességgel szövetséget kereső Kun László példaképe.

Munkájának második részét, a hunok "második kijövetelét", vagyis a tulajdonképpeni magyar történetet már kevesebb gonddal dolgozta ki. Nagy tette a hun-történet megírása és a magyar históriába való beiktatása volt, a továbbiakban már csak arra törekedett, hogy a magyar történet elbeszélése összhangban legyen az első résszel. Mivel vigyáznia kellett az arányokra, e második részben meglehetősen szűkszavú. Tulajdonképpen csak kivonatolja az 1272 táján (talán Ákos mester által) összeállított krónika-kompozíciót, vigyázva arra, hogy lehetőleg a magyarok dicsőséges tetteit emelje ki. Racionális kritikája azonban itt sem hagyta cserben: bármennyire is emelné a "nemzeti" dicsőséget a kivégzése előtt császárt ölő Lehel vezér tette, azt mint képtelen badarságot elutasítja, hiszen "a foglyokat megkötözve vezetik a fejedelmek elé". A magyar történetet egyetlen eredeti résszel gazdagította: saját királya tetteinek, elsősorban a morvamezei és a hódtavi győzelmeknek a részletező leírásával. Végül – a magyar krónikások közt egyedülálló módon – művéhez két társadalomtörténeti függeléket csatolt. Az első Appendix a jövevény nemzetségekről szól, – ide emelte át Ákos mesternek e tárgyú fejezeteit is; a második pedig a szolgák eredetéről. A második Appendix, a középkori magyar társadalomtörténetnek ez a ritka értékű forrása, fokozottan tanúskodik Kézainak a társadalmi kérdések s ezen belül a társadalom alsóbb rétegei iránti figyelméről.

Kézai Simon Gesta Hungaroruma szemléletében, mondanivalójában, az időszerű társadalmi és politikai célok szolgálatában vaskövetkezetességű munkának bizonyult, s maradandó hatással volt a magyarság történeti tudatára. Az Anonymusnál található sovány adalékokat olyan leleményességgel fejlesztette szuggesztív, logikus és meggyőző történeti koncepcióvá, hogy a magyarság a 19. századig nem tudott szabadulni igézete alól. A magyar múlt általa konstruált világtörténelmi távlatai, a világverő hun ősök büszke tudata, a magyar nemesség szabad hun közösségtől való leszármazásának fikciója a nemesi-nemzeti gondolkodás, múltszemlélet alapja lett; a magyar nacionalizmus legrégibb csírái is ide nyúlnak vissza.

Mint írói teljesítmény, Kézai műve a maga egészében egyenetlen alkotás; az eredeti műnek tekinthető hun-történet azonban mint epikus kompozíció is figyelemre méltó. Az író fejlett epikus szerkesztőkészségről tett tanúságot: elöl a nép eredete, a hun kapitányok honfoglaló harcai; utána Buda és Attila kiemelkedése, a testvérviszály, majd Buda megölése; ezt követően Attila diadalmas hadjáratai, a világ meghódítására irányuló terveire pedig rögtön véletlen halála; majd fiainak véres viszálya, a birodalom összeomlása, Csaba {88.} keletre költözése és azután új kiindulás Attila örökségének visszafoglalására, – "ez tagadhatatlanul érdekes, célja felé izgatva haladó koncepció, az elképzelés figyelemre méltó műve, s tragikus költői sugalmak rejtekeznek benne" (Horváth János). Ezeket a "költői sugalmakat" érezte meg Arany János, amikor hun eposzát megírta.

Stílusát tekintve a Gesta Hungarorum a prózaritmus megvalósítására irányuló szándékról tanúskodik, cursusai azonban nem tökéletesek s nem követik teljesen a külföldi, dictatorok által tanított szabályokat. Kézai ugyanis – akárcsak az egykorú magyarországi oklevelek fogalmazói – kedveli a 4+2 osztású magyaros ritmusképletnek megfelelő ún. trispondaicus formát, mely ez idő tájt már nem volt külföldön szokásban. A hún ősökkel kevélykedő öntudatos magyar klerikus ritmusérzékét azonban teljesen kielégíthette.