A kuruc nemesi költészet jellege

Ha a 17. századi nemesi költészet alaphangját próbáljuk megjelölni, akkor a panasz, a jajongás hangnemét kell kiemelnünk. A versek címét is sokszor a "siralom" vagy a "jajszó" kifejezések jellemzik, miként már az emlékíró Szalárdi is Siralmas krónikának nevezte művét, s az első nagyhatású nemesi röpirat címe is Siralmas panasz. Bónis Ferenc egyik verse ezzel a sokat mondó sorral kezdődik: "Jajszónál egyebet mán én szívem nem tud ... (Teleki-ék.); a "jajszó" terminus ezután még háromszor fordul elő a rövid költeményben; sőt a második szakasztól kezdve valamennyi a "jaj" felkiáltással kezdődik. A Nimród ágyékából ... kezdetű bujdosóvers szerzője is arról számol be, hogy mindenki csak "siralmas verseket" ír, s elkeseredetten kiált fel:

Ily szörnyű romlásra

Végső pusztulásra

Jutottál édes vérem!

Melyből, hogy te felkelj

És vígan énekelj

Talán soha nem érem.

Ez a keserű pesszimista hang ott lappang szinte valamennyi költeményben, még a legharciasabbakban is. A jelen elesettségére, az elnyomók bűneire, az ősi dicsőségre és a nemzet tehetetlen vergődésére emlékeztetve, a vers-szerzők gyakran csak az isteni segítségben látnak menedéket. De amikor a bátor ellenállásra, a fegyver megragadására, a hősi tettekre buzdítanak, akkor is ott lappang soraikban valami tragikus nekikeseredettség, a reménytelenség érzésével való belső küzdelem. Még a legbátrabb, a harcot a legelszántabban kívánó és követelő nemesi kuruc vers, a Thököly haditanácsa sem mentes ettől a keserűségtől. Maga Thököly is így fogalmazza meg hitvallását szenvedélyes, végig támadó hangú "vox"-ában:

Szenvedtem, szenvedek tovább is közjóért,

Véletek vitézek harcolok hazámért!

{291.} Íme, a harc becsületes, heroikus vállalását nem kíséri a siker tudata, ez a további szenvedéseket jelenti, melyek vállalására a becsület, valami reményvesztett sztoikus állhatatosság ösztönzi őket. Ezt érezzük a Gondolkodjál szegény magyar ... kezdetű költeményben s Bónis Ferenc keservében is: a bátor helytállás, a tettre készség mindig belső görcsök legyőzésének az eredménye. Mintha e költők mindig újra meg újra bizonyítani akarnák önmaguk és osztályos társaik előtt az általuk választott út helyességét, egyedül lehetséges voltát.

Ez a mély pesszimizmus nemcsak a valóságos szenvedésekből, csapásokból táplálkozik. Gyökerei a nemesség ellentmondásos helyzetében, a függetlenségi törekvésekhez való felemás viszonyában keresendők. A nemesek harcának következetes végigvitele ugyanis ellenkezik osztályérdekeikkel, hiszen a jobbágyaik feletti korlátlan uralom érdekében végül is nem nélkülözhetik a Habsburg-hatalom segítségét. Ezért újra meg újra meg kell torpanniuk, megalkuvásra, megbékélésre kell kényszerülniük. A nemzetet a nemességgel azonosítva, annak megvédésére csak saját osztályukat érzik képesnek, de éppen a nemesség többsége ingadozik folyton, habozik afelett, hogy a "szabadságért" való harcot vállalja-e annak összes kockázatával, "szenvedésé"-vel, vagy pedig az erről való lemondás árán szerényebb, de nyugodtabb életet próbáljon magának biztosítani a császár árnyékában. A választást persze mindig a konkrét helyzet döntötte el, gyakran nem volt más választás, mint a harc, de annak sikerében sohasem voltak bizonyosak. Nem is lehettek, hiszen átfogó, következetes programjuk, koncepciójuk nem volt. Egyikük sem jutott el Zrínyi magaslatáig, vagy akár csak gondolatainak teljes megértéséig. Zrínyi is tudatában volt tervei összes nehézségeinek, a megvalósulás csekély lehetőségének, őt is elfogta nemegyszer a kétségbeesés, a nemesi költők görcsös pesszimizmusa azonban mindig távol állt tőle, mert újra meg újra világos és egyértelmű célokat tudott megjelölni. A nemesség panaszos költészete nem a gyengeség lírája volt: gyűlölet, elszántság, dac fűtötte. A határozott, magabiztos támadó hangot mégsem szólaltathatta meg. Ezt majd csak a következő periódusban, Rákóczi szegénylegény-költői fogják megütni.

