A Huszita biblia öröksége

Bár a husziták mozgalmát az egyháznak sikerült elfojtania, bibliafordításuk tovább élt és alapja, kiindulópontja lett az összes későbbi fordításnak. A középkor bomlásának időszakában, midőn a biblia anyanyelven való ismeretének már nem lehetett gátat vetni, egyházi körökben, s különösen a kolduló rendekben szintén igény támadt már a teljes magyar nyelvű bibliára. Az egyházi reformtörekvések igyekeztek a maguk kezébe venni a bibliafordítás ügyét, s azt ellenőrzésük alatt tartani és az egyház pozícióinak mentésére felhasználni. A késő-középkori szerzetesek azonban nem vállalkoztak új nagyarányú fordító munkára; ehelyett inkább ellenfeleik művét vették igénybe, hiszen Tamás és Bálint szövege dogmatikai téren nem támasztott akadályokat. A Huszita biblia zsoltár-könyvét megőrző Apor-kódexet is már apácák (premontreiek) számára másolták. Ugyanígy a Huszita biblia leszármazottainak, egyes részei másolatainak vagy pedig többé-kevésbé átdolgozott változatainak tekinthetjük azoknak a magyar szentírási könyveknek nagy részét is, melyek 16. század eleji szerzetesi kódexekben (pl. Döbrentei-kódex, 1508.) maradtak ránk. Ebbe a sorba tartozhatott az a magyar nyelvű bibliaszöveg is, melyet a rendi feljegyzés szerint Bátori László pálos szerzetes másolt le a budaszentlőrinci kolostorban. Az az állítás, miszerint Bátori bibliafordító lett volna, a forrás félreértésén alapult, a magyar nyelvű biblia történetében mégis jelentős hely illeti őt meg, mert szentírásmagyarázatot is írt magyarul. Ennek kézirata, mely Mátyás király könyvtárába került, elkallódott.

A Huszita biblia szövege nem a maga egészében, hanem – mint az Apor-kódex is mutatja – csak részleteiben vált a különböző szerzetesrendek körében ismeretessé. A késő-középkori kódexírók nem tudtak teljes bibliafordítás létezéséről, a Huszita biblia (ha egyáltalán teljes volt) a 16. század elejére már részeire hullott szét. Erről tanúskodik a legterjedelmesebb késő-középkori magyar biblia-kézirat, a Jordánszky-kódex (1516–1519. Esztergomi főszékesegyházi kt.), melynek előszava éppen a teljes magyar bibliát hiányolja. Pedig ez a hatalmas méretű munka is – legalább részben – Tamás és Bálint művének, közelebbről a Müncheni-kódexnek a szövegére megy vissza. Mivel az ószövetségből kizárólag olyan könyveket tartalmaz, melyek a Bécsi-kódex ből hiányoznak, feltételezhető, hogy ezek a Huszita biblia elveszett részeinek a leszármazottai.

A huszita elődökkel való összefüggés azonban itt már sokkal lazább: a Jordánszky-kódex szövege több, mint javított változat, ez már gyökeres {124.} átdolgozás, részben új fordítás. Stílusa feltűnően szép: a morte morieris-féle fordulatok a Halotti beszéd után több száz évvel itt bukkannak fel újra ("halálnak halálával haljon"), s gyakran él a beszélt nyelv hatásos kifejezéseivel is ("dúlnak-fúlnak" stb.). Az ismeretlen fordító felkészültsége azonban nem volt mindig elegendő a munka elvégzéséhez; előszavában ő maga is felhívja a figyelmet néhány általa kihagyott, nehezebb bibliai helyre. Figyelemre méltó az előszó elvi mondanivalója: a teljes magyar bibliára nemcsak azért van szükség, mert más művelt nemzetek megelőztek bennünket, hanem mert a biblia tanulmányozása fontosabb "minden régi szent atyáknak tanúságoknak és regulájoknak előtte és felette, mert ü benne lelettetik idvességnek minden eredeti fundamentuma és gyökere". Ez a megokolás a kódexírót már az előreformációs gondolkodáshoz kapcsolja: a bibliának a hitélet középpontjába való állítása már a reformációt készíti elő.

A magyar nyelvű bibliaszövegeknek ez az összefüggő láncolata, melynek eleje valahol a 13. században kereshető s amely a késő-középkori kódexeken át szervesen belenyúlik a humanizmus és a reformáció fejlettebb, nyomtatott bibliafordításaiba, első ízben teremtett több évszázadon átívelő folyamatos magyar nyelvű írott szöveghagyományt. Ezért válhatott a bibliafordítás a nyelvjárások keveredésének, az írott nyelvi normák kialakulásának valóságos kohójává; a Huszita biblia pedig e fejlődés fordulatot jelentő, döntő hatású művévé. Az antifeudális osztályharc első nagyszabású irodalmi eredménye méltóképpen zárja le a középkor virágzó századainak irodalmát.