21. A KOLOSTORI KULTÚRA UTÓVIRÁGZÁSA

FEJEZETEK

Irodalom

A dekadenciába süllyedt kolostori kultúra hirtelen megújhodása a 15. század második felében szoros összefüggésben volt a műveltségi tekintetben még elmaradott nemesség és polgárság növekvő szellemi igényeivel. Ezt a fellendülést közvetve a Hunyadi-ház politikája is elősegítette: Hunyadi János és Mátyás is fontosnak tartották az eretnekmozgalmak leszerelését, egyházpolitikai küzdelmeikben pedig a felsőpapsággal s a nagybirtokos gazdag szerzetesrendekkel (bencésekkel, premontreiekkel, ciszterciekkel) szemben ezek belső egyházi ellenzékére igyekeztek támaszkodni. Mindkét vonatkozásban a kolduló rendek és a pálosok tehették a legtöbb szolgálatot, ezért adományokkal és új kolostorok alapításával ezeknek jelentős támogatást nyújtottak – különösen az egyház "balszárnyán" álló ferenceseknek. Végül, de nem utolsósorban, az egyháznak ezek a legrugalmasabb elemei maguk is ráébredtek helyzetük kritikus voltára; a főpapság elvilágiasodása és az eretnekség terjedése felébresztette bennük az életösztönt s radikális kézzel rendezni kezdték soraikat. E számos tényező együttes hatása szervezeti, kulturális, ideológiai és irodalmi téren egyaránt komoly erővel jelentkezett.

A megújhodás programja mindenekelőtt a belső fegyelem helyreállítását követelte meg. A ferenceseknél a korábban eretnek-tendenciákat is hordozó spirituálisok (más néven obszervánsok) váltak alkalmasabbakká az új feladatokra szigorúbb rendtartásuk s kevésbé korrumpálódott voltuk következtében. A huszitákkal is csak ők tudták felvenni a harcot, a Hunyadiak is őket erősítették, s így mind több kolostor jutott a kezükre. Közülük került ki a késő-középkor két legnagyobb hatású prédikátor egyénisége, Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát is. A ferencesek másik, viszonylagos jólétben élő mariánus (más néven konventuális) ágában Igali Fábián (1454) és Segösdi Lukács (1507) provinciálisok hoztak erélyes reformintézkedéseket, melyek eredményeképpen valamennyi szerzetes- és apácakolostorukban megszilárdult a fegyelem, kötelezővé vált Szent Ferenc szabályainak pontos megtartása, s jelentősen emelkedett az oktatás és nevelés színvonala.

A domonkos rend reformja, főként Hunyadi János kezdeményezésére 1452-ben indult meg. A megújult, szigorúbb szerzetesi élet központja a budai Szent {130.} Miklós kolostor lett, mely Mátyás bizalmát is élvezte. Itt működött a domonkosok főiskolája is, ahol a század végén a német Petrus Niger és az olasz Nicolaus de Mirabilibus személyében két híres teológus, 1507-től kezdve pedig nyolc párizsi professzor tanított.

Változások érlelődtek a pálosoknál is: 1401-től kezdve lelkipásztori szolgálatot is végeztek, s így a kolduló rendekhez hasonlóan ők is közvetlen kapcsolatba kerültek a tömegekkel. Korábbi elzárkózásukkal szemben a tudományos és irodalmi munkásság iránt is nagyobb fogékonyságot kezdtek mutatni – Mátyás is szívesen elidőzött budaszentlőrinci kolostorukban. A 16. század elején különböző szervezeti reformokat is végrehajtottak, elsősorban Gyöngyösi Gergely prior generális buzgólkodása folytán. Ezzel egyidőben a régebbi, feudalizálódott szerzetesrendek is rákényszerültek fennmaradásuk érdekében bizonyos reformintézkedések megtételére, így a bencések Tolnai Máté pannonhalmi apát, a premontreiek pedig Fegyverneki Ferenc sági prépost vezetésével.

Ezek a megreformált szerzetesrendek – különösen a ferencesek – az ún. harmadrendek révén a jámbor világiakat tömörítő szervezetekkel is rendelkeztek, s így a kolostori kultúra és a vallásos élet számára széles tömegbázist tudtak biztosítani.