A szenvedések és harcok áradatában keletkező nemesi költeményekben tudatos művészi törekvésekre alig bukkanunk. Ennek az egész költői iránynak az ars poeticáját foglalta össze az Oh te kis maroknyi szegény magyar nemzet ... kezdetű sérelmi-vers szerzője:

Verseimnek pedig ne nézd cifraságát,

Oda nem céloztam. Sőt gorombaságát

Magam is megvallom. De ha igazságát

Akarod vizsgálni, fontra adja magát.

Az igazság kimondását tekintik egyedül fontosnak, s ezért a krónikás tényközlő modor, a prókátori érvelés vagy a retorikus adhortatio egyformán alkalmas kifejezési mód a számukra. Teljes értékű, zárt művészi kompozíciót szinte alig találunk közöttük, még a legértékesebb versek szerkezete is gyakran széteső, a panaszok, sérelmek mennél meggyőzőbb bemutatása érdekében a szerzők nem tudják elkerülni az ismétléseket. De nem is törekednek erre, addig írnak, amíg mondanivalójukból futja. A Papvilág Magyar-{292.}országon szellemes szatirikus hangja ezért válik a vers vége felé bágyadt könyörgéssé, a Jajszó, melyben édes hazánk romlását siratja egy poéta pedig ezért fullad lendületes, plasztikus és nagyerejű képsor után a református sérelmek száraz felsorolásába. De ha igazi nagy művészi kompozíciókat nem találunk is, alig van olyan vers, melyben ne volnának remek részletek, melyben ne találnánk legalább egy-két valóban költői strófát.

A részletek szépsége különösen a versek intonációiban figyelhető meg. A propagandisztikus célzat, az egyéni sors helyett mindig a közös ügynek, a haza dolgának az előtérbe állítása maga után vonta, hogy a költők csaknem mindig egyenesen a nemzetet szólítják meg első soraikban. Rimay hagyományát folytatják ily módon, aki szintén az Ó szegény megromlott s elfogyott magyar nép! -hez intézte híres panasz-versét. A Philus és Theophilus vitáját előadó Magyarországnak veszedelméről című ének egyik részének elején szó szerint vissza is tér Rimay megszólítása. De hosszan idézhetjük a példákat erre a nemzeti-közösségi intonációra: Gondolkodjál szegény magyar, Feketített gyásszal beborult magyar nép (Bónis), Pilises fejeknek hódult magyar nemzet (Papvilág Magyarországon), Oh szegény magyarság mit gondolsz magadban (Cantio de portione), Oh te kis maroknyi szegény magyar nemzet, Oh keserves gyászban öltözött szép hazám, Oh Sion leánya, keserves anyám (Az szegény fogoly rab prédikátorok éneke), Zokogó sírással sírhatsz magyar nemzet (Jajszó, melyben ...) stb. Ezek a szónokias-patétikus verskezdetek gyakran hatalmas barokk allegóriákká szélesednek. A bujdosó nemesi szerző a magyarságot vagy helyesebben a magyar nemességet "Nimród ágyékábul, Dicsőség házábul Származott fényes virág"-nak szólítja, de azután már a "virág" képzetének segítségével fűzi tovább gondolatát: "Kit az irigységnek, S eleven férgeknek Mérges foga most is rág." A legszebb azonban a Magyarországnak utolsó romláshoz közelgető állapotját kesergő éneknek, szintén a virág hasonlatot alkalmazó kezdete, melyből a barokk poézis minden pompáját felvonultató gazdag képek és allegóriák bontakoznak ki: A "Tűz, víz között Megütközött Kis Magyarország", ez a "Végromlásra, S hervadásra Hajlott szép virág" a ledűlt fához hasonló, melynek "Leszegik, Tördelik Szállásadó gallyait, Elhányják, Nem szánják Tűzre vetni ágait, Vagdalják, S azt mondják: Nem kár vágni, Felbárdolni Minden tagjait".

A nemesi költészet képgazdagsága, az újszerű metaforák, hasonlatok, jelzők barokk kultusza nemegyszer a modorosság forrása is. A hazafias-szónokias pátosz is könnyen áthajlik a dagályba, az üres frázisok ismételgetésébe. A két leggyakoribb versforma: a négyesrímű tizenkettős, valamint a Balassi-strófa is gyakran csábít a rímekkel való felületes játékosságra vagy a rímkényszerből adódó keresettségre.

