Küküllei János

A királyeszmény bemutatása volt a célja a magyar lovagkor utolsó, de a többiektől több tekintetben már különböző történetírójának, Küküllei Apród Jánosnak (1320–1394) is. Apród János nem szerzetes, sőt eredetileg nem is papnak készült, pályáját literátusként kezdte. Később mégis egyre magasabb egyházi állásokat töltött be, így 1355-től kezdve a helyben lakáshoz nem kötött küküllei főesperességet (innen előneve is). Ezek az egyházi javadalmak elsősorban világi szolgálatait voltak hivatva jutalmazni, életének nagy részét ugyanis a kancellárián töltötte: 1347–1351 között volt először nótárius s később még kétszer dolgozott huzamosabb ideig a királyi udvarban.

Nevezetes munkája, Nagy Lajos király életrajza, a műfaj, a módszer s a szemlélet tekintetében is a hagyományos magyarországi történetírástól eltérő {91.} vonásokat mutat. Bizonyos fokig határkő, lezárása a lovagi szellemű magyar gesta- és krónikairodalomnak. Küküllei két részletben írta munkáját; eredetileg, az 1350-es években a nápolyi hadjáratok történetét írta meg egészen a pápával való megegyezésig, s ezzel a nápolyi ügy lezárásáig. Könyvének ez az első 25 fejezete kerek egész, folyamatos krónikás elbeszélés, mely a király politikai céljainak szolgálatában készült, a nápolyi kudarc beismerésének megszépítésére. Lajos halála után Küküllei megtoldotta művét újabb 30 fejezettel, de a korábbi elbeszélő modor folytatása helyett ezekben a király tetteinek, érdemeinek, tulajdonságainak katalógusszerű megörökítésére törekedett. A krónikás művet így király-életrajzzá vagy helyesebben király-jellemrajzzá alakította s így műfaji karakterét is megváltoztatta. Végső fogalmazásában Küküllei írása a királytükör szerepére is alkalmas "vitá"-k műfajába tartozik. Az egykorú kompilátorok azonban a Nagy Lajos-életrajzot változatlanul krónikás munkaként tartották számon, s beleillesztették különböző krónikaváltozatokba (Budai krónika, Thuróczi krónikája, Dubniczi krónika), sőt esetleg szét is szabdalták (mint az utóbbiban).

Műfaji mintaként Küküllei szeme előtt a középkori király-életrajzok lebeghettek, különösen sok hasonlóság mutatható ki műve és Guillelmus de Nangisnak IX. Lajos francia királyról írt "vitá"-ja között. Legfőbb forrásai s fogalmazás-mintái azonban a hazai oklevelek voltak, azok arengáinak és narrációinak a szövegét minduntalan felhasználja, sokszor szó szerint beépíti művébe. Az oklevélírásnak és a kancelláriának a történetírást erjesztő és előkészítő szerepe senkinél sem domborodik ki olyan határozottan, mint éppen Kükülleinél, aki egy-egy személy tettének az elbeszélésére vagy magasztalására néha az általa fogalmazott adománylevelek mondatait ismétli meg történeti művében. Az okleveleknek ez a nagymértékű felhasználása biztosítja munkája forrásértékét, a pontos adatok és értesülések megörökítését.