Az egyházi-kolostori kultúra fejlesztésében és terjesztésében jelentős szerepe volt az egyházi vezetés alatt működő különféle városi vallásos egyesületeknek, az ún. fraternitásoknak (testvériségeknek) is, melyek ekkor élték virágkorukat. Egy részük papi társulat volt, félig-meddig tudományos céllal, mint például a kevéssé ismert iglói Fraternitas Litteratorum (Tudományos Társaság) (1450 k.), valamint a több száz éven át működő Confraternitas XXIV Plebanorum Scepusiensium (A 24 Szepesi Plébános Egyesülete). A klerikusokból álló egyesületek közül ez utóbbi volt a legnevezetesebb: értékes társulati könyvtára a lőcsei Jakab-templomban volt elhelyezve, egyes tagjai pedig kéziratok másolásával, illetve újak kompilálásávaí is foglalkoztak. Említést érdemel az esztergomi Collegium Christi (Krisztus Társulat) is, ennek célja szegény diákok felsőbb iskolázásának biztosítása volt.

A társulatok másik része a hitélet propagálására alakult, sokszor a céhekkel összefonódva, jellegzetesen városi szervezetként. E nagyszámú fraternitás közül, a 16. század elején, a legjelentősebbek közé tartozott a Fraternitas Corpus Christi (Krisztus Testének Egyesülete) (Buda, Pest, Sopron, Pozsony, Körmöcbánya, Besztercebánya, Selmecbánya, Eperjes, Bártfa, Brassó stb.); a Fraternitas Beatae Mariae Virginis (A Boldogságos Szűz Mária Társulat); és a Fraternitas Sanctae Annae (Szent Anna Egyesület), mely a 15. század közepén, a bártfai templomban felállított és számos kiváltsággal elhalmozott Anna-oltárral együtt alakult meg. E két utóbbi társulat azonos városokban működött (Bártfa, Késmárk, Kassa stb.).

A szerzetesrendek és a vallásos társaságok látványos búcsújárásokkal, körmenetekkel, misztériumjátékokkal nagy tömegeket tettek az egyházi cselekmények részeseivé. A kései középkorban, az egyház tekintélyének megingása {131.} idején, ezeknek a látványosságoknak már döntő része volt a vallásos érzés ébrentartásában. A társadalom s különösen a városok anyagi jólétének magas foka mellett a vallásos élet külsőségei iránt felébredt igény jelentős ösztönzője lett annak, hogy az egyházi építészet, valamint a vallásos szobrászat és festészet éppen ebben a periódusban érte el legnagyobb virágzását Magyarországon.

A gótikus templomépítkezés szinte az ország minden részében, a püspöki székhelyeken, városokban és falvakban egyaránt fellendült. A főpapság és egyes főurak, noha a vallással nem sokat törődtek, székesegyházaik vagy a pártfogásuk alatt álló templomok művészi színvonalára, gazdagságára, fényére – mint hatalmuk és tekintélyük tanúbizonyságaira – nagy gondot fordítottak. Ezért a meglevő templomokat kibővítették, tovább díszítették vagy új kápolnával gazdagították. A székesegyházak közül az esztergominak Széchy Dénes érsek, a székesfehérvárinak Mátyás király és Kálmáncsehi Domonkos prépost s az egrinek Dóczy Orbán püspök és Bakócz Tamás érsek költségén történt átépítései nevezetesek a 15. század második feléből. A győri székesegyház ekkor ékesült a Hédervári kápolnával, s ennek a félszázadnak a terméke a szepesi káptalan csütörtökhelyi kápolnája (1473), a magyarországi gótikus építészet gyöngye. Élénk munkálatok folytak az egyes városok plébánia-templomainak továbbépítése terén is (Buda, Pest, Brassó stb.), s különösen nagy arányokat öltöttek a szerzetesrendek, főként a ferencesek építkezései. Felépítik a Hunyadi János által alapított ferences kolostorokat (Gyulafehérvár, Csíksomlyó, Tövis stb.); átalakítják, megnagyobbítják szegedi, nyírbátori templomaikat (az utóbbit a Báthoryak költségén); Kolozsvárott pedig megépül az ország legnagyobb ferences egyháza, a Farkas utcai templom. A többi rend építkezései közül a garamszentbenedeki bencés apátsági templomnak gótikus csarnoktemplommá való átalakítása, valamint a Magyar Balázs és Kinizsi Pál jóvoltából felépülő nagyvázsonyi pálos kolostor és templom érdemeinek említést.

