| A korszerű főúri és nemesi irodalmi törekvések | TARTALOM | Irodalom |
FEJEZETEK
Az uralkodó osztályhoz, elsősorban a főnemességhez tartozó íróknak s egy személyben vezető politikusoknak egy szűkebb csoportja a magyar barokk irodalom új nagy fontosságú irányzatát fejlesztette ki a 17. század végén. Folytatása ez az előző szakasz udvari irodalma legjobb hagyományainak, vagyis Zrínyi és Kemény János, a századközép nagy író-politikusai örökségének, de magába olvasztotta a nemesi és polgári irodalomból is mindazt, ami a haladó feudális körök törekvéseivel összeegyeztethető volt. A barokk hőskor pozitív eredményeinek a találkozása nem csupán összefoglalás, hanem magasabbrendű, minőségileg új iránnyá váló szintézis, mely számos korábban nem ismert, korszerű elemmel is gazdagodott. Egyedi arculatát sajátos kettősségnek köszönheti: haladó nemzeti, politikai aspirációk egyesülnek benne a feudális barokk kereteit lazító érzelmes kegyességgel és személyes vallásossággal.
Ez az újfajta érzelmesség és kegyesség összegezője volt mindazon áramlatoknak, melyek a 17. század folyamán Európában, jezsuitizmus és protestáns ortodoxia uralmával szemben, egy bensőségesebb, polgáriasabb vallásosságnak igyekeztek érvényt szerezni. A magyar szellemi életben ez a kegyességi hullám a puritanizmus keretében jelentkezett először, kezdetben szoros összefüggésben a polgári és demokratikus egyházkormányzati reformtörekvésekkel. A század végén, s főként a feudális osztály köreiben, a puritánus örökségből elsősorban az emberibb, személyesebb vallásosság igénye élt tovább, gazdagodva a kartezianizmusnak a lélek, a pszichológia iránti érdeklődésével, valamint a coccejanizmusnak a protestáns ortodoxiát alapjaiban támadó teológiájával. Ehhez társult most a német lutheránus misztika egyre nagyobb hatása. Kezdeményezői, elsősorban Johann Arndt (1555–1621), a megcsontosodott protestáns racionalizmussal szemben a vallásos újjászületés misztikus élményét propagálták, életrekeltve a középkor aszkézisét. E lutheránus kezdeményezéseknek puritán hatás alatt történő továbbfejlődése és betetőzője lett a 17. század végén a Németországban fellépő pietizmus. Ez a tipikusan polgári jellegű mozgalom szintén éreztette hatását a főnemesi és nemesi körökben 1700 körül terjedő vallásos megújulásban; az irodalomban is fontos szerepet játszó magyar pietisták azonban elsősorban a polgári, egyházi értelmiség soraiból kerültek ki, az irányzat bővebb ismertetésére ezért később térünk majd vissza.
{333.} A protestáns kegyességi irányokkal egyidőben a katolikusok között is keletkeztek hasonló áramlatok, melyek közül a francia eredetű janzenizmus volt a legjelentősebb. Alapítója, Cornelius Jansenius (1585–1638) yperni püspök a katolikus hitélet megújítására törekedett: szembefordult a jezsuiták világi hatalomra és fényűzésre törekvő politikájával, a külsőséges vallásossággal, demokratikus egyházi szervezetet követelt a pápai egyeduralommal szemben, eszményítette az őskereszténység egyszerűségét, rigorista életmódot és szeretettől fűtött bűnbánatot követelt. Mindezzel elmélyültebb lelki életre, szigorúbb erkölcsiségre ösztönzött.
