Az udvari költészet kiterjedése

A reneszánsz korhoz hasonlóan a költészet művelése a barokk főnemesi körökben általánosan elterjedt lehetett. A munkásságukkal kiemelkedő szerzők mellett másoknak véletlenül fennmaradt egy-két költeménye vagy költői tevékenységének híre tanúskodik erről. Pázmány Miklóstól (1623–1662 után), az érsek unokaöccsétől például egy Zrínyit magasztaló költeményt (1650-es évek) ismerünk; a Széchy Mária környezetébe tartozó Barakonyi Ferenc (1611–1675), aki Balassi szerelmi verseivel együtt úrnőjének költeményeit is lemásolta, szeretőjétől búcsúzik egyik hosszabb versében (1650 k.); Keglevich Miklós (†1701) pedig menyasszonyához küldözgetett szerelmes dalokat (1660). Különösen gyakori lehetett a versszerzés divatja a főúri hölgyek között. Rákóczi Erzsébettől († 1707) két (1673, 1693), Eszterházy Magdolnától egy vers maradt fenn – mindketten boldogtalan házaséletüket panaszolják –; Bercsényiné Csáky Krisztina († 1723) versei, melyekről Kőszeghy oly magasztalóan ír, azonban éppúgy elvesztek, mint a Széchy Máriáéi († 1680). Nem lehetett ritka az egy-egy főúr által összeírt kis alkalmi versfüzet, mint amilyet Zichy Péter (1674–1726) állított össze 1701-ben korábbi szerelmes verseiből. Az udvari barokk poézis konvencionális fordulatait ismételgető Zichy élete későbbi szakaszában már német nyelven ír, példát nyújtva a magyar arisztokráciában végbemenő fordulatról, a magyar kultúrától és irodalomtól való elidegenedéséről.

Az uralkodó osztály nemzetiségi megoszlása, valamint a magyar és horvát arisztokrácia rokoni és politikai kapcsolatai révén a barokk költészet nemcsak magyar, hanem horvát és szlovák nyelven is virágzott a 17. századi Magyarország főnemesi udvaraiban. A Szigeti veszedelmet lefordító Zrínyi Péter (1621–1671) mellett jelentékeny horvát költő volt sógora és a vérpadon sorstársa, Frangepán Ferenc (1643–1671) is. Beniczky Péter magyarul és szlovákul egyaránt verselt; s szlovák nyelvű a magyarországi barokk udvari poézis {207.} egyik legérdekesebb és igen szép terméke, a közelebbről ismeretlen Štefan Seleckýnek egy nagyszombati úrnőről szóló erotikus apoteózisa.

Zrínyivel az élen a barokk udvari költészet a 17. századi magyar szépirodalom leggazdagabb és legértékesebb részét alkotja. Az udvari költészet átlaga ugyan nem hogy Zrínyi, de még Gyöngyösi színvonalát sem éri el, kezdeményezései mégis figyelemre méltók. Az epika magasabb művészi szintre emelése s a líra tematikájának nagyfokú kiszélesedése általános jelenség, s a reneszánszköltészettel szemben is komoly eredménynek tekinthető. Művészi tudatosság, műgond, formai fegyelem tekintetében ugyanakkor a barokk udvari költészet, még Zrínyit és Gyöngyösit is beleértve, elmarad a reneszánsz műköltészet mögött. Ez azonban a barokkra jellemző általános jelenség. A zárt formát mindenütt felváltja a laza kompozíció, a tömörséget a bőbeszédűség, a szavaknak, kifejezéseknek Balassinál oly kitűnően érvényesülő ökonómiáját azok halmozása, tetszelgő szaporítása. A barokk költők általában igen gyorsan dolgoznak, műveik többnyire valamely alkalomra készülnek, sokan közülük csak műkedvelők, vagy éppen unalomból írnak, mint Koháry. Poétikai tudatosságot csak Zrínyinél és Gyöngyösinél láthatunk, a többiek számára a versírás az udvari élet részét képező tevékenység csupán, miként a tánc, a vadászat, a különböző reprezentációk. Igazi irodalmi élet ezért a magyar barokk udvarokban nem fejlődött ki, annak ellenére, hogy egymás műveit gyakran számon tartják, kéziratban kézről kézre adják. Mindez nem állta volna útját annak, hogy az udvari költészet lassan a magánélet szféráiból a magasabb fokú irodalmi tudatosság szintjére emelkedjék, ehhez viszont az udvari élet további virágzására s nemzeti irányú fejlődésére lett volna szükség. A Wesselényi-összeesküvés bukása s ezzel a legfontosabb főúri központok (Zrínyiek, Nádasdyak) lehanyatlása, az erdélyi fejedelemség megszűnése, majd a század végétől kezdve a magyar arisztokrácia rohamos elidegenedése azonban lehetetlenné tette a magyar udvari kultúra továbbfejlődését. Az udvari költészet termékei és eredményei így nem is épülhettek bele a magyar irodalom fejlődésének folytonosságába, javarészük feledésbe merült, kéziratban elkallódott. Ezt a sorsot csak Gyöngyösi és Beniczky művei kerülhették el, amelyek az udvari kötöttségek ellenére a nemesség szélesebb és alacsonyabb műveltségű rétegeinek az igényeit, ízlését is kielégítették. Az udvari költészet – rendi és egyházias korlátai miatt – később, a 17. századi irodalom termékeinek feltárása után sem válhatott éltető hagyománnyá. Egyedül a messze kimagasló Zrínyi lett kivétel, aki az udvari szórakozás és időtöltés helyett a nemzeti ügy szolgálatába állította a költészetet, s aki Mária országának ellenreformációs eszméjével szemben Mátyás országának visszaállítását tűzte ki célul.