Az építkezéseik megtervezésében külföldiek is részt vettek ugyan, legtöbbjük azonban hazai szakemberek közreműködésével bonyolódott le. Ezek az építészek főleg a ferencesek (János fráter), a pálosok (Vince fráter) és a domonkosok közül kerültek ki. A belső díszítést a szerzetesrendek rendszerint ugyancsak saját művészeikkel végeztették: a templombejárat' különleges gonddal készített keretét (porta), a falak belső (és olykor külső) freskódíszítését, a hatalmas méretű gótikus ablakok üvegfestését, valamint a faszobrászat és táblafestés munkáját, melyek mind csak járulékai a középpontba állított szárnyasoltároknak.

A főként városi plébániatemplomokban megjelenő díszes szárnyasoltárok a késő-középkori városi műveltség legmaradandóbb és legértékesebb termékei közé tartoznak. Felállításukra céhek, confraternitások vállalkoztak, s egyszerre nyújtottak lehetőséget mind a faszobrászat, mind a táblafestészet legszebb alkotásainak létrehozására. A nagyszámú fennmaradt magyarországi szárnyasoltár közül a kassai Erzsébet templom főoltára (1474–1477) és a lőcsei Jakab templom főoltára (1514–1518) a legnevezetesebbek. Ez utóbbinak a készítője, Lőcsei Pál mester, a késő-középkor legkiválóbb hazai szobrásza, míg a táblaképfestészetben a bányavárosokban működő M.S. mester alkotásai képviselik a legmagasabb színvonalat.{132.}

A középkor alkonyának művészi alkotásaiban már a gótika kései, túlérett stílusváltozatai érvényesültek. Nemcsak a puritán román, hanem a korábbi századok egyszerűbb gót stílusa sem elégítette már ki az igényeket, helyükbe a flamboyant-gótika bonyolultabb, szeszélyes vonalvezetésű formái léptek, dúsabb ornamentikával, gazdagabb aranyozással. A képek és szobrok pedig a korábbi stilizált, légiesebb, az aszkézist hangsúlyozó megformálással szemben megteltek élettel; a vallásos tematika keretében egyre inkább tért hódított az embernek és környezetének reális ábrázolása.

Az egyház és a világi társadalom, illetve a kolostori kultúra és a laikusok között további természetes összekötő kapcsot jelentettek az iskolai intézmények és a könyvtárak. Az iskolázás terén inkább csak a mennyiségi változás, főként a plébániai iskolák szaporodása figyelemre méltó, a tanítás rendje és anyaga lényegében változatlan maradt. Erről tanúskodnak az ebből a periódusból is fennmaradt iskolai jegyzetek, tankönyvek, így például az esztergomi Collegium Christi tankönyve (1463), valamint Szalkai László, későbbi érsek, sárospataki iskolai feljegyzése (1490), melyek becses zenei anyaguk miatt különös figyelmet érdemelnek.

Számottevőbb az a fejlődés, amely a könyvtárak terén végbement. Míg a kolostori és káptalani könyvtárak inkább csak az egyháziak és az iskolák igényeit elégítették régebben ki, addig mostmár egyre nagyobb számban keletkeznek plébániai könyvtárak is, melyek nagyban elősegítették az egyházi-kolostori kultúra szélesebb kisugárzását. Ezeket a könyvtárakat világiak is látogathatták, sőt arra is volt példa, hogy indokolt esetben kölcsönözhettek belőlük. Állományuk teológiai, dogmatikai, filozófiai, jogi, orvosi, sőt szépirodalmi művekből (Gesta Romanonim, Nagy Sándor-regény, Salamon és Markalf stb.) állt, eléggé lépést tartva a legfrissebb külföldi kiadványokkal. Példa rá az Angelus de Clavasio olasz ferences által átdolgozott (1476) Summa Pisana (Bartholomeus de Pisa domonkos szerzetes Kézikönyvének (Summa) általánosabban használt elnevezése), amely ugyan korábbi változatában is megvolt több helyen Magyarországon, de 1501-ben Selmecbányán már ezt is ismerték.

