| Egyházi – vallásos irodalom | TARTALOM | Irodalom |
FEJEZETEK
A világi (lovagi) kultúrához hasonlóan a vallásos művelődés is elsősorban a feudális uralkodó osztály érdekeit szolgálta, társadalmi bázisa mégis – az egyházi kultúra megelőző (bencés) szakaszához viszonyítva – jelentékenyen kiszélesedett. Mivel "a tömegek lelkét évszázadokon keresztül kizárólag a vallással táplálták", az alapjaiban feudális vallásos műveltség egyúttal a középkor tömeg-kultúrája lett. A hamis tudat még az antifeudális erők osztályérdekeit is a vallásos ideológia és irodalom köntösébe öltöztette, a vallásos laicizmus vagy pedig az eretnekség formájában.
A polgárság és parasztság szociális elégedetlenségének e kétféle vallásos megnyilvánulása egyaránt szembefordult az egyház feudális hierarchiájával és egy személyesebb és a tömegek igényeihez jobban alkalmazkodó, "demokratikusabb" vallásosság kialakításában jelentkezett. Míg azonban a laikus mozgalmak az egyház intézményét nem tekintették ellenségüknek, hanem azt inkább saját képükre igyekeztek formálni, dogmáit pedig nem vitatták, – addig az eretnekségek már nyíltan egyházellenesek s alapvető hittételekben az egyház által egyedül helyesnek elismert felfogástól határozottan eltérő véleményt képviseltek. Az eretnekség ezért már az antifeudális harc közvetlen formája volt, mely gyakran nem állt meg a feudális rendszert igazoló egyházi felfogás támadásánál, hanem a feudalizmus egész társadalmi rendjének bírálatába, sőt az ellene való fegyveres közdelembe is átcsapott.
E mozgalmak, harcok, változások sodrában az egyház hagyományos szervezete és dogmatikája sem maradhatott érintetlenül. Hol mereven ellenállva, hol óvatosan engedve, megpróbálta a tömegek vallásos aspirációit saját szolgálatába állítani, a laikus mozgalmakat ellenőrzése alá vonni, valamiképpen az egyház szervezeti kereteibe terelni. Az eretnek támadásokkal szemben viszont hittételeit igyekezett egyre nagyobb tudományos apparátussal és rendszerességgel igazolni, értékesítve az antik kultúra, főként a filozófia, számos – egyre alaposabban megismert – elemét is. E küzdelmekben, belső nézeteltérések és viták közepette, mind ideológiai, mind szervezeti téren egyre több engedményre kényszerült, s – ameddig csak lehetett – próbált lépést tartani a fejlődéssel. A középkor virágzó századaiban ez nagyjából {101.} sikerült is, amit elsősorban a misztikának és a skolasztikának, valamint – szervezeti vonatkozásban – az új szerzetesrendeknek köszönhetett.
A korábbi évszázadok bencés aszketizmusával, valamint a liturgia reprezentatív, középponti szerepével szemben a vallásnak részben élményi, érzelmi alapon való átélése, részben racionális módon való megközelítése vált uralkodó tendenciává. Az előbbinek a formája a misztika, az utóbbié a skolasztika. A misztikus vallásosság istennek közvetlen, élményszerű megragadására törekedett, érzelmi túlfűtöttség jellemezte, a vallásos "igazságok"-nak, Krisztus szenvedéseinek, Mária szépségének stb. az átélését s az ezeken való elmélkedést (meditatio) és szemlélődést (contemplatio) tűzte ki célul. Mivel a misztikusok elégedetlenek voltak a vallásosságnak az egyház által megkívánt mértékével s azt mindig túllicitálni akarták, rajongásuk gyakran áttörte a hivatalos kereteket, s nemcsak a laikus mozgalmakkal volt kölcsönhatásban, hanem könnyen eretnekségbe is átlendülhetett.