E protestáns és katolikus áramlatokban közös vonás a dogmatizmussal, a skolasztikával, a tekintélyi elvvel való szembenállás. A hittételek bizonygatása helyett a vallás érzelmi átélését, az ember és isten közvetlen misztikus egymásratalálását s ezek érdekében az újszövetség állandó olvasásának, a szívből fakadó imádkozásnak, az augustinusi önvallomásnak, a lélek vizsgálatának a szükségességét hirdették. A századforduló zavaros viszonyai között, az üldöztetések és megpróbáltatások közepette a magyar szellemi élet legjobbjai ezekben a személyesebb, nagyobb emberi függetlenséget biztosító s erősebb lelki vigaszt nyújtó új eszmékben kerestek támaszt maguknak. A betűrágástól, a külsőségektől, a hierarchiától eltávolodó vallásos eszmekörben a felekezeti különbségek is másodlagossá, sokak szemében közömbössé váltak. Mivel puritánusok, a pietizmus előfutárai, pietisták és janzenisták a kereszténység lényegének keresésében hasonló utakon jártak, teológiai álláspont tekintetében is közelebb kerültek egymáshoz. Érthető, hogy napirendre került – különböző formákban – a vallás-unió eszméje, a keresztény egyházak egyesítésének a terve is, katolikusok és protestánsok körében egyaránt. Az uniós gondolattal a korabeli szellemi élet olyan vezéralakjai is rokonszenveztek, mint Bossuet és Leibnitz. Katolikus propagálói közül a ferences Spinola de Roxas (1626–1695) bécsújhelyi püspök, aki a magyar protestánsokkal is tárgyalt, protestáns híveinek sorából pedig Comenius unokája s részben szellemi örököse, Daniel Ernest Jablonski (1660–1741) porosz evangélikus szuperintendens, a magyar szabadságharc állhatatos támogatója voltak nálunk ismeretesek. A felekezetek közötti megbékélés tudatos híve volt Magyarországon a református Bethlen Miklós, legfőbb képviselője pedig a katolikus Rákóczi Ferenc.
A vallásos kegyesség különböző, de többnyire egymásra találó áramlatai misztikára, aszketizmusra, rajongásra való ösztönzésükkel az ideológiai fejlődésben bizonyos fokig visszaesést jelentettek a 17. század derekán élő jelentős magyar írók, Zrínyi, Kemény János, Apácai gondolatvilágához képest. A kegyesség különböző formái azonban Európa-szerte polgári oppozíciőt fejeztek ki a mereven rendi, feudális szellemű jezsuitizmussal s a protestáns ortodoxiával szemben, s ha ilyen szerepük a magyar főúri és nemesi környezetben nem is lehetett, hatásuk mégis a feudális kötöttségek lazítását eredményezte. Nem véletlen, hogy akik a dogmatikus, skolasztikus, felekezetieskedő egyházi szemlélettel szembefordultak, azok a társadalom merev s elavult rendi szisztémájával is ellentétbe kerültek; valamint, hogy akik a kereszténységet a lelki élet elmélyítésében, a személyes érzelem kibontakoztatásában és a kegyesség gyakorlásában keresték, azoknak érzékük volt a társadalom gyakorlati szükségletei iránt is, s a spirituális reformok mellett a materiálisakról sem {334.} feledkeztek meg. Innen érthető a vallásos megújhodásnak a nemzeti törekvések új irányával való szoros összefonódása.
Ami a nemzeti és politikai koncepciót illeti, annak egy erdélyi és egy összmagyarországi változata alakult ki; az előbbit Bethlen Miklós, az utóbbit II. Rákóczi Ferenc dolgozta ki és képviselte. Mindkettő a nemzeti abszolutizmus Zrínyi által hirdetett programjának a folytatása, habár Bethlennél a provinciális erdélyi viszonyokhoz egyszerűsödött, Rákóczinál viszont a rendek megnyerése érdekében csak erős korlátokkal érvényesülhetett. A Zrínyi-örökség, az abszolutizmus legkorszerűbb francia példaképéhez való igazodás, centralizált államapparátus kiépítése, merkantil gazdaságpolitika, a polgári művelődés fejlesztése, a jobbágyság felemelése s különböző haladó reformok azonban mind Bethlen, mind Rákóczi elképzeléseit egyaránt jellemezték. Mindkettőben erősen érezhetők még a rendi kötöttségek, de éppen az az alapvonásuk, hogy felül akarnak emelkedni a rendi társadalom korlátain. A két koncepció azonban, habár társadalmi tartalmuk, ideológiai irányuk csaknem azonos volt, mégsem találkozhatott. A török uralom okozta politikai megosztottság örökségeként, illetve az erdélyi és magyarországi fejlődés eltérő adottságai következményeként Bethlen transzilván programja Rákóczi összmagyarországi államkoncepcióját keresztezte. Rákóczi viszont kénytelen volt Erdélyben a bizonytalan értékű, konzervatív rendi erőkre támaszkodni.