A könyv uralkodó formája, típusa a hanyatló középkorban még a latin kódex, ez alkotta a kolostori, káptalani, plébániai könyvtárak állagának túlnyomó többségét is. Mellettük azonban megjelent és egyre nagyobb jelentőségre tett már szert a nyomtatott latin könyv, s szaporodott, terjedt a magyar nyelvű kódex. Kevés kivétellel mindazt, ami a kései középkor magyar irodalmának új terméke volt, ezek a könyvek közvetítették.

A könyvnyomtatás nagy technikai vívmánya azoknak a tényezőknek az egyike, amelyek a középkort reneszánsszá változtatták, a régi kultúrával szemben az újat juttatták diadalra. Az egyház azonban kész volt minden korszerű eszközt felhasználni befolyásának fenntartása érdekében, s ezért nem habozott igénybe venni a nyomtatott könyv adta lehetőségeket. Nyomda ugyan nem tudott még tartósan létrejönni a késő-középkori Magyarországon (az ilyen irányú kísérletek pedig már inkább a reneszánsz körébe tartoznak), magyar megrendelők számára azonban számos külföldi könyvkiadó dolgozott. A közvetítő szerepet a könyvkereskedők látták el, akiknek jó része nemcsak külföldi nyomtatványok terjesztésével foglalkozott, hanem egy személyben {133.} kiadó is volt. Budáról 17 könyvkereskedőt ismerünk, akik közül 13 foglalkozott hazai munkák külföldi kinyomtattatásával is. Nyomdai kapcsolataik főként Velencéhez, Augsburghoz, Nürnberghez és Bécshez fűzték őket, de más városok nyomdászait is foglalkoztatták. Magyar csak kettő volt közülük: Várdai István (Stephanus de Wardia, 1511) és Szekszárdi Lénárd (Leonardus deSessardia, 1523) – a többi mind hazai vagy bevándorolt német. A legjelentősebb s komoly tőkeerővel rendelkező vállalkozó Theobaldus Feger († 1498 k.) német könyvkereskedő volt; neki köszönhető többek között Thuróczy János Chronica Hungarorumának gazdagon illusztrált augsburgi kiadása (1488) is.

Világi irodalmi alkotás kiadása azonban csak kivétel volt, a Mátyás- és Jagelló-kori budai kiadók túlnyomó többségben liturgikus kiadványokat és tankönyveket tettek közzé. Az egyházi szerkönyvek kiadását maga Mátyás király rendelte el, így jelent meg elsőnek az esztergomi egyházmegye breviáriuma (Velence 1480) és misszáléja (Verona 1480), melyet számos további követett (zágrábi breviárium, 1484; pécsi misszálé, 1499 stb.). Egyes szerzetesrendek is kinyomtatták liturgikus könyveiket: a pannonhalmi breviárium 1506-ben (Velence), a pálosok breviáriuma, melyet a himnuszköltő Tatai Antal revideált 1500 előtt (Bázel), misekönyvük pedig 1514-ben (Velence) jelent meg. A budai könyvkereskedők kiadványai közül nem hiányzott a magyar szentek legendáinak a gyűjteménye (Strassburg 1486) sem, valamint a legelterjedtebb tankönyvek, mint Donatus (1512) és Alexander de Villa Dei (1519) grammatikái. Sőt már magyar tankönyvíró is akadt Georgius de Hungaria személyében, akinek Arithmetica summa tripartita (A számtan kézikönyve három részben) című számtankönyve 1499-ben (Deventer) jelent meg. A magyarországi egyházi irodalom termékeinek kiadásába külföldi cégek is bekapcsolódtak, amennyiben jó üzletnek ígérkező művekre bukkantak. Így érhettek el nagyszámú kiadást és válhattak a késő-középkori nemzetközi irodalom igen népszerű vallásos olvasmányaivá Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát prédikációs kötetei.