A barokk nemesi költészet a magyar költői terminológia és stílus fejlődésének is jelentős állomása. A nemzet sorsát jelképező képek és hasonlatok innen öröklődtek tovább a magyar költészetben. Ekkor és itt szívódik fel teljesen és végérvényesen nemzeti líránkba a protestáns biblikus hagyomány, elsősorban az ószövetségi terminológia. Ekkor már nem az ótestamentum stílusának a követéséről, utánzásáról van szó, mint a 16. századi prédikátorok verseiben, hanem egy eredeti jellegét már elveszítő, a magyar költői nyelvbe teljes természetességgel belesimuló tónusról. Az ókori történet, a mitológia elemei, noha gyakran csak a díszlet szerepét töltik be, szintén {293.} nemzetivé asszimilálódnak a nemesi költészet alkotásaiban, azok éppolyan magától értetődő tartozékaivá válnak, mint a magyar történelem nagyjainak emlegetése. Attila, Árpád, Mátyás mellé a nemzeti költészet állandóan felidézett hősei közé ekkor lép Bocskay, Bethlen és Zrínyi. Csak az ezután fellépő Rákóczi hiányzik már ahhoz, hogy teljessé váljék a nemzeti hősöknek az a reprezentatív galériája, mely a nemesi nacionalizmusnak általában s a költészetben különösen állandó szimbólumává, példaképévé vált a későbbi századokban is.

A meglehetősen sokágú, erősen differenciált udvari költészettel szemben a nacionalizmus eszmevilága által egybe fogott kuruc nemesi költészet sokkal egységesebb, sokkal inkább alkot sajátos zárt költői világot. Zrínyit nem számítva, ez a költői irány nemcsak a mondanivaló, de a költői magatartás szempontjából is értékesebb, nemesebb költészetet hozott létre, mint amaz. Formai csiszoltság és könnyed verselési készség tekintetében a jórészt névtelen nemesi szerzők nem kelhetnek versenyre Liszti, Beniczky, Gyöngyösi rutinjával, de nehézkesebb soraik, súlyosabb léptű hasonlataik mögött sokkal több az új formákat, az új képeket, új terminológiát teremtő költői erő, mint az Eszterházy Pálok, Koháry Istvánok sápadtabb költeményeiben. Nemcsak a politikus, de a költő Zrínyinek is leginkább ők a követői; több költeményben, s különösen a Thököly haditanácsában vissza is térnek a Szigeti veszedelem fenyegetően dübörgő sorai.

A nemesi költészet fontos közvetítő, terjesztő, továbbhagyományozó funkciót töltött be Zrínyi és a későbbi nemzeti költészet között. Bár Zrínyi eszméinek csak egy részét tudta a nemesi nacionalizmus eszmevilága felszívni, a nemesi költők érdeme, hogy a nagy nemzeti politikus gondolatainak legalább egy része a közgondolkodásban tovább öröklődött, s nemzeti hagyománnyá vált. A nemzet ébresztése, a vezetésre hivatott nemesség kemény bírálata, a dicső ősökkel szembeállított gyáva utókor, a henyéléssel, belenyugvással szemben követelt hősi tett: a nemzeti költészetnek Zrínyitől a 19. századig továbbélő elemei. A klasszicizmus és romantika nagy költői a nemzetről szólva, elmélkedve, azt bírálva és buzdítva ugyanazt a gondolat- és képzetkincset variálták, fejlesztették tovább, amelyet a nemesi költők gyökereztettek meg, formáltak hagyománnyá. "Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!" – így szól a "magyarokhoz" Berzsenyi Dániel is, s a régi nagyság és a sivár jelen szembeállítására épülnek a "Romlásnak indult hajdan erős magyar" sorai. Magyarország mint anya panaszkodik a Magyarországnak veszedelméről című kuruc versben: így tér vissza Kölcseynél is, aki azért fohászkodik, hogy "Ah tartsd meg őt, a hűv anyát". S a kuruc Theophilusnak ezek a sorai: "Nyögj édes nemzetem halálos ágyadban ... készen vagyon már gyászos koporsód" – eszünkbe juttatják már "a sírt, hol nemzet süllyed el". Visszatér a 19. században a ledőlt fa hasonlata is, valamint a belső ellenségnek, az árulóknak kígyóként való emlegetése. "Te véredben, Kebeledben Kígyót neveltél" – olvassuk a kuruc versben (Tűz, víz között ...), "Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad, És marja rágja kebeled" – írja Kölcsey. A barokk nemesi költészet képzetkincsének ez a kontinuitása egészen Petőfi Sándorig terjed. Az Oh keserves gyászban öltözött szép hazám kezdetű apoka {294.} liptikus vers bibliai képe: "Megzöndült a tenger habok zúgásával, Emberek epednek hadak várásával" – az ő lírájában tér majd vissza a "Feltámadott a tenger" forradalmi riadójában.