A sámánének

Az összehasonlító etnológia tanúsága szerint a samanizmus nem képzelhető el a sámán által áldozatok, varázslatok alkalmával előadott s tánccal, mimikával, hangszerekkel kísért ének nélkül. Mivel a sámán minden feladatot csak segítő szellemei támogatásával tud elvégezni, kérnie kell, fel kell szólítania ezeket, hogy jöjjenek hozzá, közöljék vele a jövendőt, a teendőket. A szellemeket felidéző ének után esik a sámán extázisba (révületbe), s ilyenkor a hiedelem szerint már a felidézett szellem beszél belőle. Hogy a magyarság sámánjai is ilyen énekek kíséretében fordultak szellemeikhez, arról egykori történeti adatok és a néphagyomány tanulságai egyaránt tanúskodnak. Krónikáink az 1061. évi pogánylázadással kapcsolatban említik, hogy "a nép elöljárói", ,.mágusai", vagyis a pogány papok "istentelen verseket" kiáltoztak, s "varázslásokat" mutattak be, ami a sámán ének meglétét bizonyítja. A néphagyományban emlékét az olyan, jeles napokhoz fűződő énekek őrzik, amelyekkel valamely emberi erőt felülmúló cselekményt szeretnének végrehajtani. A regölés, villőzés alkalmával előadott énekek ezért bizonyos fokig a sámánének leszárma-{23.}zottai. De csak jellegükben, nem pedig szövegükben, hiszen a sámán éneke mindig rögtönzés volt, annak megfelelően, hogy a szertartást milyen célból végezte. A szövegnek pusztán egyetlen állandó eleme lehetett: az istenséget hívó varázserejű szó, mely refrénszerűen többször is előfordulhatott, de különösen az ének végén volt jelentősége. A régi magyaroknál ez a szellemidézésre szolgáló szó a haj (huj, hej), a sámánének eredeti elnevezése pedig ennek alapján a hajgatás (hejgetés) lehetett. Az újabb kori villő- és regös-énekekben meg is találjuk az ismétlődő haj felkiáltást, sőt az utóbbinak a refrénje: "Haj, regö rejtem" (Haj, révüléssel révülök), közelebbről is őrzi az egykori varázslás emlékét.

A karácsonytáji regölés mai népszokása a maga egészében nem vezethető vissza ősi magyar előzményekre. Eredetét nem a nomád, hanem a szláv népek pogány hagyományaiban, a téli napforduló pogány ünnepével kapcsolatos kolindálásban kereshetjük. Ebben a magyar sámánszertartáshoz, a révüléshez hasonló mozzanatok lehettek, s így következhetett be a pogány magyar papok, a regösök által előadott sámánének és a kolindáláshoz kapcsolódó szövegek bizonyos fokú kontaminációja. A magyar refrénnek megfelelő verssort nem is találunk a szomszédos népek hasonló énekeiben. Feltételezhető, hogy hasonló kontamináció az európai népek ősi pogány ünnepeivel összefüggő két másik népszokás esetében is végbement. A pünkösdölés ugyanis a tavasz, a szentivánnapi népszokás pedig a nyári napforduló ünnepeinek az emlékét őrzi, s mivel ezek a legtöbb európai nép folklórjában megvannak, a magyarsággal rokon népeknél viszont ismeretlenek, valószínű, hogy a magyarok ezeket is az új hazában, esetleg már krisztianizált formában tanulták el. Mint a regösének esetében, a samanizmus egyes elemei az ilyenkor előadott igen archaikus énekekbe is belopakodhattak, s azokkal a felismerhetetlenségig összevegyülve élhettek tovább.

Bizonyos fokig a sámánének leszármazottait láthatjuk a 15–16. századból ránk maradt ráolvasásokban, bájoló imádságokban is. Idővel ugyanis a sámánok által elmondott varázsló-énekekből kiszakadhattak egyes gyakrabban ismételt szavak vagy sorok, s ezeknek önmagukban – bárki által elmondva is – kezdtek mágikus erőt tulajdonítani. Így keletkeztek verses ráolvasó mondókák különböző bajok, betegségek elhárítására, valamely haszon elérésére vagy mások megrontására. Mivel a ráolvasás babonás hiedelmét az egyház sem tudta kiküszöbölni, ezek idővel keresztény színezetet nyertek, Mária vagy más szentek segítségét, beavatkozását kérő, bájoló imádságokká formálódtak. Legkorábbról ismert emlékeit, a lófekély és szemölcs elleni ún. Bagonyai ráolvasásokat 1488-ban jegyezték fel; a legérdekesebbek megörökítését pedig Bornemisza Péter Ördögi kísértetek (1578) című munkájának köszönhetjük. Ez utóbbi egy tardoskeddi javasasszony nyolc bájoló imádságát tartalmazza, melyekben az ősi pogány maradványok, például a "regös nagy út" emlegetése, jól felismerhetők. A fennmaradt ráolvasások versszerű, ritmizálható szövegek, melyeket parlando dallam kíséretében mondhattak el. A Gosztonyi János humanista által 1520 körül feljegyzett ún. Szelestei ráolvasás a tárgy (=tályog, daganat) ellen, ma is a vers illúzióját kelti: "Erdőn jár vala lebeke tárgy, Béka vala ekéje, Kígyó vala ostora. Szánt vala kevet, Vet vala kevecset."

{24.} Néhány törmelék és utalás mindössze, amit az ősi magyar lírából ismerünk, s ez általánosabb, teljesebb kép megrajzolására nem alkalmas. Bizonyosnak csupán annyi tekinthető, hogy a magyaroknál is éltek a munkadal és a rituális ének ősi verstípusai, valamint, hogy ezek a versek rögtönzésszerűek voltak és sem a kötött ritmust, sem a rímet nem ismerték.