A himnuszköltészet

A liturgikus ének-költészet fejlődése a 11–12. századi szerény kezdetek után, a 13. században vett nagyobb lendületet. A magyarországi himnuszok keletkezésének, belső fejlődésének kronológiáját egyelőre nem lehet megállapítani, mivel legtöbbjük csak 14–15. századi breviáriumokban és misszálékban maradt fenn, sőt biztosnak tekinthető, hogy még a 17. századi katolikus {112.} énekeskönyvekben kiadott latin himnuszok között is akadnak középkori magyar eredetű darabok.

A magyarországi szerzőktől származtatott liturgikus énekek között a magyar szent királyok ünnepeire írt szekvenciák és breviáriumi himnuszok vannak a legnagyobb számban képviselve. Szép liturgikus énekek maradtak fenn Istvánról (pl. Corde, voce, mente pura ... (Szívvel, szóval, tiszta ésszel)) Imréről (pl. Plaude parens Pannonia ... (Újjongj anyánk, Pannónia)) és Lászlóról (pl. Novae laudis altollamus ... (Új énekre nyíljon ajkunk)) egyaránt. De himnuszok készültek Erzsébetről, Margitról, Remete Szent Pálról is. A középkor vége felé számos egyéb tárgyú himnusz is keletkezett, különösen néhány szép Mária-ének érdemel közülük figyelmet.

A magyarországi himnuszköltészet emlékeiből kiemelkednek egy új műfajnak, az ún. verses históriának (historia rythmica) vagy verses officiumnak a képviselői. A zsolozsmázás során énekelt melodikus szövegek (himnuszok, antifónák, reszponzóriumok) együttesét nevezték így, melyek ugyan nem alkottak együttvéve sem igazi epikus költeményt, elbeszélő jellegük, az ünnepelt szent élettörténetéhez való igazodásuk szembetűnő lett. Istvánról, Imréről, Gellértről, Lászlóról, Margitról és a pálosok szentjéről készültek nálunk ilyen verses históriák, többnyire a szent legendájának felhasználásával. A legendák egyes részeinek ezek a liturgikus átköltései természetesen még inkább stilizálták, sablonossá tették hősük alakját, csak a "szent" voltukra utaló jelenségeket emelve ki történetükből.

Ez a látszólag egy tónusú, minden darabjában ugyanazt az eszményt hirdető s hasonló gondolatokat variáló "égi" költészet – ha nagyon áttételes módon is – függvénye maradt a földi változásoknak, sőt gyakran egészen reális érdekek szolgálatában állott. Szent István verses históriáját például minden valószínűség szerint egy esztergomi Ágoston-rendi szerzetes írta, a Kun Lászlót vádoló emlékiratáról már ismert Lodomér érsek megbízásából. Az 1280-as évekből való verses officium bemutatja ugyan a "szentet", a hangsúlyt azonban a harcos királyra, a nagy államszervezőre, a vad, pogány nép legyőzőjére helyezi. A szerző ehhez nemcsak a 11. század végi István-antifónákat és a Hartvik-legendát használta fel forrásként, hanem egy régi gestát is, mely az első királyt hatalmas uralkodónak mutatta be. Ennek a politikus István-képnek a kialakításában polemikus szándék érvényesült: a pogány Attila kultuszával s a pogánykodó László királlyal szemben magasra emelni az államalapító szent király eszményét mint uralkodó-ideált: ez volt a királlyal és a nemességgel szembenálló főpapi körök válasza Kézainak.

Komoly szerepet játszottak a himnuszok keletkezésében a rendi érdekek is. Valamennyi szerzetesrend féltékenyen törekedett az összetartozást kifejezésre juttató s a más egyházi testületektől elhatároló saját liturgia kialakítására. Szentjeik tiszteletére s ezen keresztül rendi eszményeik ébren tartására ezért nagy gondot fordítottak. A domonkosok is ezért szerezték a Margit officiumot (1300 k.), melyben misztikus eszményeiknek megfelelően, s a harcias Lodomér érsek István-kultuszától eltérően, éppen azt dicsérik, hogy

{113.} Bár királyi törzs magzatja,

Nem volt külön akaratja:

Templom lett ő, Istené.

Mit te adsz hazád elé!

(Babits Mihály ford.)

A pálosok is kitartóan törekedtek remete-szentjük új versekkel való ünneplésére; ebben buzgólkodott az egyetlen név szerint is ismert himnusz-szerző, Tatai Antal budaszentlőrinci szerzetes (1476 k.).

A magyarországi eredetű himnuszokat nem szabad azonban külön irodalmi egységnek tekintenünk. Szerzőik teljes alázattal igyekeztek a középkori katolikus himnuszköltészet világába, stílusába belesimulni. Az egyház különböző korból származó, más és más nemzetiségű költők ihletéből fakadó himnuszait éppúgy magukénak érezték, mint azt az egyet vagy néhányat, melyet ehhez az egyetemes kincsestárhoz maguk hozzáadtak. A világirodalom remekei közé tartozó legszebb középkori himnuszok otthonosan zendültek fel a magyar templomokban is, s költői világuk, érzelmi gazdagságuk, varázsosan csengő rímelésük, ritmusuk és dallamaik észrevétlenül alakították, formálták magyar éneklőik és hallgatóik ízlését. A magyar szerzők ehhez a nemzetközi poézishez igazodtak szerzeményeikben, magukévá tették versformáit, képalkotását, szellemét. A magyar misztikus királylány dicséretekor is ugyanazt a szent erotikát szólaltatták meg – csak éppen új fordulatokkal –, mint külföldi társaik:

Vékonyhúsú, bágyadt,

Jegyesse mennyei ágynak,

Sebesülten lankad Ölelésétől az Úrnak.