Míg a misztika az érzelem, a skolasztika viszont az értelem, a ratio elismertetésének útját egyengette: a puszta vallásos hit mellé felsorakoztatta a tudásnak, a "hitigazságok" értelmi belátásának és megértésének a követelményét. A hit kénytelen volt segítségül hívni az észt, a teológia a filozófiát, s bár a legnagyobb skolasztikusnak, Aquinoi Szent Tamásnak (1225–1274) a rendszerében a felújított arisztotelészi filozófia a teológia engedelmes szolgálóleányává vált, a filozófiai spekuláció megindulása szükségszerűen elvezetett annak felismeréséhez, hogy a hit és a ratio nem egyeztethetők össze. Így jött létre előbb a "kettős igazság elve", majd a hittételek racionális kritikája, sőt elvetése. A misztika és a skolasztika formái, keretei között az egymásnak ellentmondó világnézeti árnyalatok, irányok széles skálája férhetett el, s ezek egy része a maguk sajátos módján, egy ideig az emberi érzelemvilágnak és gondolkodásnak tisztultabb formák irányában való fejlődését is elősegítette.
A laikus mozgalmak leszerelésének és az eretnekségek elleni küzdelemnek leghatékonyabb szervezeti formái az új szerzetesrendek lettek. A legkorábbi közülük, a francia karthauzi rend (1084) tulajdonképpen csak a bencések elágazása; Magyarországon IV. Béla idején telepedett meg. A szintén francia eredetű ciszterciek (1098) és premontreiek (1120) rendje viszont már a laikus törekvésekből nőtt ki. Magyarországon korán (premontreiek: 1130 k., ciszterciek: 1142 k.) megtelepedtek, a királyok adományai révén azonban–a bencésekhez hasonlóan – viszonylag hamar feudális birtokok uraivá lettek s a társadalmi indulatokat levezető szelep szerepére alkalmatlanná váltak. Irodalmi s tudományos munkássággal kevéssé tűntek ki, érdemeik főként a mezőgazdasági kultúra és az építészet fejlesztésében, valamint francia kulturális hatások közvetítésében vannak. A 13. században a világtól elvonultan élő remeték tömörüléséből két rend is született: az ágostonosoké (1244) és a magyar alapítású pálosoké. A pálosok őseinek, a Pilis hegységben élő remetéknek Özséb esztergomi kanonok épített először hajlékot Pilisszentkereszten, renddé szerveződésük – noha kolostoraik egyre-másra alakultak Magyarországon és külföldön egyaránt – azonban csak 1367-ben nyerte el a végleges jóváhagyást. A magyar királyok, elsősorban Nagy Lajos, erősen pártfogolták őket, főmonostoruk is a királyi székhelyhez közel, Budaszentlőrincen volt. A kontemplatív életet hirdető pálosok a tudományos és irodalmi munkásságot megvetették, viszont annál nagyobb ügyességet árultak el a kézművesség terén. Eredeti minta-{102.}képeik, az ágostonosok viszont a városokban telepedtek meg, lelkipásztorkodással és szónoklással foglalkoztak és kitűntek a teológia tudományos művelésében. A 13. század második felében jelentek meg Magyarországon.
