Gályarab-irodalom

A kor nemesi és protestáns publicisztikájában külön csoportot alkotnak azok az idegen nyelvű írások, melyek a protestáns prédikátorok szenvedéseiről tájékoztatták a külföldet. Az elnyomó hatalom, amely tisztában volt a prédikátori rend politikai szerepének fontosságával, a lelkészek nagy tömegét idézte 1671-ben és 1674-ben a pozsonyi rendkívüli törvényszékek elé. Több száz prédikátort, akiket nem sikerült hitük elhagyására rábírni, száműzetésre, börtönre, a legállhatatosabbakat pedig gályarabságra ítélték. A gályarabok {280.} között jelentékeny írók is akadtak, akik megaláztatásuk történetét propagandisztikus céllal papírra vetették.

A pozsonyi perek és a gályarabság történetét a legrészletesebben Kocsi Csergő Bálint (1647–1700 után) pápai iskolaigazgató írta meg, szabadulása után 1676-ban, Zürichben. Narratio brevis de oppressa libertate Ecclesiarum Hungaricarum (Rövid elbeszélés a magyar egyházak szabadságának megnyomorításáról) című munkáját Bod Péter fordította magyarra (Kősziklán épült ház ostroma). Kocsi Csergő széles kortörténeti áttekintéssel alapozta meg mondanivalóját, bemutatva azt az előre megfontolt politikai cselszövényt, amelynek ürügyén a magyarországi protestantizmust kiirtani akarták. Pontosan beszámol az ellenük hozott vádakról, azokról a körmönfont eszközökről, amelyekkel őket ezek elismerésére, de mindenekelőtt vallásuk elhagyására próbálták kényszeríteni, majd a berencsi, lipótvári börtönökben embertelen körülmények között töltött hónapokról, a Nápolyig való hurcolásukról, a gályarabság pokláról, s végül a holland De Ruyter admirális jóvoltából való szabadulásukról. Mindezt a történetíró nyugodt tárgyilagosságával, sokszor megrendült hangon, de a túlzó pátoszt kerülve adja elő. Művészi megformáltság nélkül is kerek egységet alkotnak a könyv XII. részének mártír-arcképei, annak a 19 prédikátornak tragikus sorsa, akik a deportáció során életüket vesztették. Különösen megkapó a tekintélyével és tudományával egyaránt kiváló, tiszteletet parancsoló Miskolci Mihály füleki lelkész állhatatosságának, emelkedett szellemének rajza.

Otrokocsi Fóris Ferenc (1648–1718) szintén a kiszabadulás évében, 1676 őszén vetette papírra megrázó élményeik történetét Furor bestiae contra testes Jesu Christi in Hungaria (Fenevad dühöngése Magyarországon a Jézus Krisztusról bizonyságtevők ellen) címen. Munkája rövidebb, szenvedélyesebb és polemikusabb, mint Kocsi Csergő írása. Minden sorából az ellenfél keserű gyűlölete árad. Már a cím apokaliptikus célzásai is erre mutatnak: a császári hatalom a János jelenéseinek pusztító fenevadja képében jelenik meg előtte. Keményen érvel igazuk mellett, kimutatja a vádak ostobaságát, hevesen visszautasítja őket, s a mártírok elszántságával részletezi, miért tagadták meg a szabadulást jelentő nyilatkozat aláírását. A vallási mellé a hazafias eszme is társul, amidőn az aláírás megtagadását indokolja: "mivel – úgymond – a mostani, mint a magyar nemzet későbbi nemzedéke (ha ugyan Isten megtartja e nemzetet!), méltán tarthatott volna bennünket a haza árulóinak és pestiseinek ..." Otrokocsi egész lelkisége, stílusa is, a barokk jegyeit mutatja: a pátosz állandóan elragadja, hajlamos a misztikus, extatikus érzelmekre, gondolatokra. Későbbi nagy terjedelmű teológiai munkássága is élénk fényt vet hullámzó kedélyállapotára. 1678-ban való hazatérése után előbb a protestáns és katolikus felekezetek összebékítésének módját kereste, majd 1694-ben, a hazai protestánsok nagy megrökönyödésére katolizált, és heves ellenfelévé vált hajdani egyházának. Examen reformationis Lutheri et sociorum eius (A lutheri reformációnak és híveinek vizsgája), (Nagyszombat 1696) című művének előszavában részletesen elemzi "megtérésének" történetét, s ez az izgatott önelemzés méltán állítható a nagy barokk életírások művészi sorozatába. E kései műveivel Otrokocsi Fóris már a magyar barokk 1690 táján kezdődő új szakaszának a problémáit tükrözi.

{281.} Kocsi Csergő és Otrokocsi Fóris mellett több külföldre menekült, illetve gályarabságot szenvedett magyarországi német és szlovák prédikátor is élénk irodalmi tevékenységet fejtett ki a hazai protestantizmus érdekében. Az így keletkező, jórészt német nyelvű ún. exuláns-irodalom a szörnyű szenvedések és kalandos menekülések leírásával nemcsak az európai közvélemény felháborodását keltette fel, hanem a fantasztikumok iránt vonzódó német barokk olvasóközönség igényeit is szolgálta. Különösen Lányi György (1646– 1688), Masnicius Tóbiás (1640–1697) és Pilárik István (1615–1693) művei nevezetesek e gazdag röpiratirodalomból.

A szorosan összefonódó politikai és vallási publicisztikának a retorikus próza csak az egyik megjelenési formája volt. A kor nemesi költészete, sőt egyes drámai művek is, ugyanezeket az eszméket hasonlóan agitatív, propaganda célból tolmácsolták. A nemesi nacionalizmus és kuruc mozgalom verses emlékei a prózai röpiratok eszméinek természetes folytatását, további népszerűsítését jelentik.