Ez a forrásokra támaszkodó kancelláriai precizitás azonban nem akadályozta meg a mondanivaló célzatos megkomponálásában, az időrend megsértésében, sőt a valóságnak meg nem felelő – pedig Küküllei által jól ismert – leírások szerkesztésében. A sikertelen nápolyi hadjáratok nimbuszát kellett művével emelnie, a céltalan kalandot a magyar lovagság heroikus vállalkozásává magasztosítania, – s ehhez nem volt elég az oklevéladat és stílus, ezt csak az írói alakítás művészetével lehetett elérni. Céljának meg is tudott felelni. Erzsébet anyakirályné 1343. évi nápolyi és római látogatását (melyen talán ő maga is részt vett) káprázatos pompájúnak festi, az 1347. és 1350. évi hadjáratokat pedig a fényes diadalok sorozataként ábrázolja, a hűség és az igazságosztó bosszú lovagi eszményeinek a jegyében. A legjellemzőbb azonban az a leírás, melyet Lajos római látogatásáról adott. Erre 1350-ben, a második hadjárat kompromisszumos befejezése után került sor. Hogy Lajos római bevonulását mennél fényesebbnek tüntesse fel, Küküllei azt állítja, hogy a szenátus élén maga a híres római tribunus, Cola di Rienzi fogadta a magyar királyt, holott Rienzi ekkor bukott emberként száműzetésben volt. A káprázatos karriert befutó, pápák, császárok és költőfejedelmek tárgyalópartnerévé emelkedő néptribunnak a hódolata azonban nagyon odakívánkozott a nápolyi hadjárat végére, Lajos király kétessé vált dicsőségének emelésére. Az eredeti szerkezet szerint a római jelenet a mű végén foglalt helyet, utána már csak a hazatérésről, valamint a pápával való kiegyezésről szóló fejezetek következtek. A művészi {92.} kompozíció és leírás hasonló gazdagságával és ötletességével az évtizedek múlva, öregedő fejjel írt további fejezetekben már nem találkozunk, az élete vége felé egyre magányosabb, betegséggel küzdő, kontemplációba merülő király alakjáról azonban bensőséges, meghitt ábrázolást tudott nyújtani. Stílusa, munkájának mindkét részében, a fegyelmezett kancelláriai hivatalnok kiérlelt gyakorlatáról, gondosságáról s a prózaritmus szabályos alkalmazásáról tanúskodik. Művének bevezetése tartalmilag rokonságot mutat a Képes krónika prológusával; ő is a lovagi eszményeknek megfelelő ideális király alakjára irányítja a figyelmet. Ugyanabból a bibliai idézetből indul ki, mint a krónika-szerkesztő, elmélkedésében azonban már világi műre. a Secretum secretorum (Titkok titka) című – hamisan Arisztotelésznek tulajdonított s Nagy Sándor számára írt műként számontartott – középkori királytükörre, Nagy Lajos kedvelt olvasmányára támaszkodott. Ő nem is a magyar szent királyt, hanem a lovagivá formált Nagy Sándor alakját állítja követendő példának. Küküllei János az utolsó magyar lovagi történetíró volt, munkáját a lovagi optimizmus, a dicsőségvágy és a hírnév gondolata járja át, de ugyanakkor megérinti már az 1351. évi országgyűlés szelleme, a nemesség előretörésének a hatása is. A felemelkedni próbáló s az Anjouk nyugodtabb évtizedei alatt megerősödő nemesi osztálynak a felfogása tükröződik művében: nem mulasztja el hangsúlyozni, hogy a nemesek ugyanolyan szabadsággal rendelkeznek, mint a főurak, s hogy Lajos királyt a mágnások, lovagok és nemesek közös akarattal emelték a trónra. Miként az előző században Kézai Simon, ő maga is ennek a feltörő osztálynak az embere, aki tudásával, tehetségével szerzett rangot és vagyont. Így válhatott a következő évtizedekben renddé szervezkedő köznemesség első öntudatos írójává.

Küküllei munkája után a középkori magyar történetírás fejlődése csaknem száz évre teljesen megszakadt, visszavonult az egyre terjedelmesebb oklevélnarrációkba. Az a néhány igényesebb történeti mű, melyet az újabb magyar eseményekről egyes külföldi írók készítettek, annyira más hagyományokból nőtt ki, s annyira más összefüggésekbe illeszkedik, hogy aligha tekinthető a magyarországi irodalom részének. Nevezetes ezek közül Lorenzo de Monacis verses műve Kis Károlyról (Carmen seu historia de Carolo II. cognomento Parvo, rege Hungariae (Ének, illetve II. (Kis) Károly magyar király története)); Eberhard Windecke Zsigmond-életrajza, valamint Kottaner Ilonának, Albert király özvegye udvarhölgyének német nyelvű naplója.

Az eredeti történeti művek hiányával fordított arányban állt a korábbi krónikák olvasottsága. Ezek ugyanis éppen a 14. század második felében és a 15. században váltak az egyházi és világi értelmiség közkincsévé. A káptalanokban, kolostorokban és a literátusok körében az egyes krónika-szerkesztményeket újra meg újra lemásolták, miközben azok szövege kisebb-nagyobb módosulásokon ment át, s így újabb variánsok keletkeztek. E változatok három csoportra oszthatók: az egyik közülük a Képes krónika-beli kompozíciót tartalmazza; a másik a Károly Róbert-kori Chronica Hungarorumot variálja és toldozgatja, ezt az 1473-ban nyomtatásban is kiadott változat nyomán a {93.} Budai krónika családjának nevezzük; végül a harmadik típust az előzőből készített kivonatok, az ún, rövid szerkesztések alkotják. Ezek a krónika változatok és másolatok, melyeknek bizonyára csak kis része jutott korunkra, fontos funkciót töltöttek be: meggyökereztették a nemesség tudatában a hun–magyar azonosság elméletére támaszkodó s a lovagi eszményeket képviselő történetszemléletet.