Az ágostonosok tevékenységében már fontos szerep jutott a világiak körében végzett oktató és vallásos propagandamunkának, mely elsősorban az ún. kolduló rendeket, az olasz eredetű ferenceseket (1209) és domonkosokat (1216) jellemezte. A ferences rend egy az eretnekség határait súroló laikus mozgalomból született meg: alapítója, Assisi Szent Ferenc (1182–1226) a szegénységet tartotta a legfőbb erénynek, az egyház vagyongyűjtésében pedig a kereszténység megrontását látta. Bár az egyháznak sikerült a veszélyes gyorsasággal terjedő mozgalmat leszerelnie s renddé szerveznie, a franciskánusok körében sokáig tovább éltek az eretnek ízű tendenciák, szegénység-kultuszukkal s vagyontalanságukkal pedig jó ideig meg tudták őrizni népszerűségüket a tömegekben. Az egyszerű emberekhez való közelségük azután igen alkalmassá tette őket az eretnek tanok leküzdésére, a nép demagóg jellegű megtévesztésére. Hasonló szerepet töltött be a domonkos rend, mely már eleve is az eretnekek elleni küzdelem érdekében jött létre, ama felismerés jegyében, hogy csak példás fegyelmű, szegénységben élő és teológiailag jól felkészült prédikátorok érhetnek el velük szemben komoly eredményeket. A domonkosok ezért különösen nagy súlyt helyeztek a rendtagok gondos kiképzésére, a magas színvonalú teológiai, filozófiai és jogi tudás elsajátítására. Mint az akkoriban "legmodernebb" szerzetesrendekben, a ferencesek és domonkosok körében lelt leginkább otthonra a misztika és a skolasztika, közülük kerültek ki a középkor legnagyobb misztikus írói és skolasztikus tudósai. Kolostoraik a városokban létesültek, templomaik nagy tömeg befogadására voltak alkalmasak, tevékenységükkel a világiak igen jelentős rétegét vonták hatásuk alá. Magyarországon mindkét rend már a tatárjárás előtt gyökeret vert: a domonkosok 1221-ben, a ferencesek pedig 1232-ben; a 14. század elején csaknem 80-ra emelkedett a két rend kolostorainak a száma. Két évszázados virágzás után, a 15. század elején a koldulórendek is hanyatlásnak indultak, korrumpálódtak és elzüllöttek. Miként Európa többi országaiban, úgy Magyarországon is az egyház "csendőrségének" dicstelen szerepe lett ekkorra legfőbb hivatásuk.
A fővárosban, püspöki székhelyeken, városokban, mezővárosokban, nagybirtokos központokban, hegyvidékeken és erdőségek mélyén százával emelkedő kolostorok alkották, a 13–15. századi Magyarországon, az udvarinál és lovaginál sokkal szélesebb egyházi-vallásos kultúra támaszpontjait. A bencés rend 11–12. századi kulturális, művészeti és irodalmi vezető szerepe után az egyházi műveltség letéteményesei és továbbfejlesztői az új szerzetesrendek lettek, közülük is elsősorban a ferencesek és domonkosok. Bár a konzervatívabb világi klérus bizalmatlanságával gyakran kellett szembenézniük, a koldulórendeknek sikerült a középkor vallásos kultúráját gyökeresen megújítaniuk. Ez együtt járt a központok áthelyeződésével is: a birtokaik centrumában épült bencés kolostorokkal ellentétben, a ferencesek és domonkosok templomai és rendházai a fejlődésnek induló magyarországi városokat és mezővárosokat népesítették be.
Az új kolostorok alapítását nagyarányú templomépítkezések követték. Eleinte – nyomon követve az esztergomi királyi és érseki építkezéseket – még a román stílus élte virágkorát a templomépítésben, ahol a francia mintá-{103.}kat követő ciszterciek jártak az élen, noha egy ideig még a bencések is lépést tudtak velük tartani. A máig fennmaradt emlékek közül a bélapátfalvai cisztercita és a lébényi, jáki és zsámbéki bencés apátsági templomok, valamint az 1220 táján újjáépített pannonhalmi templom és kerengő emelkednek ki. A virágzó román stílusban épült újjá az azóta elpusztult kalocsai (1230 előtt) s a ma is álló gyulafehérvári (13. sz. második fele) székesegyház is. A tatárjárás után sorra jelentek meg a ferencesek és domonkosok szerényebb és olcsóbb gótikus templomai Pozsonyban, Sopronban (ferencesek), illetve Veszprémben, a Nyulak szigetén, Budán (domonkosok) stb. Díszesebb gótikus külsőt kapott a 14. században több székesegyházunk (Székesfehérvár, Esztergom, Nagyvárad) is, s megkezdődött – a polgárság növekvő erejéről tanúskodva – nagyobb méretű városi plébániatemplomok építése. A még 13. századi budai Nagyboldogasszony templom nyomában sorra emelkedtek a gótikus stílusú ma is fennálló városi templomok Lőcsén, Szebenben (14. század), Kassán, Kolozsvárt, Brassóban (15. század első fele) stb. Az építkezésekkel a szobrászat s festészet fellendülése is együttjárt: a kései románkori templomok elsősorban plasztikai gazdagságukkal (pl. jáki templom portáléja), a gótikusak különösen falképekkel és oltárképeikkel tűntek ki. A 14. századból már egy név szerint ismert freskófestőt is említhetünk, Aquila Jánost (veleméri templom, Zala m.); 15. század első felében pedig Kolozsvári Tamás személyében a magyar művészet már egy kiváló táblaképfestővel is dicsekedhet (garamszentbenedeki oltárképek).