A gondolatközlés és irodalomterjesztés másik újabb és egyre gyakoribbá váló formája a magyar nyelvű kódex volt, mely a latinul nem tudó olvasók számára közvetítette a kötelező egyházi és szerzetesi tudnivalókat, illetve a vallásos olvasmányokat. Szerepe a latin nyelvű irodalom tolmácsolására szorítkozott; eredeti magyar nyelvű szöveg csak egészen elvétve akad bennük. A magyar nyelvű kódexirodalom termékeinek ezért általában nincsenek szerzői, csak fordítói, akik azonban az egy Nyújtódi András ferences szerzetes kivételével szintén elhallgatják nevüket. Ö is csak azért említi, mert nem közösség részére vagy egyéni megrendelésre dolgozott, hanem húga, Judit tövisi apáca számára "atyafiságos szeretetnek miatta meggyőzettetvén" fordította ajándékként a Székely udvarhelyi-kódex (1528) egy részét. A kódexek többsége nem ilyen egyéni kezdeményezés terméke, hanem apácakolostorok vagy pedig világi megrendelők számára készített gyűjtemény, illetve másolat. Az olvasóval közelebbi kapcsolatban levő személy tehát a kompilátor és még inkább a másoló, aki gyakran ugyanaz a személy. A névtelenség homályából leginkább ezek a szorgalmas szerkesztő-másolók bukkannak fel, gyakran nevüket is elárulva, mint például Ráskai Lea és Sövényházi Márta Nyulak-szigeti apácák, akik különösen kitűntek buzgalmukkal. A könyvmásolás nem {134.} volt egyszerű gépies munka, a másolók alakították, variálták is a szöveget, igyekeztek azt közelebb vinni olvasóikhoz s szubjektív megjegyzésektől sem tartózkodtak. Ráskai Lea például, aki a Margit-legendát ugyanannak a közösségnek a számára másolta, melyben valaha hőse is élt, a legendában szereplő helyeket igyekezett úgy meghatározni, hogy társnői könnyen ráismerjenek azokra. Egyes másolók időnkint kifejezik tetszésüket is a szöveg felett ("Kérem ezért én, ki ezt írtam, mindazokat, kik ez könyvecskét olvasandók, hogy szeretettel olvasandók, mert igön szép"); máskor meg a hibák miatt mentegetődznek, a sietséget vagy betegségüket okolva ("igen beteg valék", "igen fáj fejem"). Ami a 11. századi bencés kolostorokban megkezdődött s azután a kancellárián, a kolduló rendek zárdáiban továbbfejlődött: egy magyarországi irodalmi élet lassú kibontakozása – az e késő-középkori kódexirodalomban váltott át első ízben magyar nyelvre.

A fordítók, kompilátorok, másolók által kifejlesztett sokágú, differenciált anyanyelvű irodalmiság nem képzelhető el kisugárzó központok nélkül. Magyar kódexeket ugyan valószínűleg sok helyen másoltak, a fennmaradt könyvek és adatok azonban elsősorban néhány fontosabb kolostor másolóműhelyének az intenzív munkájáról tanúskodnak. A kései kolostori irodalom e legfontosabb tűzhelyei eszerint a ferencesek óbudai, a domonkosok Nyulak-szigeti és a premontreiek somlóvásárhelyi apácazárdái, valamint a pálosok budaszentlőrinci és vázsonyi s végül a karthauziak lövöldi kolostorai lehettek. A magyar nyelvű kódexek ennek megfelelően szintén e szerzetesrendek szerint csoportosíthatók, noha tartalmuk a rendi eredettől függetlenül is igen sok rokonságról és egyezésről tanúskodik.

A középkor utolsó száz évéből összesen 46 magyar nyelvű kódex maradt ránk, ezek közül néhányat régebbi eredetű tartalmuk, illetve a bibliafordítások révén már ismerünk (Margit-legenda, Jókai-k., Bécsi-k., Müncheni-k., Apor-k., Jordánszky-k.). A többi közül az irodalmi szempontból jelentőseket az alábbiakban tekintjük röviden át.