Bethlen Miklós eszményképe egy független, virágzó, gazdag és modern Erdély volt. Az erdélyi kancellár a gazdasági kérdések megoldására összpontosította erőfeszítéseit; a polgárosodás külföldön megfigyelt, de itthon járatlan útjain haladva, modernebb termelési és kereskedelmi módszereket próbált kidolgozni és bevezetni. Szükségesnek tartotta a kivitel és behozatal kedvezőtlen mérlegének megváltoztatását, a pénzhiány enyhítését, az állami jövedelem új forrásainak a felkutatását s az adózás méltányosabb elosztását. A fejedelemség arany, ezüst, vas, ón, réz, higany, só bányászata, valamint marha- és lótenyésztése lehetővé tennék szerinte a kivitel jelentős növelését. A kereskedelem fejlesztése érdekében egy forgótőkével rendelkező "kereskedő compánia" létrehozását javasolta, ami lehetőséget adna Erdélynek a levantei kereskedelembe való önálló bekapcsolódására. Tőle származik a Szamos szabályozásának, csatornák építésének a gondolata is. Gazdasági terveinek kiérlelt változata, a 32 pontból álló Projectum de commerciis (Kereskedelmi tervezet) (1703) szolgált alapul politikai elképzeléseinek kidolgozásához. Korábban oroszlánrésze volt a Habsburg-uralom alá került Erdély új politikai státusát szabályozó ún. Lipót-féle diploma (1690) létrehozásában; a Habsburg-kormányzás árnyoldalait és csődjét, s az Erdélyre is kiterjesztett katonai terrort tapasztalva alakította ki azután végső koncepcióját. Eszerint – amint azt Columba Noe (Noé galambja) (1704) című röpiratában kifejtette – nagyhatalmak által szavatolt önálló erdélyi fejedelemséget képzelt el, a Habsburg-házból házasodó protestáns német fejedelem uralma alatt.
Sokkal nagyobbszabásúak voltak az egész Magyarország távlatában gondolkodó II. Rákóczi Ferenc elképzelései, s főként nem maradtak csupán tervek és programok, hanem megkezdődött megvalósításuk is a nyolc évig tartó {335.} szabadságharc keretében. Rákóczi ugyan kezdetben inkább csak a rendi szabadságjogok visszaállítása érdekében indult harcba, de hamarosan fel kellett ismernie, hogy az ország erőinek az összefogása, a győzelem kivívása, valamint a magyar társadalomnak a fejlődés útjára való vezetése csak a rendi kormányzás háttérbe szorítása és erős, centralizált központi hatalom létesítése útján lehetséges. Állandó feszültségben vagy nyílt ellentétben a rendiséggel, s a fegyveres küzdelem sikere érdekében újra meg újra kompromisszumokra kényszerülve, Rákóczi erőteljesen törekedett is abszolutisztikus államszervezet, állandó hadsereg s a mindehhez szükséges gazdasági bázis megteremtésére. Politikai irataiban XIV. Lajos államát tekintette mintájának; Mátyást, Bocskayt, Bethlen Gábort, Zrínyit pedig elődeinek.
Rákóczi államának a központi szerve, a szabadságharc közigazgatási, diplomáciai és katonai szervezetének a csúcsa az 1703-tól kezdve fokozatosan fejlődő fejedelmi kancellária lett. Eleinte Pápay János irányítása alatt működött, később a vezetője Ráday Pál lett. A kancellária belső munkarendjének kialakulását mutatja, hogy a kancellisták referenciánként kezdtek dolgozni s 1705-től az addig egységes leveleskönyveket tárgyak (bellica, oeconomia, transsylvanica, instructiones, patentales stb.) szerint elkülönítették. A fejedelmi kancellária egy mindjobban differenciálódó végrehajtó szerv irányába fejlődött, hatásköre együtt nőtt az államhatalom erősödésével. Munkájába kívülállóknak, a rendi szerveknek Rákóczi nem engedett beleszólást, a végső döntést mindig magának tartotta fenn. E központi "állami" hivatal mellett működött az udvari kancellária, a Consilium Aulicum, mely a Rákóczi-birtokok és a fejedelem magánjövedelmeinek ügyeit intézte. Ennek vezetője Ottlyk György, titkára Beniczky Gáspár volt. A kancelláriák alkalmazottai valamennyien köznemesek, műveltségük, világnézetük lényegében egységes, hivatali esküjük értelmében és személy szerint is odaadó hívei a fejedelem központi törekvéseinek. Bennük és általuk egy új, a fejedelemtől függő hivatalnok nemesség volt kialakulóban.