(Babits Mihály ford.)

A külföldi anyagot ugyanakkor lassan magukhoz asszimilálták, ritmusukba, gregorián dallamaikba itt-ott belevittek egy-egy új árnyalatot, hanglejtést a magyar nyelv zenéjéből.

A himnuszköltészet messze túlnőtt a hivatalos egyházi liturgián, s formát, keretet adott szinte minden más mondanivaló számára is. A középkori magyarországi latin költészet legszebb terméke, a Planctus destructionis Regni Hungariae per Tartaros (Siralomének a tatárdúlta Magyarországról) esetében a hazafias fájdalomnak. Ez a viszonylag korai, 1241–1242 táján s valószínűleg a Dalmáciába menekült IV. Béla környezetében keletkezett költemény első hazafias versünk. Az ismeretlen klerikus költő szerint a tatár hordák isten büntetéseként zúdultak a magyar földre, az isten haragját kiváltó bűnökért pedig az ország urai felelősek.

{114.} A parazita nagyúri réteget a történelmi igazsághoz híven jellemzi a himnuszok nyelvén:

Jövevényt a kényük elnyom,

Senyved tőlük özvegyasszony,

Koldus elől házuk zárva,

Prédájuk a gyönge árva;

Nem kell nékik semmi jó.

(Geréb László ford.)

A gúnyájuk csupa pompa,

Cifraság csak mindük gondja,

Gőgösködni egy sem átall,

Kenve vannak hazugsággal,

Bujaságra mind mohó.

Nem feledkezik meg a keresztény Európa elmaradt szolidaritásáról sem; különösen arról, hogy a "szomszéd nemzet" hátbatámadta a vérző országot. Csupa olyan gondolat, mely a magyar patriotisztikus költészet vezérmotívuma maradt egészen Zrínyi eposzáig! A vers leíró részeinek művészisége sem marad el a gondolatok tisztasága mögött: a tatárjárás pusztításai megrázó képek sorozatán át tárulnak szemünk elé, szembeállítva a dicső múlt emlékeivel. Az ének egész menetén uralkodó kétségbeesés végül a csapások megszüntetéséért mondott lendületes imában oldódik fel: a költő kéri, hogy a magyar fegyverek elronthassák a tatár mérgét és így újra meghozzák "ennyi ínség alkonyán a békét".

A himnuszköltészetből nőtt ki, annak formáit alkalmazta az egyház ellen forduló költészet is. Az egyházi ismereteket már részben elsajátító, de tanulmányaikat félbenhagyó vágánsok pedig a himnuszok fordulatait egyenesen az egyház elleni gyilkos szatíra eszközeivé tették. Ilyen vers ugyan nem maradt ránk ezekből a századokból, a 14. század elejéről származó Planctus clericorum (Papok siralma) azonban már az első lépés ezen az úton. A felső és alsó papság ellentéte, a pápaságnak a magyarországi ügyekbe való beavatkozása áll a vers hátterében. Az ismeretlen szerző a magyar papság tiltakozását fejezte ki Gentilis pápai követ tevékenysége ellen, aki súlyos adókat vetett ki az alsó papságra. A homályos bibliai utalásokkal teletűzdelt vers azonban általánosít: kiszélesíti támadását a pápára és a vagyonban dúskáló egész felsőpapságra. Szinte vésztjóslóan előrevetítve az egyház romlását, "Péter hajójá"-nak (egyház) ingadozó helyzetét, a "világ fejé"-nek (pápa) betegségét emlegeti. A vers mögött már azok az ellentétek feszülnek, melyek száz évvel később a magyar papok egy részét az eretnekmozgalom útjára vezették.

Ennyire különböző irányokba hatott a himnuszköltészet, s a fejlődés ily sokféle lehetőségét kínálta már a latin nyelven belül is. Példájából, ösztönzéseiből azonban az anyanyelvű költészet nyert a legtöbbet: a magyar líra is a latin himnuszban tisztelheti, az ősi pogány költészet után, második édes szülőjét.

{115.} A középkor latin egyházi irodalma egy elsüllyedt gazdag világot rejt magában. Eltűnése törvényszerű; mondanivalója már a 15. században teljesen időszerűtlenné vált, – azon nyomban, hogy a középkor folyamán érlelődő társadalmi feszültségek anakronisztikussá és értelmetlenné tették egy fél évezred uralkodó világképét. Legfeljebb a költészet egyes gyöngyszemei maradhattak belőle a kultúra élő elemei a későbbi korok számára is. Fejlődéstörténeti jelentősége azonban rendkívüli volt, s ha Magyarországon nem nőtt is ki a skolasztikus spekulációból egy Dante, a középkori örökséget megtagadó reneszánsz költőink nem léphettek volna színre, ha a magyar irodalom nem haladt volna át a fejlődésnek ezen a lépcsőfokán.