A 13–14. században nagyarányú fejlődésen ment át a hazai iskolázás. A káptalani iskolák színvonala emelkedett, több helyen már a teljes Artest tanították, sőt a 13. század második felében virágzó veszprémi intézetben talán már a jogot is. A 14. században megjelentek a városi, sőt a kisebb helyeken működő plébániai iskolák is, egyre szélesebb körökhöz juttatva el az írásbeli műveltség elemeit. A kolostorokban az oktatás csak a rend növendékeire szorítkozott, ami különösen a domonkosoknál – akiknek a 14. században Budán már főiskolájuk (studium generale) is működött – volt magas színvonalú. Az iskolázás fejlődéséről, terjedéséről tanúskodnak a sűrűbben előbukkanó iskolai jegyzetek, tankönyvek (pl. Veresmarti Ipolit pécsi tanuló jegyzete, 431–32), valamint – az anyanyelvű művelődés terjedésének jeleként – a különböző alkalmi szójegyzékek. A 14. század második és a 15. első feléből fennmaradt négy latin-magyar szójegyzék közül az egyik kancelláriai vagy hiteleshelyi használatra készülhetett (Königsbergi-szj. 14. sz. második fele), a másik három viszont káptalani, esetleg kolostori (Schlägli-szj. 1400–1410), illetve városi (Besztercei-szj. 1380–1410, Soproni-szj . 1430–1440) iskolákból származik. E fogalomkörök szerint rendszerezett kezdetleges szótáraknak nem csak nyelvtörténeti jelentőségük van; mint tankönyvként használt iskolai segédkönyvek a kor műveltségébe is betekintést nyújtanak, s ennek során az írásbeli műveltség magyar terminológiájának kialakulásáról is meggyőzően tanúskodnak.
A tudás legfőbb forrásai ebben a periódusban már az egyetemek voltak, tananyaguk alapja szintén az Artes volt, amelyhez a teológiának, a filozófiának, a jognak és az orvostudománynak a tanítása járult. Az egyes egyetemeken nem okvetlenül tanítottak minden egyetemi tárgyat, vagy ha igen, nem egyforma színvonalon. A párizsi egyetem, valamennyi közt a legtekintélyesebb, {104.} a teológia és filozófia terén aratta babérait, Bologna, majd Padova főként jogi oktatásáról volt nevezetes. A skolasztikus tudomány megismerése érdekében a magyar ifjak is elsősorban Párizst keresték fel, a legelső közülük, Bánfi Lukács, a későbbi érsek, már az 1160-as években itt folytatta tanulmányait. A skolasztika legfrissebb irányzataival megismerkedő magyarországi papok és szerzetesek, hazatérve, rendszerint magas egyházi méltóságokat töltöttek be, de sokan közülük külföldön helyezkedtek el, esetleg professzorok lettek Párizsban vagy más főiskolákon. Mint a kancelláriai irodalomnál láthattuk, a magasabb jogi képzettséget a magyar klerikusok főként Bolognában, majd a 14. századtól kezdve egyre nagyobb számban Padovában szerezték. Ebben a században kezdtek a többiek mellé felsorakozni a közép-európai egyetemek: a prágai (1348), a krakkói (1364) és a bécsi (1365),melyek közelségükkel lehetővé tették a magyarországi egyetemjárók számának rohamos növekedését. A 14. század végén és a 15. század elején elsősorban a forradalmi törekvések központjává fejlődő prágai egyetem gyakorolta közülük a legnagyobb vonzerőt.
