Szerelmi költészet

A névtelen szerelmi költés fejlődését nehéz nyomon követni a 17. század második felében, mivel az ebből a korból fennmaradt, túlnyomórészt szerelmi énekeket tartalmazó énekeskönyvek (pl. Vásárhelyi-dk.) főként a reneszánsz kor szerelmi verseinek változatait őrzik. A szerelmi költészet, különösen Erdélyben, a reneszánsz szerelmi költés elnépszerűsödött ágaként élt tovább – még a 18. század első évtizedeiben is. Barokk kori új szerelmi énekszöveg alig bukkan fel itt, a legtöbb ez időből fennmaradt erdélyi ének valószínűleg régibb eredetű. Újat, a barokk művészi eredményeinek egyes vonásait magába olvasztót a nyugati részek, a Dunántúl és a Felvidék névtelen szerelmi énekköltése hozott.

A barokk műköltészet hatása a legközvetlenebbül azon mérhető le, hogy miként korábban Balassi Bálint énekei, úgy a 17. század második felében a barokk udvari költészet egyes darabjai névtelenül bekerültek a kéziratos énekeskönyvekbe, jeléül annak, hogy az átlagízlés már magáénak érezte és befogadta az új művészi eredményeket. Gyöngyösi, noha a szerelmi lírát nem művelte, hosszabb epikus énekeinek kiszakított strófáiból alakított énekszövegekkel fordul elő a kéziratos énekeskönyvek lapjain (Szerelem anyjának, a nap leányának vagyok én seregébül ... Petrovay-ék. 106. sz.; Csalárd most ez világ, nincsen kinek hinn i... Komáromi-ék. 253. sz.). Elnépszerűsödött és a névtelen közösségi énekkincs részévé vált Eszterházy Pálnak egy éneke is (Isten hozzád karulykám, gyönyörű szép madárkám ...). Még Zrínyi szerelmi lírájának hatása is megállapítható: a Homályban öltözött tündöklő szép Phébus ... (Thoroczkai-dk. 230. sz.) kezdetű éneken az Arianna sírása ismerete mutatható ki.

Egyes barokkos stíluselemek behatolása csak fokozatosan és aránylag kis mértékben változtatta meg a 17. századi szerelmi közköltésnek lényegében az egész századon át egységes hangját. Feltűnik néhány különös, mondhatni groteszk hasonlat: "szerelmed gyümölcsös pálmája" (251. sz.) vagy az imádott hölgy kebelének gombához való hasonlítása (Vékony ciprus fához hasonló víg szívem ... 207. sz.), de talán még feltűnőbb e hasonlatok magyarázkodó továbbvitele, valami furcsa aprólékoskodás. Így például az utóbb említett esetben a kedves keble olyan gombához hasonlít, "az ki öntözíssel sáros földbül borul (=kibomlik, kinő)", sőt még e gomba "gyenge gyökeré"-ről is szó esik. Néha egy-egy hasonlatot éppen ez az aprólékosság tesz barokká. Így például ez a hasonlat: "mint óra forgása mely sűrőn percent, ily szüntelen jajgat érte szerelmem", már a 17. század elején megtalálható (16. sz.), s Gyöngyösin keresztül a századvégi lírába ebben a továbbfejlesztett alakban került: "Feltekert órának miként nyugta nincsen, A sok apró kerék valahányat percen, Úgy az én szívem is szerelmedre serken, Sem éjjel sem nappal nyugodalma nincsen" (253. sz.). Gyöngyösit idéztük ugyan, de e strófa a század második felének szerelmi közköltésére is jellemző, igen népszerű közhely volt. (Még a népköltészetbe is bekerült, itt az "óra" rokkává változott.)

{316.} A fentihez hasonló jelenség a különböző, gyakran reneszánsz eredetű hasonlatok és jelzők halmozása, tehát egy leírás (amott egyetlen hasonlat) "túlfuttatása". Ennek jellemzésére elég a Mátray-kódex ismert szerelmi énekei közül kettőnek kezdetét idézni: "Ó kedves filemilécske, zengedező raj méhecske, szépecske, fejér menyecske ..." (206. sz.), "Gyenge rózsa, kis hattyúcska, viola, édes lelkem, szép szerelmem, Venuska!" (210. sz.). Mindkét idézett példában említésre méltó a kicsinyítő képzők gazdag, szinte édeskés halmozása is, amely a barokk vallásos lírára is jellemző.

