Az első jezsuita író-nemzedék

Az első jezsuita írók legtöbbjét, akárcsak Pázmányt, Szántó István, illetve a Báthoriak alatt virágzó kolozsvári jezsuita kollégium nevelte. Ebből az erdélyi gárdából került ki többek között Dobokay Sándor (1565–1621), Balassi Campianus-fordításának befejezője és kiadója (Bécs 1607); Forró György (1571–1641) tartományi főnök, aki haláláig dolgozott három kötetes (de utóbb elveszett) prédikáció-gyűjteményén; valamint a kalandos életű Vásárhelyi Gergely (1561–1641), kinek művei közül Kempis-fordítása (Kolozsvár 1622) és vaskos egyházi példatára (Kassa 1623) irodalmi érdekű.

A kolozsvári jezsuiták nevelték az unitárius származású Balásfi Tamást (1580–1625) is, a Pázmányhoz felsorakozó nem jezsuita egyházi írók legmarkánsabb alakját. Pályája jól szemlélteti az ellenreformáció és a barokk előretörését: kezdetben a humanista tanulmányok vonzották, diák korában Rimay János jó barátja lett, 1612-től pedig győri kanonok a humanista Náprági Demeter püspök oldalán, de 1614-ben már Pázmány harcostársaként lépett fel, s 1618-ban az ő támogatásával nyerte el a pozsonyi prépostságot. Az egykori humanistából, aki megírta Istvánffy Miklós irodalomtörténeti érdekű latin életrajzát, kora legdurvább hangú hitvitázója lett.

Vitairatai közül a Pázmány dunántúli evangélikus vitázói ellen írt terjedelmes Csepregi iskola (Pozsony 1616) a legnevezetesebb. Érvelésében nem {138.} tudott többet adni Pázmánynál; legfeljebb hangnemének nyerseségében, a sértő gúny alkalmazásában múlta felül, amikor például csepregi ellenfelét "szitkos nyállal csepegő szájú és csak szárnya-kiszaggatott szarka módon csörgő prédikátorkának" nevezte. Könnyű egyébként megállapítani, hogy lendületes, olykor szépen hullámzó stílusa még inkább a manierizmus, mint a barokk eszközeit használja. Ezt mutatják latin vitairatai is, különösen az Echo christiana et catholica (Keresztény és katolikus visszhang) (Pozsony 1616), amelynek stílusán még a "gyötrött modorosság" (Ipolyi Arnold) érezhető. Több latin és magyar politikai röpiratot is szerzett a katolikus magyarság Habsburg-barát politikai tájékozódásának igazolására.

Jelentősebb egyéniség Káldi György (1572–1634), aki protestánsnak született, működését világi papként kezdte, majd gazdag kanonoki javadalmát cserélte fel az egyszerű jezsuita rendtagsággal. Egy ideig ő is Erdélyben tevékenykedett, s irodalmi munkássága is itt kezdődött, de innen Bocskay támadásakor menekülnie kellett, és csak hosszas külföldi tartózkodás (Bécs, Olmütz, Brünn) után tért haza, hogy mint Pázmány egyik leghasznosabb munkatársa a pozsonyi jezsuita kollégium főnökeként fejezze be pályáját.

Élete fő művén, a katolikus bibliafordításon Erdélyben kezdett el dolgozni, s külföldön fejezte be; a Szent Biblia (Bécs 1626) megjelenésére azonban csak egy évtizeddel elkészülte után került sor. Mint címe is mondja, "régi deák bötüből", azaz a Vulgata szövegéből fordította. Szépen folyó egyenletes magyar stílusa olvashatóság szempontjából gyakran meghaladja Károlyi Gáspár szövegét, ennek képzeletmozdító, evokatív nyelvi erejét azonban többnyire nem éri el. Nagy művével ellenfelei sorában is megbecsülést vívott ki; Bethlen Gábor nagy összegű pénzadománnyal támogatta kiadását. (Annak a többször előforduló állításnak, hogy a neve alatt megjelent bibliafordítás nem az ő munkája lett volna, nincs alapja.)

Egyházi beszédeinek gyűjteményes kötetei, Az vasárnapokra való prédikációknak első része és Az innepekre való prédikációknak első része 1631-ben jelentek meg Pozsonyban. Beszédei a Pázmányéinál többnyire hosszabbak s azok művészi szerkezetét nem érik el. Pázmányhoz hasonlóan intellektuális-morális beállítottságú szónok, az érzelmi nekilendülés nagyon ritka nála. Szívesen használja azonban a nemzetközi közhelyirodalom példatárát; anekdotákat, történeteket emleget, nem a szórakoztatás, hanem az oktatás-bizonyítás céljából. Ő jegyzi fel először irodalmunkban "a beszélő köntös" történetét.

Káldi nagy példányszámban megjelent igen népszerű művei hosszú ideig életben tartották a 17. század elejének katolikus magyar stílushagyományát. Mértéktartó józanságában kevéssé barokk ez a stílus, de éppen ezzel nyerte meg a felvilágosodás korának tiszteletét: Révai, Batsányi és Kazinczy egyforma elismeréssel szóltak róla.