Határozott lépéseket tett Rákóczi a gazdasági centralizáció érdekében is. A külkereskedelmet állami ellenőrzés alá helyezte; a posta és kereskedelmi útvonalat Danckáig építette ki; megszervezte a hadiipart; az ipar, kereskedelem igazgatására, a bányák, jövedelemforrások kezelésére s az államháztartás (hadikiadások, pénzreform, adózás) rendbehozására Gazdasági Tanácsot (Consilium Oeconomium, 1705) állított fel. Gazdasági intézkedései találkoztak a hazai kapitalizmus akkor már jelentkező úttörőinek az érdekeivel, ezek egyikét, a polgári származású Lányi Pált például vasinspektorrá nevezte ki.
Az abszolutisztikus politika fontos részét képezték, s Zrínyi ez irányú eszméinek valóra váltását jelentették Rákóczi egyház- és valláspolitikai intézkedései. Felismerve, hogy a katolikus klérus jelentős része, s különösen a jezsuiták a Habsburg-ház konokul elkötelezett hívei, a fejedelem következetesen törekedett az egyházi ügyek ellenőrzésére. A kegyúri jog alapján egyházi méltóságokat adományozott és az államhoz hű egyházi személyeket nevezett ki, a jezsuitákat pedig, miután nem voltak hajlandók önálló magyar rendtartomány alakítására, kitiltotta az országból. Mivel a felekezeti ellenségeskedés a belső egység megszilárdulásának egyik legfőbb akadálya volt, komoly erőfeszítéseket tett azok kiküszöbölésére, nem tűrte a felekezeti vitákat, sőt – saját vallásos meggyőződésével összhangban – az uniós gondolat lelkes {336.} híve, az egyházak uniójának szorgalmazója lett. Jablonskival levelezett is a "csak névre, de nem lényegre nézve eltérő keresztény vallások között" kívánatos egységről s példát is mutatott erre felekezetközi imádságaival.
Az abszolutisztikus hatalom létrehozása, valamint a magyar társadalom fejlődésének távlatai szempontjából is az a kezdeményezése volt a legnagyobb horderejű, amely egy csak tőle függő hadsereg kiépítésére irányult, a legszorosabb összefüggésben a szabadságharcot kezdeményező néptömegek aspirációival. A felkelő parasztság és Rákóczi szövetségének a zálogát ugyanis az az ígéret alkotta, mely szerint a háború végéig katonáskodó jobbágyok felszabadulnak a földesúri kizsákmányolás alól és elnyerik a hajdúszabadságot. Ez egyszerre jelentette volna az örökös jobbágyság kereteinek a lazítását, s – legalább a nép egy része számára – a szabadparaszti út lehetőségét, az uralkodó részére viszont egy a rendektől független szilárd katonai bázis megteremtését. Az egykori (Bocskay, I. Rákóczi György által létesített) hajdútelepek visszaállítása, illetve kiváltságaiknak – más privilegizált elemekével (jászok, kunok) együtt–megerősítése és biztosítása szintén ezt az utóbbi célt szolgálta. A szabadságharc bukásának egyik legfőbb – katonai és társadalmi – oka az lett, hogy a rendek ellenállása következtében a jobbágykatonák szemében kétségessé vált Rákóczi ígéretének az érvénye. Bár a fejedelem Tarpa, Diószeg, Gönc, Simontornya szabad katonaközösségekké nyilvánításával megtette a kezdő lépéseket, és saját jobbágyaival szemben is teljesítette ígéretét, a tömegek elkedvetlenedtek, s mikor az 1708-as sárospataki országgyűlésen Rákóczinak sikerült végre kikényszerítenie a jobbágykatonáknak tett ígéretei törvénybe iktatását, már késő volt. Az új hadsereg kiépítését szolgálta Rákóczinak a hozzá hű hivatásos tisztikar kiképzésére irányuló igyekezete is. Ennek érdekében 1707-ben Nemes Társaság néven külön szervezetet hozott létre, melynek ő maga lett az ezredese; tényleges parancsnoka pedig a még Zrínyinél nevelkedett Kemény Simon, Kemény János fejedelem fia.