A közép-európai egyetem-alapítások sorában kísérlet történt magyar egyetem létrehozására is: 1367-ben Vilmos pécsi püspök buzgólkodásának eredményeként megalakult a csak rövid életű pécsi egyetem. Az Artes mellett tanították benne a kánoni és római jogot, s talán a filozófiát is, a teológia oktatását azonban a pápa nem engedélyezte. Egyetlen tanáráról tudunk, az olasz Galvano da Bolognáról, aki azonban 1374-ben már Bolognában tanított. Hogy meddig állt fenn a pécsi egyetem s miért szűnt meg – nem tudjuk. Talán a Zsigmond által 1389-ben létrehozott óbudai egyetem konkurrenciája akadályozta működését, de az is lehet, hogy ennek alapítására éppen a pécsinek az elenyészése miatt került sor. Erről a második magyar egyetemről, melynek számára 1405-ben a pápa valamennyi fakultást engedélyezte, valamennyivel többet tudunk. Több tanárának a neve fennmaradt, ezek részben az óbudai káptalan tagjaiból, részben külföldről hívott professzorokból kerültek ki, szervezésében és fejlesztésében pedig komoly része volt a humanista Branda Castiglione bíborosnak. Bár az óbudai egyetem több tanára a híres konstancai zsinaton (1414–1418) is részt vett, ami élénk működésre vall, hosszú életet ez sem ért meg, Zsigmond uralkodása után már semmi hír sincs róla. A magyar egyetemalapítások kudarca a magyar tudomány és irodalom későbbi fejlődése számára fájdalmas hiány forrása lett.
Az iskolázás fejlődése és az egyetemjárás következtében megszaporodtak a könyvek Magyarországon. A drága pergamen helyett az olcsó papír bevezetése s a kódexírást meggyorsító gót folyóírás elterjedése megkönnyítette a scriptoriumok munkáját. Növekedett és tartalomban is gazdagodott a káptalani és kolostori könyvtárak állománya, a veszprémi káptalan 1429–1437 között készült könyvkatalógusa például csaknem másfélszáz könyvről ad számot; a domonkosok pedig 1254-ben már könyvtáraik használatát is szabályozták. Ezekben a századokban a könyv már nemcsak egyházi testületek, templomok és iskolák tartozéka, hanem egyre gyakrabban egyes személyek tulajdona. A külföldi egyetemekről hazatérő magisterek számos teológiai és jogi könyvet hoztak magukkal; s a hazai iskolák tanulói sem nélkülözhették már a könyvet. Erről tanúskodik a Visegrádon tanuló Domokos deáknak 1363-ban írt levele, melyben azért kér pénzt nagynénjétől, hogy Boethius késő-antik filozófus egyik könyvét megvásárolhassa.
{105.} E kedvezőbb feltételek és szélesebb kulturális bázis jóvoltából a latin nyelvű egyházi irodalom a 11–12. századi szerény kezdetekhez képest jelentősen továbbfejlődött. Magyar egyháziak is bekapcsolódtak a középkor egyetemes latin egyházi irodalmának művelésébe, de az erre vonatkozó kutatások elmaradottsága, illetve az egyház- és rendtörténeti irodalom pontatlansága következtében ennek méreteiről még megközelítőleg sem tudunk fogalmat alkotni. A nemzeti fejlődés szempontjából legfőbb eredménynek a vallásos irodalom anyanyelvű ágának a kibontakozását kell tekintenünk. Ez azonban már nem az új szerzetesrendeknek köszönhető elsősorban (hiszen ezek tagjai is latinul olvastak), hanem a laikus és eretnek mozgalmaknak, – közülük is elsősorban a beginizmusnak és a huszitizmusnak.
