Az Ómagyar Mária-siralom

A magyar nyelvű vers első fennmaradt emléke, az Ómagyar Mária-siralom méltó nyitánya a magyar költészet szövegeken is nyomon kísérhető hét évszázados történetének. A hosszú lappangás után 1922-ben felfedezett költeményt egy 1300 körüli, domonkos eredetű kódex (Lőweni EK) őrizte meg, olyan latin szövegek társaságában, melyek vallásos összejöveteleken kerülhettek tolmácsolásra. A Mária-siralom után egy nagyheti beszédvázlat olvasható, versünket nyilván a beszéd előtt való eléneklésre, az ájtatos hangulat felkeltésére szánták. Eredetije liturgikus vers: Geoffroi de Breteuil (†1196) francia himnuszköltő egyik változatos ritmusú, szép szekvenciája. Magyarra fordítva azonban megszűnt hivatalos egyházi szöveg lenni; laikus jellegű ének (cantio, cantilena) lett belőle, mely nem hangozhatott el misén vagy zsolozsmán. Az ismeretlen fordító ennek tudatában nem is törekedhetett a latin Planctus hű fordítására; ihletett átköltést nyújtott, szabadon tolmácsolva – misztikus beleérzéssel – az istenanya fájdalmát.

A misztikus átélés nemcsak az emberi érzést igyekezett isteni magasságokba emelni, hanem egyúttal megkezdte az istenség humanizálását is, elindította azt a fejlődést, melynek során a bizánci mozaikok lenyűgöző Mária-ábrázolásai az olasz festők bájos földi madonnáivá alakultak át. Az Ómagyar Mária-siralom magasztos líraisága sem távolodott már el az emberi szférától: Mária és Krisztus nevét nem is említvén, egy anya fájdalmát adja elő fia elvesztésén, feloldva a "szent" témát a legemberibb érzésekben. S mindezt valódi lírai ihletettséggel. "Csak végig kell nézni: még a csonka költeményben is hány fordulaton nem megy át a "siralom" líraisága. Bágyadt féleszmélet állapotából három ízben tör fel benne megújuló erővel az anyai fájdalom jajszava, mindannyiszor más-más fordulattal keresve utat, amelyen megnyilatkozhassék, s élő lényt, ki könyörüljön rajta és fián, mígnem a szemlélet ismételten felizgató hatása alatt az irgalomért kiáltás kitöréséig emelkedik" (Horváth János).

{117.} Az ismeretlen átdolgozó minden latinizmustól mentesen, fesztelenül, egyetlen lendülettel, töretlen mondatokban tolmácsolta latinját. Visszaadja az eredeti játékos ritmikájának lejtését, de a maga magyar ritmusösztöne szerint, az ősi magyar vers két ütemű, kötetlen szótagszámú soraival. Mint jó ismerősre találhatott rá a latin himnusz alliterációira, s megduplázta azokat a betűrímmel gazdagon élő ősi énekek hagyománya szerint: "Világ világa, Virágnak virága!" De hozzáadta a latin himnusz nagy vívmányát, a rímet is, mely már otthonosan csendül e legrégibb verses emlékünk sorai végén. Az ősi magyar vers és a latin himnusz "misztikus nászá"-ból így született meg a magyar poézis.

Bizonyára nem éppen ez alkalommal, az Ómagyar Mária-siralom szerzésekor. A költemény fejlettsége, természetessége elődökre vall, s bizonyára nem hiányoztak folytatásai sem. Több igazi magyar vers azonban nem maradt fenn a középkornak ezekből a századaiból, pedig nemcsak a laikus vallásos közösségekben, hanem később a huszita gyülekezetekben is – erről források tanúskodnak – gyakran zendülhetett fel a magyar ének. Csupán egy több töredékből álló szövegkomplexus, a Königsbergi töredék (14. század közepe) tanúskodik a magyar nyelvű vers folytonosságáról. A könyvtáblából kiáztatott szövegmaradványok talán egy Mária-szekvencia töredékei, jellegét és eredetét azonban mindeddig nem sikerült kielégítően tisztázni.