Felvinczi György

A Tótfalusi és Pápai Páriz által is művelt közérdekű alkalmi versszerzés volt a fő munkaterülete a századvég harmadik nevezetes erdélyi protestáns polgári írójának, Felvinczi Györgynek († 1716). Az eddig tárgyalt íróktól eltérően unitárius volt, innen magatartásának, munkásságának a többiekétől eltérő vonásai. Népszerű verses műveivel azonban ő is eredményesen szolgálta a közműveltséget, világi színtársulat létrehozására irányuló kísérlete pedig méltón csatlakozik tudósabb kortársai nagy kezdeményezéseihez.

Felvinczi 1664 nyarán Tordáról került a kolozsvári unitárius kollégiumba, ahol öt évig tanult. Két esztendeig Torockón volt iskolamester, majd visszatért a kollégiumba, s 1672-ben a szintaxisták osztályának vezetője lett. Költői tevékenysége már az iskolában megkezdődött, első nyomtatásban ránk maradt munkája azonban csak 1689-ből ismeretes. Iskolai, tanítói pályafutásának egy szerelmi kaland vetett véget, s ezután egy ideig tollával keresi kenyerét: másolásokat vállal, megbízások alapján alkalmi verseket ír. 1693-tól haláláig Kolozsvár szolgálatában találjuk mint "hütes" szolgabírót, s emellett később mint felkapott ügyvédet. A független írói pálya iránti vonzalma ezután sem szűnt meg: 1696-ban Bécsben engedélyt kért és kapott a császártól színtársulat alakítására. Nagyszámú, gyakran terjedelmes verses alkotásaival Gyöngyösi után a század legtermékenyebb verselője. Ennek fejlett udvari poézisével szemben azonban az ő költészete a provinciális iskolai verselgetés folytatása, s inkább csak a kialakult rutin és az ismeretterjesztő szándék, nem pedig igazi költői talentum emeli műveit az átlagos szint fölé.

Alighanem tanulóéveiből való a múlt század végén még ismert, ma lappangó műve, a Természet próbája, mely durvább hangjával a kollégiumi diákverse-{258.}lés hagyományaira támaszkodhatott. Az iskolai tanítással függ össze egyetlen vallásos témájú munkája, az Igen szép história, mely nyomtatásban csak 1689-ben Lőcsén látott napvilágot. Az unitárius oktató epikának késői és egyben utolsó képviselőjeként az irgalmas szamaritánusról szóló példát dolgozta fel benne. De csak az esemény magvát vette a bibliából, azt megbővítve, kiszínezve valóságos novellát írt belőle. Azzá teszik szemléltető, sokszor az erdélyi tájak ízét felidéző leírásai, a szereplők szájába adott, a helyzetnek megfelelő párbeszédei, helyenként realisztikus ábrázolásmódja, az előadás mindennapi nyelve. Az erkölcsi tanulság levonása, az eseménymozzanatok titkos értelmének kifejtése, a befejező rész antitrinitárius dogmatikus jellege azonban még tisztán mutatja az unitárius teológiai irányzatú oktatás nyomait.

Nem független az iskolától, de már világi ismereteket közvetít Az angliai országban lévő Salernitana Scholának jó egészségről írott könyve (Kolozsvár 1693) című fordítása. Felvinczi forrását, a Schola Salernitana című egészségügyi szabálygyűjteményt az iskolákban még a 18. században is tankönyvként használták. Nem elégítette már ki a "tudósok" igényét, de a nagyközönség és a diákok kedvvel másolták. Felvinczi fordítása is ennek köszönheti népszerűségét. Csak a híre jutott el hozzánk egy másik hasonló témájú verses szerzeményének, a Négy complexiónak (Négy vérmérséklet). Bizonyos mértékben egészségügyi vonatkozása van legnépszerűbb munkájának, a Nyavalyák vetélkedésének is, mely 18. századi kéziratos másolatokból és ponyvakiadásokból ismert. A nyavalyák megszemélyesítői országgyűlésen királyt választanak benne, s e célból végnélküli szóáradatban mindegyikük magamagát dicséri. A vetélkedés politikai paródiának tetszik, s említésre méltó előadásának érzéki hatásokra törekvő, helyenként vaskos, realisztikus jellege, elsősorban némelyik betegség valósághű ábrázolásában.