Siker esetén Bethlen és Rákóczi tervei s ez utóbbinak a tettei a további nemzeti fejlődés alapfeltételeit, a feudális gazdasági és társadalmi viszonyokból való fokozatos kibontakozás polgári útját egyengethették volna. Ez ugyan nem lehetett náluk tudatos, de nem véletlen, hogy mindketten következetesen keresték a fejlettebb, haladó Európával való kapcsolatot, a nemzeti elszigeteltségből való kibontakozás útját is egyengetve. Közös a francia orientáció és hasonló célokat szolgált a nyugati protestáns hatalmak közvetítő szerepének elfogadtatását célzó diplomáciájuk. Bethlen egyenesen erre alapította Erdély függetlenségének garanciáját, míg Rákóczi új elemként az orosz tájékozódásnak is döntő fontosságot tulajdonított. Csakhogy Bethlen az illuzórikus vonásokat is tartalmazó elmélet és a lojalitás síkján mozgott, Rákóczi viszont fegyveres harccal támasztotta alá gyakorlati diplomáciai lépéseit.
Bethlen és Rákóczi művelődéspolitikai elgondolásai is számos ponton találkoztak. Iskolapolitikájukban a népművelésnek s a nemesség iskoláztatásának nagy fontosságot tulajdonítottak és kemény bírálataikkal tanulásra, a tudományok megszeretésére ösztönöztek. Bethlen családi hagyományból támogatta az enyedi, kolozsvári, udvarhelyi kollégiumot, s gondja volt az erdélyi műemlékekre, tudománypártolásra. Rákóczi visszaállította a sárospataki főiskolát, elrendelte az elpusztított debreceni kollégium helyreállítását; biztosította a nagyszombati kollégiumban folyó tanítást az osztrák jezsuiták eltávolítása {337.} után. Gondja volt a császáriak által lerombolt s a Bethlen Miklós által megsiratott nagyenyedi kollégium megsegítésére, s az ő idejében újra felvirágzott az eperjesi evangélikus líceum is. Mindketten küzdöttek a már korszerűtlen jezsuita oktatás ellen; Rákóczi Rádayval együtt a jezsuita iskolarendszer legélesebb kritikáját is megírta (Responsio (Felelet), 1706). A fejedelem iskolapolitikájában nemcsak a műveltséget becsülő mecénás cselekedetei, hanem az államszervező messze tekintő elgondolásai is testet öltöttek. A visszaállított, sárospataki református kollégiumot, a jezsuitáktól elvett pataki katolikus iskolát, valamint a rozsnyói evangélikus gimnáziumot különleges figyelemben részesítette: ezekben neveltette – vallásuknak megfelelően – kuruc főtisztjeinek, kancelláriai embereinek a gyermekeit, félig-meddig a Nemesi Társaság elő-iskoláinak a szerepét juttatva ezeknek az intézeteknek. Egy abszolutisztikus állam leendő hivatalnoki és tiszti "kádereinek" tervszerű kiképzésére vallanak Rákóczi e cselekedetei.
A kancellár és a fejedelem egyaránt megbecsülték a művelt emberfőket, pártfogolták a tudósokat. Bethlen Miklós Apácait tekintette mesterének; védelmezte a coccejánus Csernátonit; hazatérésre sürgette Tótfalusi Kis Miklóst, "csináljunk Erdélyből egy kis Hollandiát" – így biztatva őt; támogatta Pápai Párizt.
