A barokk széppróza kezdetei

A barokk prózastílus jellegzetes pompája azokban az irodalmi művekben bontakozott ki, amelyek nem a vita és a visszatérítés szolgálatában állottak, hanem a már katolikus híveknek nyújtottak épületes olvasmányokat. Az ilyen művek szerzői a képzeletre, az érzelmi életre kívántak hatni, s így szabadon élhettek a szépirodalom korszerű retorikai-stilisztikai eszközeivel. Ennek a korai barokk szépprózának a tematikája azonban igen szűkkörű, a túlvilági életre, a "négy végső dolog"-ra korlátozódik; s rokonságban van a manierizmus "ars moriendi"-típusú, kegyességi irodalmával.

A kezdeményező Lépes Bálint (1570–1623) kancellár, aki veszprémi és nyitrai püspökség után szülővárosában, Győrben töltötte be a Náprági halálával (1619) megüresedett püspöki széket, s a kalocsai érseki címet is megkapta. Az halandó és ítéletre menendő teljes emberi nemzetnek fényes tüköre és Pokoltól rettentő és mennyei bódogságra édesgető tükör (Prága 1616–1617) című két kötetes főműve, mint a cím is mutatja, a négy utolsó dologról elmélkedik. Munkáját Gabriele d'Inchino olasz szerzetesnek Antonius Dulcken által latinra átültetett művéből magyarította. Így Lépes az első, akinek írói működésében a divatos olasz modor (a secentismo) közvetlen hatását {141.} kimutathatjuk. Kötetei anyagát prédikációnak szánta, részletekben bizonyára el is mondotta (nemegyszer fordul elő szövegében a "ti, nyitraiak" megszólítás), a művek egésze mégis elmélkedésre késztető olvasmány, akárcsak Bornemisza Ördögi kísértetei. Kábító forgatagban vonulnak fel a bibliai és antik történetek, idézetek, filozófusok és egyházi szerzők elmélkedései, hogy a felcsigázott képzelet erejével kényszerítsék az olvasót az evilági élet értéktelen hitványságának, az üdvösségkeresés szükséges voltának elismerésére. Céljuk a Loyolai Ignác által megkövetelt beleélés, a tipikusan barokk elragadtatás (extázis) felidézése. Ennek szolgálatában áll minden retorikai és stilisztikai eszköz: a drámai előadásmód, a képzuhatagok, a folytonos halmozás, a minden ízükben kidolgozott, erősen vizuális hasonlatok, a meglepő szóképek, metaforák, sokszor secento modorú concettók. Annak a bizonyítására, hogy mindenki meghal, Lépes szükségesnek tartja V. Pálig valamennyi pápa – 236! – név szerinti felsorolását (lám, mindnyájan az enyészet martalékai lettek!), melléjük császárok, magyar királyok (köztük "ama híres, neves, szerencsés Corvinus Mátyás király"), antik filozófusok, nagy tudósok, hadvezérek névzuhatagának közlését. A pokolnak egyik, Augustinusból átültetett leírásában az "Ott... lészen" mondatnak 34 alanya van. "Az emberi élet olyan mint a hajózás" ősrégi hasonlatát Lépes nagy kedvteléssel, kb. egy nyomtatott lapnyi terjedelemben részletezi. Felkiáltásai, szónoki kérdései ("Hol vagyon az első pápa? ... Hol az erős Cyrus? ... Hol amaz nagy sok csudatevő Moyses?"), sűrű (de mindig alaposan megmagyarázott) latin citátumai, szójátékai, gazdag zeneiségű körmondatai nemcsak az akarat vagy az ellenkező szándék leigázásának eszközei, hanem egyben gyönyörködtetnek, szinte elszórakoztatnak.

Míg Lépes vaskos kötetei elsősorban a borzongás, a rettenet felkeltésével figyelmeztetnek az elmúlás szükségszerűségére és a bűnösökre váró szörnyűségekre, addig Hajnal Mátyás (1578–1644) jezsuita ájtatos könyvecskéje a mennyei boldogság misztikus élményének kecsegtetésével próbál hatni főúri hölgy olvasóira. Hajnal, mint Eszterházy Miklós nádor udvari papja, az ellenreformáció legbuzgóbb munkásai és vitázói közé tartozott, irodalmi hírét azonban Az Jesus szívét szerető szíveknek ájtatosságára szíves képekkel kiformáltatott és azokrul való elmélkedésekkel és imádságokkal megmagyaráztatott könyvecskéjének (Bécs 1629) köszönheti. A barokk kegyesség, az ún. Szent Szív-kultusz e magyar termékét a kiadó Ferenczffy Lőrinc és a szerző a nádor feleségének, Nyáry Krisztinának ajánlotta, akit éppen Hajnal térített vissza a katolikus egyházba.

Hajnal könyve a manierizmus embléma-divatjához kapcsolódik: egy népszerű metszetsorozatot tartalmaz, amelynek minden képe alatt hat soros magyarázó versecske áll. Az író célja azonban már nem intellektuális játékot szolgáltatni, hanem misztikus révületbe ragadni olvasóját, s ezért a kép és vers tanulságát mindig három "punt"-ból álló elmélkedésben és utána könyörgésben bontja ki. Egyúttal példát nyújt a műfajok egyesítésének, kontaminálásának barokk eljárására, mert értelmezései drámai modorban, "lelki comoedia"-ként bomlanak ki: Jézus ostromolja, majd beveszi és megtisztítja a bűnös szívet, s uralkodik benne. A Jézussal egyesülő szív szent játékát szerelmi allegória kíséri végig: a menyasszonynak (a lélek) és mennyei jegyesének (Jézus) misztikus násza. A szerelmi stilisztika minduntalan az {142.} Énekek énekének forró erotikájú sorait visszhangozza: a barokk érzékiség át- meg átjárja a szent tárgyat is. Ez az elomló, lágyan hömpölygő, misztikus hevületű próza a magyar barokk stílus egyik legsajátosabb változata.

A magyar barokk prózának Pázmány mellé felsorakozó kisebb művelői az új stílust többféle változatban s a műfajok sokféleségében képviselik. Egy részük – szélesebb közönséget tartva szem előtt – egyszerűbben, célratörőbb egyenességgel ír; mind Pázmány, mind Káldi és Veresmarti kijelentik, hogy nem törekednek "fülgyönyörködtetésre", "udvari ékesszólásra", hanem az "egy-igyű községnek a szava-járásához" igazodnak, – célozva ezzel egyes protestáns ellenfeleik stilisztikai mesterfogásokban bővelkedő manierista modorára. Mások viszont éppen a manierizmus "udvari ékesszólás"-át fejlesztik tovább s a képzeletet igyekezvén megmozgatni – akárcsak a középkori legendák és látomások – sajátosan művészi élményeket is nyújtanak. A különleges metaforákat (concetto) kedvelő művészi retorika, a misztikus hangulatú barokk erotika náluk már a gyönyörködtetés szándékáról, a barokkra oly jellemző esztétikai hedonizmusról is tanúskodik.