Felvinczi legkedveltebb verstípusa azonban az oktató-dicséret. (Nyergesek dicsérete, Hegedűsök dicsérete – ma mindkettő lappang; Az tisztes és nemes kalmároknak ... dicsérete, Lőcse 1690; A jó gazdasszonynak dicséreti, h. n. 1691; A jeles procuratoriának [ügyvédi hivatásnak] illendő dicsérete, Kolozsvár 1697; Az erdélyi protonotaria és cancellária dicsérete, Kolozsvár 1699.) A század eleji unitárius tanköltészet szellemében egy-egy foglalkozási ágat énekelt meg ezekben a szerzeményekben. Hogy a mesterség megismertetésén és dicséretén kívül a foglalkozás méltósága mennél inkább nyilvánvalóvá legyen, teletűzdelte ékítményekkel, bibliai és antik vonatkozásokkal. A prókátorok példájaként idézi például Ábrahámot; emlegetve "prohibicióját", melyet az Úr előtt tett, hogy Sodomával szemben ne kerüljön sor az "executiora" és sajnálkozva azon, hogy az ügyet nem folytatta, nem vitte "revisiora", nem élt "remediummal". De jó prókátor volt Áron, Mózes, Dániel is. Komoly művelődés-, nyelv- és művészettörténeti jelentősége van az ismeretlen időpontban írt, Az ötves mesterségről való vetélkedés (Lőcse 1716) címet viselő mesterségdicséretének. Ügyes szerkesztési fogással párbeszédekbe szedte mondanivalóját, és az élő beszéd lendületével elevenné tette előadását. Az ebben az időben még ezermester ötvösök munkájának nemcsak minden {259.} csínját-bínját megismerjük szerzeményéből, hanem bepillantást nyerünk a 18. század eleji munkásviszonyokba, az inasok és mesterlegények életébe, megismerkedünk a céhiparosok erkölcsével, gondolkodásmódjával is.

A magyar barokk irodalom szempontjából Felvinczi vállalkozásai közül fokozottan érdekes a Magyar királyok emlékezetiről szóló Mausoleum (1697 k.) című, kéziratban maradt, terjedelmes verses munkája, amely a Nádasdy-féle Mausoleumban olvasható latin király-verseknek, Lanzmár Ferenc jezsuita szerzeményeinek fordítása. Felvinczi már a Schola Salernitana elé írt Ajánlásában nyilatkozott a kötött szövegek fordításának nehézségeiről; most pedig egy záróversben teszi szóvá az allegorikus és mitológikus ékítményekkel túlterhelt mű magyarra fordításának buktatóit: "stílussának van igen kemény szája", "felettebb acéllos allegóriája", sok benne a szócséplés, ahol a szerző "csak históriázott, Minden isten asszonyt s istent elé hordott". Lanzmár szövegének találó formai és tartalmi jellemzése azt mutatja, hogy Felvinczinek megvolt az érzéke a barokk ízlés iránt; érezte, mikor kell "őzet érteni", ha a szerző "medvét beszél", "kendert keresni", hol "inget mutat". Észrevette a barokk stílus szertelenségeit is ("Tenger fenekén is rak lángoló tüzet"). A tudatosság ellenére a Mausoleum barokk jegyeinek magyarra való átplántálása csak kis mértékben sikerült. Ahogy maga is elismeri, fordításában sok a homály, a szabálytalan szótagszám, pedig az eredetinek a szeszélyes versformáját meg sem kísérelte utánozni, végig négysarkú tizenkettesben fordított.

Ismeretközlő versezeteivel Felvinczi a kolozsvári polgárság szemléletének, műveltségének kifejezője. Horizontja azonban túlságosan szűk, nem ér el az országos távlatokig, csak a város és a céh világára korlátozódik. Rákóczi szabadságharcának eseményeit is csak a kolozsvári céhpolgár és városi hivatalnok érdekeinek szemüvegén keresztül nézi. Bár Ritkán kellő híves szellő (1706) kezdetű versét éppen a város kuruc ostroma alatt írta, politikai állásfoglalása nem világlik ki belőle. Ez a könnyed verselésű ének nem a nagy nemzeti ügy átérzését juttatja kifejezésre, hanem a különböző kolozsvári utcák és terek tréfás-ironikus jellemzését nyújtja. Pedig a Mausoleum-fordítás, valamint drámaíró és színjátszó kísérlete, melyről a következő fejezetben lesz szó, Felvinczi tágabb érdeklődéséről és magasabb igényeiről tanúskodik. A századvég erdélyi polgársága azonban – Tótfalusi sorsa is bizonyság rá – már alkalmatlanná vált arra, hogy új kulturális kezdeményezések társadalmi alapjául szolgáljon.

Tótfalusi, Pápai Páriz és Felvinczi munkássága a 17. század 40-es éveitől kezdve kibontakozó polgári művelődési és irodalmi mozgalmak záróakkordját alkotja. Kezdeményezéseik, vállalkozásaik a puritánusok, főleg Apácai, s a virágzó iskolák működésének eredményeképpen jöhettek létre, de már olyan időben, amikor Erdély szellemi élete hanyatlóban volt. Utánuk a polgári értelmiség szellemi életének újabb feléledésére csak jó néhány évtizeddel később, a 18. század derekán került sor. Az akkor fellépő Bod Péter, Hermányi Dienes József és mások azonban az ő kezdeményezéseikre építettek. Polgári irodalmi törekvések a közbeeső periódusban sem hiányoztak, ezekben azonban nem az erdélyi, kelet-magyarországi református, hanem a felvidéki evangélikus – s részben német és szlovák – polgárságé volt a vezető szerep.