A ferencesek kódexei közül kitűnik halálról szóló elmélkedéseivel a – Nyújtódi Andrással kapcsolatban már említett – Székelyudvarhelyi-kódex (1526–1528. Székelyudvarhelyi gimn. kt.), keleti vonatkozású mesés legendáival pedig a Kazinczy- (1526–1545. OSzK) és a Teleki-kódex (1525–1531. Marosvásárhely, Teleki-kt.). A látomás-irodalom kiemelkedő alkotásait a Nádor-kódex (1508. EK) őrzi, míg a Bod- (1508. EK) és Winkler-kódexben (1506. EK.) irodalmilag érdekes példák és verses imádságok találhatók. A Lobkowitz- (1514. Prágai EK) és a Tihanyi-kódexet (1530–1532. OSzK) példái, a Keszthelyi-kódexet (1522. OSzK) himnuszai, a Nagyszombati-kódexet (1512–1513. Esztergomi főszékesegyházi kt.) pedig misztikus elmélkedései teszik említésre méltóvá. Valamennyi közül (elmélkedéseivel példáival és legendáival) viszonylag legváltozatosabb a Lázár-kódex (1525 után. MTAK).

A domonkos kódexekből ötnek a másolása Ráskai Lea szorgalmát dicséri: Cornides-kódex (1514–1519. EK), Példák Könyve (1510. EK), Horvát-kódex (1522. OSzK), Domonkos-kódex (1517. OSzK) és a már korábban tárgyalt Margit-legenda (1510. OSzK). A másik ismert dominikánus másolótól, Sövényházi Mártától származik a terjedelmes Katalin-legendát tartalmazó Érsekújvári-kódex (1529–1531. MTAK) és a Thewrewk-kódex (1531. MTAK) egy része. Drámai jellegű szövegemléke miatt pedig a Sándor-kódex (1521? EK) érdemel {135.} említést. A Könyvecsében (1521) dialógusokra bomló vetélkedés, a Gömöry-kódexben (1516. OSzK) szép imádságfüzér kelt figyelmet.

A premontreiek mindkét hiteles kódexe a somlóvásárhelyi apácák számára készült; a Lányi-kódex (1519. MTAK) rendi liturgikus előírásokat, a Pozsonyi-kódex (1520) szép imádságokat tartalmaz.

Ez a három szerzetesrend kivétel nélkül egyháziak, többségükben apácák számára készített kódexeket. Ezzel szemben a pálosoktól fennmaradottak érdekes módon világi megrendelőknek köszönhetik létüket. A nagyvázsonyi kolostorban másolt imádságoskönyvek tulajdonosai közé Kinizsiné Magyar Benigna (Festetich-kódex, 1493. OSzK; Czech-kódex, 1513. MTAK), Csepelyi Simon (Peer-kódex, 1526 k. OSzK) és egy bizonyos Pál bíró (Gyöngyösi-kódex, 16. sz. e. MTAK) tartozott.

A karthauziak működésének egyetlen emléke az Érdy-kódex (1524–1527. OSzK), mely tudatosan szerkesztett prédikációk sorozatával általános hazai igény kielégítésére törekedett.

Több kódexnek az eredete vitás, így a bibliafordítások során említett Döbrentei-kódexé (1508. MTAK) is, amely a Huszita biblia részletein kívül újabb szövegeket is magába foglal.

A nevezetesebb kódexek egy része egynemű anyagot (imádságoskönyv, prédikáció-gyűjtemény, példatár stb.),vagy pedig egyetlen művet (Domonkos-legenda, Könyvecse stb.) tartalmaz, többségük azonban különböző típusú szövegekből álló vegyes kódex. Az összeválogatás szempontjait a kötetek gyakorlati rendeltetése szabta meg, s ezért az irodalomba már alig sorolható egyházi, rendi előírások, illetve határozottan szépirodalmi szövegek; gyarló írások és művészi, stiláris szempontból igényes alkotások tarka összevisszaságban fordulnak elő a kódexek lapjain. Nem műfaji, irodalmi, hanem szemléleti egység foglalja egybe a magyar nyelvű kolostori irodalom kései termékeit, s ugyancsak a világnézeti azonosság kapcsolja ezeket szorosan az őket éltető, velük egykorú latin művekhez.

