Magyar karteziánusok

A karteziánus szellemű irodalom első és egyben legszínvonalasabb magyar művelője Apácai Csere János volt, a Descartes nézeteit tolmácsoló értekezések többsége azonban csak a század utolsó negyedének a terméke. Bár e karteziánus írók a magyar feudális viszonyok között többnyire nem képviselhették fenntartás nélkül mesterük tanításait, a szabad kutatásnak Descartes-tól tanult igényét megtartották. Tipikus példája ennek a magatartásnak Szilágyi Tönkő Márton (1642–1700) debreceni tanáré, aki karteziánus meggyőződését nyíltan nem merte bevallani, tankönyvében (Philosophia ad usum scholarum praesertim Debrecinae applicata (Filozófia az iskolák, különösen a debreceni, használatára alkalmazva), Heidelberg 1678) Descartes-ra nem hivatkozik, sőt az előszó fennen hirdeti Arisztotelész tekintélyét. Így sem tudta elkerülni a tévtanok terjesztésének vádját, hiszen könyve anyagát lényegében mégis Descartes-ból merítette, 1692-ben eljárást indítottak ellene, és csak nehezen tisztázta magát.

{232.} A magyar karteziánus irodalomnak Apácai mellett legjelentékenyebb alakja Apáti Miklós (1662–1724) volt. A debreceni polgársarjadék Szilágyi Tönkő tanítványaként indult holland egyetemekre, s itt széles körű filozófiai-irodalmi tájékozottságra tett szert. Vita triumphans (Diadalmaskodó élet), (Amsterdam 1688) című főműve a filozófus-hérosszá magasztosított Descartes eszméinek alapján megszerkesztett erkölcsbölcseleti mű, a szabad vizsgálódás és a szabad akarat dicsőítése, egyben hódolat az emberi elme korlátlan képességei és a matematikai módszer előtt: isten a legfőbb matematikus – írja –, "aki a súly, a mérték és a szám segítségével teremtett mindent". Érzelmes, a dogmai kötöttségektől szabadulni vágyó vallásosságát viszont Pierre Poiret (1646–1719), a korabeli protestáns misztika vezéralakja befolyásolja. Apáti az első magyar, aki Spinozát említi, de vitázik vele, determinizmusát támadja. Ez a sok ellentmondást tartalmazó, de lendületes barokk latinsággal formába öntött rendszer a legjobb európai színvonalat képviseli. Nagy kár, hogy nyomtatásra kész Utilitas pathematum animorum (A lélek indulatainak haszna) című descartes-i lélektana elkallódott. Hazatérése után a református prédikátor üldöztetésekkel és csapásokkal teljes életét élte, és egy magyar nyelvű baráti vigasztaló iraton kívül már semmit sem tudott publikálni.

A magyar karteziánus filozófia a század végén az erdélyi református főiskolákon bontakozott ki leginkább, ezek közül is elsősorban Kolozsvárt. Sokat használt kézikönyvet adott ki Szathmári Pap János (1657–1708) Philosophia prima seu metaphysica (A legfőbb filozófia vagyis a metafizika), (Franeker 1682), majd Szathmárnémeti Sámuel (1658–1717) Metaphysica contracta (Rövid metafizika), (Kolozsvár 1696) címen. Descartes tanításait változtatás nélkül, a legnagyobb pontossággal veszik át, a kételyen felül álló igazságot, a tiszta fogalmakat keresik, a "clare et distincte" (világosan és tagoltan) elvét írják zászlójukra, a testek fizikai tulajdonságairól, a test és lélek viszonyáról egészen Descartes szellemében adnak magyarázatot.

Színvonalas munkákkal gyarapították a magyar karteziánus irodalmat egyes unitárius tanárok is. Közülük Régeni Mihály (1657 k. – 1707 k.), a kolozsvári unitárius kollégium tanára emelkedik ki a fizika és logika terén kifejtett munkásságával. Külföldi tanulmányai során részt vett a német karteziánusok heves vitáiban; összefoglaló kézikönyveit (Physica contracta (Rövid fizika), Lipcse 1689; Logica contracta (Rövid logika), Kolozsvár 1700) Descartes, illetve neves német követője, Johann Clauberg (1622–-1665) szellemében szerkesztette. Mivel felekezetének hitelvei folytán Régenit merev teológiai szempontok kevésbé kötötték, fizikai kompendiumában és kolozsvári előadásaiban a karteziánus fizikát teljes tisztaságában fejtegette.

Ellentmondásosan kapcsolódik a magyar kartezianizmushoz Pósaházi Jánosnak (1628–1686), Apácai mellett a 17. század legjobb magyar filozófus elméjének a munkássága. A sárospataki kollégiumnak legnehezebb éveiben, üldöztetése és bujdosása idején igazgatója volt, a katolikusok ellen folytatott nagyarányú, magyar nyelvű hitvitázó munkásságát más összefüggésben már {233.} méltattuk. Ortodox teológiai felfogása folytán Ars catholica (Közönséges tudomány), (Sárospatak 1662) című ismeretelméleti munkájában cáfolni próbálja Descartes nézeteit, élete végén pedig a coccejánusokkal folytat heves vitát (Syllabus thesium et hypothesium ... (Tételek és feltevések jegyzéke) Kolozsvár 1685), Philosophia naturalisa (Természetfilozófia), (Sárospatak 1667) viszont lényegében Descartes-nak az anyagra és a mozgásra vonatkozó tételeit tanítja, bőven idézve Copernicus, Gassendi és Regius modern fizikai elveit. Bár a 17. századi magyar protestáns filozófusok között nála található a legtöbb konzervatív elem, a legerősebb teológiai kötöttség, munkásságát értékessé teszi az önállóságra való törekvés, a különböző irányzatok (enciklopédizmus, kartezianizmus, atomisztika) egyesítésére való – habár sikertelen – igyekezet.

A 17. század második felében kibontakozó magyarországi filozófiai irodalom azt bizonyítja, hogy a magyar szellemi élet ekkor még Európával egy ütemben tudott korszerű eszméknek hangot adni, ha ezeknek – a gazdasági-társadalmi viszonyok következtében – nem is lehetett akkora hatása, mint a fejlett nyugat-európai országokban. Míg az ország nyugati felében az ellenreformációs-jezsuita gondolkodás a retrográd újskolasztikát nyilvánította az egyetlen lehetséges filozófiának, útját állva a modern filozófiai rendszerek jelentkezésének, addig a protestáns filozófusok legalább megkísérelték ezek meghonosítását, alkalmazását. A haladó protestáns polgári törekvéseknek a század végén bekövetkező hanyatlása, az ellenreformáció fokozatos előrenyomulása azonban lehetetlenné tette a biztató filozófiai kezdeményezések további fejlődését.