Rákóczi tudomány- és irodalompártoló szerepe szintén túlnőtt a magyar főúr-mecénásokén, ez irányú tetteit az uralkodó előrelátó intézkedései jellemzik, – teljes összhangban az önálló magyar állam visszaállítására irányuló politikai, gazdasági, katonai tervekkel. Az erdélyi fejedelmi udvar megszűnése s a magyarországi arisztokrata udvaroknak a magyar művelődéstől való eltávolodása után a kuruc fejedelem udvara vált – átmenetileg – a nemzeti kultúra központjává.
A művészeti élet területén a háborús viszonyok közepette természetesen nem lehetett szó fellendülésről Rákóczi környezetében. Egyházi és világi építkezésekre, állandó fejedelmi rezidencia kialakítására nem kerülhetett sor – ami építkezés folyt, az mind katonai célokat szolgált. A festők és zenészek azonban hozzátartoztak a fejedelem állandó környezetéhez. Hazahívta és szolgálatába fogadta a külföldön élő kiváló magyar arcképfestőt, Mányoki Ádámot (1673–1756), aki udvari festőként több képet is festett a fejedelemről és környezetének tagjairól. Legismertebb Rákóczi-portréját, a magyar barokk festészet egyik nagyértékű alkotását, már a szabadságharc bukása után Danckában készítette. A fejedelmi udvar zenei életéről fennmaradt adattörmelékek szerint az viszonylag puritán és magyar jellegű volt, bár a fejedelem gondoskodott magyar muzsikusainak a korszerű nyugati zenére való oktatásáról. Nagyobb udvari ünnepségek, farsangi mulatságok alkalmával azonban Bercsényi Miklós Czedron Imre vezette nyugati típusú udvari zenekarának a szolgálatait vette igénybe Rákóczi. Magasabb színvonalú zenei életről így nem beszélhetünk, udvari színház és opera felállításának szükségességéről Rákóczi már csak az emigrációban írt művében, a Testamentban értekezett.
A sajtót, a könyvkiadást és az irodalmat a fejedelem a szabadságharc követelményeinek rendelte alá. Szigorúan ragaszkodott a kéziratok előzetes ellenőrzéséhez. A cenzúra bevezetésével az ellenséges szándékú nyomtatványok {338.} ellen védekezett, például elkoboztatta az 1704. évi lőcsei kalendáriumot, mert "az históriát nemzetünk prostitutiójára" közölte. Ha politikai megfontolások úgy kívánták, híveit is eltiltotta könyvek közreadásától, így 1706-ban – ismeretlen okból – nem engedte meg, hogy Ráday, saját kancellárja kinyomassa az 1660-as évekből való ún. Ráday-emlékiratot. A császári oldalon levő Szirmai István prédikációs kötetének megjelenéséhez viszont – mivel tartalmát nem kifogásolta – hozzájárult. A szabadságharc hivatalos, politikai, katonai, publicisztikai írásai a fejedelmi kancellárián Rákóczi ellenőrzése alatt készültek; kinyomtatásukra pedig igénybe vette a kuruc fegyverek által ellenőrzött területek nyomdáit (Debrecen, Kolozsvár, Bártfa, Lőcse, Késmárk, Zsolna, Nagyszombat).
Számos adat tanúskodik Rákóczinak irodalmi művek megszületését vagy kiadását elősegítő ösztönzéséről, illetve írók anyagi támogatásáról. Különösen a felfogásának megfelelő kegyességi munkák és íróik (Újhelyi István, Komáromi János, Petrőczi Kata Szidónia, Pekri Lőrinc, Hegyfalusi György) tapasztalhatták érdeklődését. Gondoskodását élvezte az agg Tolnai Mihály, a Thököly-kor híres prédikátor írója és az egyháztörténetíró Debreceni Ember Pál; megbízást adott katonai könyv lefordítására (Szent-Iványi János); anyagilag támogatta Pápai Páriz szótárának kiadását; segítséget ígért Bárkányi Ferenc kecskeméti gvárdiánnak egy munkája kinyomtatásához; neki ajánlva jelentette meg Forgách Simon Zrínyi Áfiumát; udvari jóembere volt a költő Radvánszky János; legközelebbi híveinek, mint Ráday Pálnak, majd később Mikes Kelemennek az írói munkássága pedig elsősorban az ő megbízásából, illetve személyes példamutatása nyomán bontakozott ki.