A középkor korábbi századainak uralkodó egyházi-vallásos áramlatai, a skolasztika és a misztika, tovább élnek a középkor alkonyának évtizedeiben is, de korántsem változatlanul. A skolasztika elvesztette már jelentőségét, a humanizmus megjelenése, a világi tudományos gondolkodás győzelme megadta neki a kegyelemdöfést. Az egyházi írók ugyan továbbra is a skolasztikus tudomány alapján álltak, újat azonban már nem tudtak nyújtani, összefoglalásaik, kompilációik pedig már mélyen anakronisztikusak, gyakran mosolytkeltők. A misztika is elvesztette eredeti jellegzetességeinek legtöbbjét; a 15–16. század fordulóján már nem a dogmaellenesség és a fenntartásnélküli hitet tolmácsoló személyes-érzelmi rajongás érdemel benne figyelmet, hanem a vallásosság köntösében több-kevesebb nyíltsággal jelentkező profán érzések, s az ezeket közvetítő profán stílus. Az áttörési kísérlet a teocentrikus világnézet bűvös korlátain, melynek első jeleit a Ferenc-legenda mutatta, itt már teljes erővel érvényesül. Hozzájárult ehhez az érett misztika külföldi képviselőinek az ismerete; közülük az eretnekséggel gyanúsított nagy német misztikusnak, Meister Eckhartnak a kiváló tanítványa, Henrik Amand Seuse († 1366) gyakorolta a legnagyobb hatást.

A késő-középkor jellegzetesen új vallásos áramlata, a devotio moderna (új vallásosság), vagy más néven "előreformáció", sokban rokon a misztikával: {136.} keletkezésük kiváltó okai, megoldást kereső tendenciájuk iránya nagyjából megegyezik. A devotio moderna hívei szintén felismerték a reformokra érett egyházi állapotok tarthatatlanságát, de nem osztották a misztikusok sokszor radikálisabb (bár nem mindig előbbre vivő) nézeteit. A régi egyházért az érzelmi effektusok felkeltése mellett racionális eszközökkel próbáltak harcolni – két irányban is. Egyrészt meg akarták tisztítani az egyházat a korrupciótól, ostorozták a főpapság fényűzését, vissza akarták állítani az egyház régi "egyszerűségét". Másrészt a tömegeket arról próbálták meggyőzni, hogy az egyházat ne annak egyes méltatlan vezetőiről ítélje meg, hanem saját védelmezőjét lássa benne, nem riadva vissza mindezek érdekében a szociális demagógiától sem. Érzelmi azonosulást és értelmi belátást egyesítő, kiegyensúlyozott vallásosságot hirdettek, s ezért szorgalmazták a biblia olvasását, hangsúlyozva lefordításának szükségességét. Ezekről az eszmékről tanúskodott a Jordánszky-kódex előszava is, s magyarországi térhódításukat bizonyítja a devotio moderna egyik legjelentősebb irodalmi alkotásának, Kempis Tamás (†1471). De imitatione Christi (Krisztus követéséről) című munkájának a népszerűsége.

A misztika és a devotio moderna tehát egyazon kórtünetre figyelt fel, következtetéseiben azonban eltérő eredményre jutott. Amíg a misztika egyházilag veszélyes útra lépett, melyből egyenesen vezetett az út vagy a népi eretnekségekhez, vagy a profán életfelfogáshoz, addig a devotio moderna kompromisszumra hajlóbb volt, a mérsékeltebb felfogású polgári és kisnemesi elemek támogatását élvezte és akaratlanul is a reformációt készítette elő.

Kódexirodalmunkban a misztika kapott nagyobb visszhangot, s a vallásosságnak ezzel együtt járó túlfokozott lobogása stilisztikailag is kereste az emfatikus telítettségű mondanivaló illő kifejezési formáját. Láttuk, hogy a képzőművészet is túllépett a gótika merész ívű, de áttekinthetően szabályos vonalvezetésén a szeszélyesen bonyolított, finomabb részletkidolgozások kedvéért. A késő-középkor irodalma is átváltott erre a díszítő jelzőktől és áttételes értelmezésektől zsúfolt flamboyant stílusra. A túlzott ornamentika nemcsak a misztikus elmélkedések sajátja, hanem ellepi a költészetet, különösképp a Mária-himnuszokat, sőt a liturgikus egyházi prózára is kihat.