Ezek az apró barokk stíluselemek gyakran a felismerhetetlenségig összekeverednek a reneszánsz eredetű, de a sokáig tartó használat során sablonossá, sztereotippá váló hasonlatok, jelzők tömegével. A szövegek továbbélése során a műköltészet különleges elemei eltűnnek, illetőleg egyszerűbbekké, mai füllel népiesebbekké válnak. Feltételezhető például az ilyen, sokat idézett "népies" részlet barokk eredete is: "Az hol te jársz, rózsa keljen, az hová lépsz, gyöngy teremjen" (203. sz.), s valószínű, hogy az új versek is már eleve ebben a stílusban készültek, így néhány nevezetes énekszöveg, melynek utóélete napjainkig terjed és amelynek helye van a magyar költészet legszebb darabjait bemutató antológiákban is. Legsikerültebb közöttük az Ifjúság mint sólyommadár ... (Mátray-k., Komáromi-ék., Szentsei-dk., Bocskor-k. stb. 221. sz.) kezdetű. Lírai szerkezete, miként régi énekeink többségének, ennek sincs, de a lazán egymáshoz fűzött versszakok sorozata mégis művészi hatást eredményez, mert alaphangulata valamennyinek azonos: a szabadság utáni csendes nosztalgia. A magyar költészetben hagyományossá, szinte klasszikussá vált képek: a szabadon járó sólyommadár, a bánkódó fülemüle, a zöld erdőben boldogan sétáló vadak, a párjavesztett gerlice stb. egyszerű, tömör megfogalmazásban tűnnek fel egymás után. Korhoz kötött, barokk furcsaságot csak e két sorban érzünk: "Mint félig megholt, vagyok oly, Úgy megemészt a bú, mint moly." Szerencsés módon hiányzik az egyébként annyira elterjedt magyarázkodás, a lírai hős állapotának részletezése is és csak közvetve, a művészi hasonlatok révén tűnik ki, hogy az ének hőse szerelmese után sóvárgó rab. Ehhez hasonló, bár valamivel kevésbé sikerült ének a Bolondság volt nádhoz bízni ... (Szentsei-dk. stb. 226. sz.) kezdetű is. Első két strófájának kissé mesterkélt, részletező, a nádszál hajladozó voltára felépített hasonlata kétségkívül barokk ihletésű, de utána egyszerű hangú szép strófák következnek. Különösen szép a hangütése egy 1708-i levélen fennmaradt, de feltételezhetően korábbi éneknek (266. sz.):

Megkötözött engem fekete két szemed,

Rabul vetett engem te ékes termeted ...

E versek esztétikai hatása a népköltészetéhez hasonló: elemi, közvetlenül az érzelmekre ható. Népköltészetnek mégsem nevezhetők, mert – noha az említett énekek mind élnek szinte szó szerint a parasztság körében is – szerzőik iskolázott személyek, főként deákok lehettek; a Bolondság volt ... kezdetű ének versfői meg is nevezik szerzőjét: Benefi Jánost, akiről egyébként semmit sem tudunk.

Nevezetes jelenség azonban, hogy a század második felében (kizárólag erdélyi énekéskönyvekben) feltűnik két olyan szerelmi énekszöveg, melynek {317.} hangja, stílusa teljesen azonos a klasszikus népköltési szövegekével. Ezek feltehetőleg igen régi, nem műköltői eredetű darabok és népi stílussajátságaik: az élesen két félsorrá tagolódó tizenkettes sor és a gyakran alkalmazott ismétlő formulák a hosszú ideig tartó szájhagyományban élés következményei. Az Ajak vérén termett sugár liliomszál ... (Vásárhelyi-dk., Thoroczkaiék. 157. sz.) kezdetű énekben két mesterkélt, manierista strófa után váratlanul az erdélyi népballadák hangját halljuk:

Honn vagy-e, honn vagy-e, lelkem szép asszonyom?

Honn vagyok, honn vagyok, szerelmes virágom,

Jövel bé, jövel bé, szerelmes virágom,

Serem is jó vagyon, borom is jó vagyon.

A téma, az asszonyához betérő szerelmes, akit jól tartanak, igen régi, már a 16. századi Pajkos ének egyik részletében előfordul (részben azonos kifejezésekkel). A másik népi énekszöveg két változatban maradt fenn. A töredékesebbet, Nem szoktam, nem szoktam kalitkában lakni ... (Petrovay-ék. 107. sz.), már Arany János is ismerte s róla így nyilatkozott: "Ime a magyar népdal 200 év előtt!" Hosszabb változata: Rigócskám, rigócskám, csacsogó szajkókám ... (Thoroczkai-ék. 233. sz.), mely Gyere be, gyere be gyönyörű kis madár ... kezdettel a magyar népköltészet egyik klasszikus tökéletességű darabjává vált.

A 17. század névtelen szerelmi lírája két irányban hatott a magyar műköltészet fejlődésére. Szerepe van a fejlődésben mint epigon-lírának: megőrizte és népszerűsítette a nagy művészi irányzatok eredményeit, lehetővé téve, hogy később egyes nagy egyéniségek felhasználhassák és továbbfejleszthessék ezeket. A másik út, melyen a magyar műköltészetre hatott, közvetett: színesítette, gazdagította a magyar népköltészetet és ezzel a 19. századi népies lírát is.

A népszerű költészet hagyományos verstípusainak áttekintése igen gazdag s művészileg sem értéktelen termésről nyújtott képet. Bár az énekek túlnyomó része még megmaradt a korábbi hagyományok keretei között: kettős fejlődési tendencia jelei figyelhetők meg: egyrészt ekkortájt folklorizálódik a reneszánsz kori népszerű költészet számos műfaja, másrészt – ha lassan is – megkezdődik a barokk stíluselemek behatolása a költészetnek ebbe a hagyományőrző, archaikus ágába. Ennek az utóbbi jelenségnek az eredményei a század végére érnek be: a magyar barokk következő szakaszában már a népszerű bujdosó, siralmas énekek is barokk köntösben jelennek meg.