Latin alkalmi költészet

A humanista latin poézis utóvirágzásának termékei túlnyomórészt alkalmi költemények. Esztétikai értékük csekély, noha íróik és egykorú olvasóik úgy érezték, hogy a beléjük zsúfolt tudós ismeretanyag, az antik költészet teljes formakincsének rutinos kezelése örökké tartó aktualitást biztosít e szerzeményeknek, s halhatatlanságot szerzőiknek, mecénásaiknak, valamint a megénekelt személyeknek és eseményeknek.

Rimay nemzedékének reprezentatív latin nyelvű költője Bocatius János (1569–1621) volt. Bocatius (eredeti nevén Bock) lausitzi német polgárcsaládból származott, tanulmányait Wittenbergben fejezte be, s mint fiatal tanár került Magyarországra. Előbb Eperjesen tanított, majd az 1590-es évek végén a kassaiak bízták rá a városi iskola vezetését. Barátai, pártfogói a humanista műveltségű magyar főnemesek (Homonnai István, Kátai Mihály, Thurzó György) közül kerültek ki, s ezeknek támogatásával pályája rendkívül gyorsan emelkedett. Prágában, a Habsburg-birodalom akkori fővárosában, a poeta laureatus címmel tüntették ki, magyar nemességet szerzett, 1603-ban kassai polgármester lett. A Bocskay-felkelés idején Bocatius a kassai polgársággal együtt a magyar függetlenségi mozgalmat támogatta. Amikor a felkelők diplomáciai megbízottjaként külföldre utazott, a Habsburgok elfogatták s még a békekötés után is több évig raboskodott Prágában, amíg csak kalandos körülmények között meg nem szökött onnan. Kassára visszatérve újra átvette az iskola vezetését, 1619-től haláláig pedig ismét élénk politikai tevékenységet folytatott Bethlen Gábor szolgálatában.

{31.} Költészetének legtermékenyebb periódusa az 1590-es évekre esik, ekkori verseinek gyűjteményes kiadása, a Hungaridos libri poematum quinque (Magyar tárgyú költemények öt könyve) (Bártfa 1599) Forgách Zsigmondnak és id. Darholcz Kristófnak dedikálva jelent meg. E verseskötete a 15 éves háború aktuális eseményeiről szóló verseket, dicsőítő költeményeket, lakodalmi és temetési verseket s egyéb alkalmi szerzeményeket foglal magában. A politikai és katonai események s a bennük szerepet játszó személyek megítélésében Bocatius véleménye messzemenően megegyezik főnemesi pártfogóiéval. Osztja azok sztoikus meggyőződését, Lipsius iránti tiszteletét is. A sztoikus erkölcsfilozófia adja a parlagi feudális életmód és az országos csapást jelentő fegyelmezetlen zsoldosnépség magatartása ellen tiltakozó versek erkölcsi pátoszát, de a rokonszenves erkölcsnevelő szándékhoz sok nyárspolgári korlátoltság is keveredik, s az erkölcsprédikációk nehézkes retorikáját a mai olvasó szemében a mitológiai allúziók és a rutinos verselés már nem képes költészetté nemesíteni. Manierista irodalomfelfogását, amely az esztétikumot a tudós keresettséggel azonosítja, a költészetről adott egyik definíciója világítja meg a legplasztikusabban: "A költészet nem egyéb – írja a Hungaris egyik előszavában –, mint minden tudomány édességéből és velejéből készített palacsinta."

Személyes barátság és közös irodalmi törekvések kötötték össze Bocatiusszal Tolnai Balog Jánost (†1618), id. Darholcz Kristóf udvari papját, akinek költészetét Bocatius egyik epigrammájában Vergiliuséval, Ovidiuséval és Horatiuséval egyenrangúnak mondja. E túlzó dicséret természetesen igen távol áll a valóságtól, Tolnai Balog érdeme azonban, hogy felfigyelt Balassi költészetére. A Balassi-epitáfiumok Darholcz által szerkesztett gyűjteményében a többi szerző semmitmondó, bármikor bárkire alkalmazható közhelyeket ismétlő versei között Tolnai Balognak Rimay által utóbb magyarra is lefordított epigrammája az egyetlen, amely a mitológiai szimbólumok nyelvén Balassi egyéniségének és költészetének találó tömör jellemzését adja. A vers alapötletének – az istenségek vitája Balassi Bálint felett – hatása Rimay epicediumában is kimutatható.

A hazai udvari környezetben élő latin poétáknál jóval nagyobb azoknak a száma, akik külföldi tanulmányaik során űzték a humanista alkalmi költészet iskolás mesterségét. A német egyetemeken még mindig komoly elismerést élvezett ekkor az immár jelentéktelenné váló tudóskodó latin versfaragás, s ezért szinte valamennyi ott tanuló magyar prédikátor-jelölt írt bizonyos számú – többnyire érdektelen – latin verset; félig-meddig hivatásos költővé azonban csak kettő vált közülük. Egyikük, Thury György, az 1590-es évek második felében Wittenbergben tanult, s költői képességein kívül azzal a teljesen öncélú tudományos vállalkozásával vívta ki kortársai csodálatát, hogy görögből héberre fordította Pál apostol leveleit. Latin verseinek nagyobb részét Wittenbergben írta, de 1600 után egy tanévre felkereste a heidelbergi egyetemet is, és legnagyobb irodalmi sikerét itt érte el, amikor poeta laureatusszá koszorúzták. A következő évtizedben már a heidelbergi egyetem volt a magyarországi diákok latin nyelvű költői tevékenységének legfontosabb központja. Ide kapcsolódik a másik ismert szerzőnek, a Szenci Molnár Albert baráti köréhez tartozó Filiczki Jánosnak (1580–1622) a munkássága is, aki különböző {32.} főúri ifjak nevelőjeként 1602-től kezdve 15 éven keresztül külföldön tartózkodott, s 1614-ben Bázelben publikálta verskötetét. Végül említésre érdemes, hogy maga Szenci Molnár is számos latin költeményt írt, sőt Lusus poetici (Költői játékosságok) (Hanau 1614) címen kis antológiát is kiadott, mely német humanista barátainak a költeményei mellett saját latin verseit is bemutatja. Ezek arról tanúskodnak, hogy a manierista ízlés-divat őt is megérintette, egyébként azonban a gyűjtemény egyetlen darabjának – akárcsak Thury és Filiczki szerzeményeinek – a színvonala sem haladja meg a tudós dilettantizmusét.