A felbomló középkor utoljára fellobbanó vallásos irodalma kétarcú. Egyik – szűkebb – funkciója az úgy-ahogy megreformált szerzetesrendek belső erősítése, a rendi fegyelem, öntudat elmélyítése. Másik – tágabb – hivatása a még középkori gondolkodású széles világi rétegek igényeinek a kielégítése, s ezen keresztül az egyház érdekében való befolyásolása. Ezt a kettős szükségletet többnyire ugyanazok az irodalmi művek (prédikációk, imádságok, elmélkedések, énekek, drámai játékok stb.) elégítették ki. Volt azonban ennek a kései kolostori irodalmiságnak egy egészen szűk, kizárólag az egyes rendek belügyének számító ága is, egy afféle szigorúan hivatalos irodalom, mely az irodalomtörténetben már inkább csak regisztrálást, mint érdemi tárgyalást igényel.

Elsősorban a regulák, vagyis a szerzetesi szabályok tartoznak ide, melyeknek e kritikus évtizedekben megnőtt a becsületük. A szerzetesi regulák sok közös vonást tartalmaznak, de ugyanakkor rendenként határozottan különböznek is, az egyes szerzetesrendek sajátos arcélét fejezik ki. Összegyűjtésükre, {137.} állandó olvastatásukra, s ennek érdekében a lefordításukra így érthetően mindegyik rend nagy gondot fordított. Esztergomi Imre obszerváns szerzetes a ferencesek szabályait kézikönyvben gyűjtötte össze (1513–1516), mások magyar fordításukról gondoskodtak. A kódexek egész sorában megjelennek a regula-fordítások: a ferencesek Szent Bonaventura által készített szabályai (Lobkowitz-k., Debreceni-k.); Váczi Pál fordításában Szent Domonkos regulája (Birk-k.); a Jeromosnak tulajdonított s a domonkos sororok által követett Szent apácáknak életekre röviden való regula (Horvát-k.); a premontrei apácák új előírásai (Lányi-k.); vagy az általánosabb igényű, nem egyetlen rendhez kötött Szerzeteseknek életekről című szabálymagyarázat (Érsekújvári-k.). A pálosoknak Szent Ágostonra visszavezetett szabályait a rendi reformtörekvéseket irányító Gyöngyösi Gergely (1472–1545) már nemcsak lefordította, de nyomtatásban is közreadta (Velence 1537) – az eltűnt középkor anakronisztikus emlékeként – már a reformáció előretörésének az idején.

Rendi belügy volt és a lazuló belső öntudatot volt hivatva erősíteni a rendtörténetírás is. A ferenceseknél Szalkai Magyar Balázs obszerváns provinciális már a 15. század derekán megkezdte a rendi krónika írását, melyet azután mások, köztük Laskai Osvát, tovább folytattak. A pálosoknál Dombrói Márk kezdte el a század második felében a rend annalesének vezetését, melyet a 16. század első évtizedeiben a pálosok legkitűnőbb tudósa, Gyöngyösi Gergely fejlesztett tovább. Gyöngyösi rendtörténetírói munkássága terjedelme és színvonala révén kiemelkedik a hasonló vállalkozások közül: előzőleg egy oklevéltárat is összeállított (Inventarium privilegiorum omnium et singulorum domorum ordinis Heremitarum sancti Pauli primi heremitae (Első Remete Szent Pál rendjéhez tartozó valamennyi szerzetesház kiváltságainak jegyzéke)), összefoglaló – sajnos mindmáig kiadatlan – történeti műve (Vitae Fratrum Heremitarum Ordinis Sancti Pauli primi eremitae (Első Remete Szent Pál rendjén levő remete testvérek életrajzai), 1525–1528. EK) pedig a későközépkori kolostori kultúra egyik leggazdagabb és legmegbízhatóbb forrásműve. A rendtörténetekben figyelhetjük meg egyúttal az irodalomtörténeti érdeklődés legelső nyomait is: Szalkai Balázs krónikája ad tájékoztatást a huszita bibliafordításról, Gyöngyösi műve pedig számos pálos író munkásságát ismerteti.