Nem csodálható, hogy már a szabadságharc évei alatt valóságos Rákóczi-kultusz alakult ki. A társadalom legkülönbözőbb rétegeinek képviselőitől maradtak fenn Rákóczit dicsőítő magyar énekek, latin üdvözlő versek, latin és magyar köszöntő beszédek stb. Ezek a megnyilatkozások ugyan gyakran csak a fejedelmet megillető kötelező formaságok, felöltöztetve a barokk retorika minden kellékével, nemegyszer azonban őszinte érzés árad belőlük, s a nemzeti közmeggyőződést tolmácsolják. Sőt, olykor igen fontos politikai mondanivaló hordozói, s hatással lehettek Rákóczi szemléletének, koncepciójának alakulására, fejlődésére is. Ezek közé nemcsak a tömegek érzéseit és óhajait tolmácsoló kuruc szegénylegény-énekek tartoznak (ezekről később részletesen lesz szó), hanem olyan tudós latin szerzemény is, mint a fejedelem támogatását élvező Csuzi Cseh József († 1731) pápai református prédikátor verses állambölcseleti munkája, a Vera ac viva principis delineatio (A fejedelem igaz, élethű jellemzése), (1707), amely – Rákóczi tiszteletére és róla mintázva – az ideális uralkodó erényeiről értekezik. A Rákóczi-kultusz legfontosabb termékei azonban Missovitz Mihály († 1710) evangélikus tanárnak köszönhetők, aki losonci, majd rozsnyói működése során a protestáns nemesi nacionalizmus értékes hagyományait közvetítette a Rákóczi környezetéhez tartozó kuruc politikusokhoz. Rozsnyón írt és előadott politikai tárgyú latin iskoladrámái közül a Fata Ungariae (Magyarország sorsa), (Lőcse 1705) a Mátyás hagyományt, a Cyrus (Lőcse 1708) pedig a {339.} Cyrus-mondát használta fel a fejedelem történeti jelentőségének, Mátyás műve folytatójának a méltatására.
A Bethlen Miklós s különösen Rákóczi által képviselt pozitív törekvések sorsa az előbbinek személyes tragédiája s az utóbbi szabadságharcának a bukása után megpecsételődött. Rákóczi pályája az emigrációban folytatódott, Erdélyben és Magyarországon pedig kevesen maradtak, akik igyekeztek valami keveset megőrizni, átmenteni az ország haladását célzó tervekből, elképzelésekből. Erdélyben Bethlen Kata őrizte nagybátyja kultúra-ápolásának nemes hagyományait: iskolákat segített, könyveket gyűjtött, kora legjobb tudósait (Bod Péter) támogatta. Magyarországon Rákóczi környezetének a szatmári békét elfogadó, a Habsburg-uralommal végül is megalkuvó, kurucságukat szívvel vagy színnel megtagadó vezető egyéniségei (Károlyi, Ráday, Radvánszky, Ottlyk) megpróbáltak a rendi keretek között pozitív gazdasági, közigazgatási stb. reformokat kidolgozni és megvalósítani, ez irányú törekvéseik azonban nem sok sikerre vezettek. Legtöbbet még a kultúra ápolása terén tudtak elérni: Ráday és Ottlyk a református, illetve evangélikus művelődés hathatós védelmezői, előmozdítói voltak a protestáns felekezetek számára igen nehézzé fordult időben; a katolikus Károlyi udvara pedig az utolsó magyaros szellemű, a magyar nyelvű irodalmat is támogató főúri központ a szatmári béke utáni időben.