A laikus nőmozgalom, az ún. beginizmus, Flandriában, Európa leginkább iparosodó területén fejlődött ki, ahol az ellátatlan, szegényebb nők tömegei túlzó vallásossággal s a szegénység és szüzesség kultuszával védekeztek a nyomor és a prostitúció veszélye ellen. Ezek a jámbor nők a 11–12. században közösségekbe, gyakran külön házakba tömörültek, s a vallásos elmélkedést tették egyik fő foglalatosságukká. Ennek alapjául pedig vallásos olvasmányokra volt szükség, melyek iskolázatlan voltuk miatt csak anyanyelvűek lehettek. A beginák mozgalma így egy erősen misztikus szellemű anyanyelvű irodalomnak az ösztönzője lett a különböző országokban. A szociális feszültségekkel teli s eretnekgyanús nőmozgalomnak előbb a ciszterciek és premontreiek igyekeztek szervezeti keretet adni, majd később, több sikerrel, a sok tekintetben hasonló eszményeket valló koldulórendek. A 14. század elején már valamennyi begina-közösség ferences vagy domonkos apácakolostorrá fejlődött, a laikus és misztikus tendenciák s az anyanyelvű irodalom iránti igény azonban e hivatalos egyházi keretben is változatlanul fennmaradt. A begina-mozgalom a Flandriával való sűrű érintkezések közvetítésével terjedt el a magyarországi városokban, már a 13. század első felében. Brassóban, Szebenben, Pozsonyban, Veszprémben, Fehérvárott, Budán alakultak beginaházak, melyek rövidesen valamelyik szerzetesrend, többnyire a domonkosok felügyelete alá kerültek. Begina-közösségből fejlődött apácazárdává a híres Nyulak-szigeti kolostor is, ahol a begina-hagyományok szellemében élte le rövid életét IV. Béla leánya, Margit (1242–1271), a misztika legkiemelkedőbb magyar képviselője. Ezek a begina házakból kifejlődő apácakolostorok, s közülük is elsősorban a szentéletű királylány otthona, lettek a magyar nyelvű vallásos irodalom igazi bölcsői.
Az eretnekmozgalmak hullámai is korán eljutottak Magyarországra: a 13. században az ország déli vidékén terjedt a bogumil vagy más néven katar eretnekség; a 14. században pedig egyes városokban a valdens mozgalom ütötte fel fejét. Országos hatásúvá s az irodalomban is formáló erővé azonban csak a huszitizmus, a legfejlettebb középkori eretnekség vált. A cseh huszitizmus, mint a fejlett eretnek-ideológiák általában, a városi polgárság körében keletkezett és az egyetemen formálódott meg. Tanításainak kidolgozása a prágai egyetem két tudós tanárának, Husz Jánosnak (1369 k.–1415) és Prágai Jeromosnak (1360 k.–1415) az érdeme, a 15. század első évtizedében. Miként más városi eretnekségekre, a huszitizmusra is érvényes volt az Engels által megfigyelt törvényszerűség: "ha a csatariadót az egyetemek és a városi kereskedők fújták is meg, menten erős visszhangot keltett a falusi {106.} néptömegekben, a parasztok között, akik egyházi és világi hűbéruraikkal mindenütt kemény küzdelmet folytattak éspedig magáért a létért." A cseh parasztok és plebejusok az egyház elleni mozgalmat az egész feudális társadalom elleni harccá változtatták, kialakítva annak mérsékeltebb, ún. "kelyhes" irányzatával szemben a huszitizmus forradalmi balszárnyát, az ún. táborita (központjuk Tabor városa volt) ágat. A konstanci zsinat Zsigmond menlevele ellenére máglyára küldte Huszt és Jeromost, a táboriták azonban – magukhoz ragadva a vezetést – másfél évtizeden át sikerrel verték vissza Zsigmond kereszteshadait. A husziták az egyházi hierarchiát és vagyont eltörölték, a feudalizmushoz idomult egyházzal szemben az őskereszténység állapotát kívánták visszaállítani, a táboriták pedig az isten előtti egyenlőség elvét a polgári, sőt részben a vagyonegyenlőségre is kiterjesztették. Mivel az egyház vezetői s a városok legvagyonosabb patrícius elemei többnyire németek voltak, a mozgalom egyúttal nemzeti jellegű volt, s a cseh nyelvet nemcsak mint eszméinek a nép számára való közvetítőjét, hanem mint a nemzetiség jelképét is értékelte.
Magyarországon a huszitizmus az alsó papság és a parasztság körében talált termékeny talajra. A gazdag javadalmakat élvező, a feudális uralkodó osztályhoz tartozó felső papság és a szerény körülmények között élő alsó papság között ekkor már igen nagy ellentét volt, s így a falusi, mezővárosi papok könnyen válhattak a hierarchia-ellenes olcsó egyház híveivé. Elsősorban a prágai egyetemen tanuló magyar klerikusok terjesztették el közöttük a huszita eszméket, de maguk a cseh husziták is propagálták tanításaikat, Prágai Jeromos például már 1410-ben igyekezett követőket toborozni a budai polgárság körében, az 1420-as években pedig a táboriták fegyveres akcióikat Észak-Magyarországra is kiterjesztették, sok hívet szerezve maguknak nemcsak a szlovák, hanem a magyar parasztság körében is. A magyar huszita mozgalom az 1430-as években érte el tetőpontját, amikor főként a gazdaságilag igen fejlett s már a korábbi bogumil eretnekségtől is befolyásolt Délvidéken alakultak erős bázisai. Az eretnekek üldözését irányító Marchiai Jakab olasz ferences szerzetes feljegyezte a magyar husziták tételeit, melyek a dézsmát s az egyháziak világi hatalmát az ördög találmányának minősítették, a teljes egyenlőséget hirdették s hangsúlyozták, hogy a pápa és a császár sem különb, mint más ember. Ezek a táborita jellegű tanítások készítették elő ideológiailag az erdélyi magyar és román parasztok 1437. évi fegyveres felkelését, a Budai Nagy Antal által vezetett első magyarországi parasztháborút. Az osztályharc kiéleződésével szoros összefüggésben jött létre a magyar husziták irodalmi tevékenysége, amely – minthogy a tömegekhez szóltak s az istentiszteleteket is anyanyelven tartották – csak magyar nyelvű lehetett. A latint mint a kiváltságosak nyelvét gyűlölték; az anyanyelv jogaiért vívott harcot társadalmi-politikai küzdelmük részévé tették.
A beginizmus és a huszitizmus jóvoltából a 13–15. században már nemcsak a Halotti beszédhez hasonló, a mindennapos egyházi gyakorlatban nélkülözhetetlen magyar szövegek leírására került sor, hanem énekek és olvasmányok s közöttük művészi értékű irodalmi művek létrehozására is. A magyar szöveg részben még most is latin kódexek kiegészítő tartozéka, a periódus végéről azonban fennmaradt már a legrégibb magyar nyelvű könyv is: a Jókai-kódex (1440 k.), melyet nyilván számos elveszett társa előzött meg. E terebélyesedő {107.} magyar nyelvű vallásos irodalom ugyan – akárcsak a kikövetkeztetett lovagi – egyelőre még kizárólag fordításokból állt, az anyanyelvnek azonban a latin árnyékában, azt tolmácsolva kellett megerősödnie, kiművelődnie, hogy alkalmassá váljék önálló irodalom hordozására.
| Egyházi – vallásos irodalom | TARTALOM | Irodalom |