Rákóczi politikájának, szabadságharcának a hatása, kisugárzása kora szellemi életére rendkívül nagy volt. Ez azonban nem jelenti egyúttal az általa képviselt és reprezentált irodalmi irány bázisának kiterjedt voltát is. A modern protestáns és katolikus kegyességi mozgalmak, valamint a rendi társadalom korlátain túl tekintő korszerű nemzeti törekvések csak az uralkodó osztály viszonylag szűk csoportjának irodalmi munkásságában tükröződtek együttesen. A két nagy koncepciójú politikuson s egyúttal a kor két legnagyobb íróján kívül leginkább a kancelláriai tisztségviselők, egyes katonai főtisztek s a környezetükbe tartozó, a kor lelki válságaira különösen fogékony hölgyek alkotják azt a kört, amelyből ennek a sajátos irodalmi áramlatnak a termékei kikerültek. Egy alakulásban levő, de ki nem fejlődött nemzeti abszolutizmus potenciális udvari és hivatalnok-nemessége az a bázis, mely ezt a nagyértékű irodalmat hordozta. Nem tekinthető véletlennek, hogy az idetartozó írók mind kurucok, vagy legalábbis a Habsburg-uralom áldozatai; de korántsem tartozik minden nemesi kuruc író a magyar barokk irodalom most bemutatásra kerülő irányzatához. Nem a sokszor csupán formális és felületi jellegű kuruc-labanc ellentét, hanem a dogmatikus (jezsuita vagy ortodox protestáns) vallásossághoz és a konzervatív rendi tudathoz való negatív vagy pozitív viszony dönti el az írók hovatartozását.
Szubjektív, spirituális, imádkozó líraiság és politikusan, harcosan képviselt nemzeti gondolat összeszövődése e haladó írók táborában a legkülönbözőbb változatokban jelentkezett. Bethlen Miklós világnézetében a puritánus és coccejánus kegyesség a kartezianizmussal és a nemesi nacionalizmus transzilván változatával fonódik össze; Petrőczi Kata Szidónia műveiben a német protestáns aszketizmus egyesül egy érzékeny női lélek hazafias fájdalmával; Ráday Pál a felvidéki protestáns nemesség kuruc közjogi hazafiságát telíti meg kegyes pátosszal; Rákóczinál a nemzeti abszolutizmus koncepciója kezdetben felvilágosult vallásossággal, a tolerancia és a vallás-unió elvével, {340.} később a janzenizmus hatásával párosult; Bethlen Kata pietisztikus önvallomásában pedig az erdélyi gondolat illúziója testesül meg. Az érzelmi túlfűtöttség, lelki elmélyültség, másrészt nemzeti felelősségtudat s határozott politikai célratörés a magyar barokk irodalom új stílusárnyalatát is kifejlesztette. A bensőséges imádságos tónus, az önelemzés személyes hangulata, a bűnbánó magatartás, a nemzetért való áldozatvállalás s a haza, a hit, az eszmék védelmében átérzett mártír-tudat nem férhetett össze a látványos retorikával; a jezsuita-barokk pompázó stílusával, a metaforák, concettók kultuszával. Ehelyett egy finomabb, melegebb, líraibb, kifejezőbb, modernül érzékeny hangnem vált uralkodóvá.
E politikai és vallási téren egyaránt haladó és korszerű eszméket képviselő irodalom nagy lehetőségeket rejtett magában. Minden feudális és vallásos kötöttsége ellenére olyan elemeket hordozott és fejlesztett ki, melyek közvetlen előkészítői lehettek volna egy polgárosuló irodalomnak; stílusban klasszicizmusnak, érzületben szentimentalizmusnak, gondolkodásban racionalizmusnak, ideológiában felvilágosodásnak. Legfőbb műfajai: a politikai publicisztika, az érzelmes líra és lírai próza, valamint a politikát és lírát, nemzeti távlatot és személyes vallásosságot egyesítő önéletírás, – alkalmas keretet is szolgáltattak a barokkon túlmutató jelenségek megközelítése számára. A történelmi helyzet szerencsétlen alakulása, mindenekelőtt a Rákóczi-szabadságharc bukása, megakadályozta azonban a lehetőségek valóra váltását: Bethlen és Rákóczi irodalmi iránya börtönbe, kényszerű megalkuvásba, külső és belső emigrációba kényszerült. Katolikus és magyarországi ága a rodostói magányban, református és erdélyi válfaja egy szerencsétlen asszony udvarházában halt el.
| A korszerű főúri és nemesi irodalmi törekvések | TARTALOM | Irodalom |