Élete

Főnemesi családból született 1642. szept. 1-én az erdélyi Kis-Bun faluban; atyja Bethlen János történetíró volt. Anyja, Váradi Borbála azonban gazdag kolozsvári polgárcsalád gyermeke, s a "kalmár-vér", amit nemegyszer szemére vetettek arisztokrata kortársai, nem maradt rá hatástalan. Gyermekkorát a nemesi udvarházban töltötte; amikor tanulásra fogták, Kereszturi Pálnak, a fejedelem udvari prédikátorának keze alá került Gyulafehérvárt. "Olvasni s írni a silabizálás után magyarul tanított, melyben felette sok áll" – dicséri később tanítóját és metódusát. Az ifjú igyekezete ritkaság-számba ment az erdélyi "tudományt utáló fő s nemesi rend"-ben. Kolozsvárt Apácai Csere János volt a mestere, aki felébresztette érdeklődését a természettudományok iránt, megismertette a puritanizmus polgári eszméivel, az ó és az új filozófiával, Descartes és Regius műveivel. De nemcsak a külföldi szerzők munkáit tanulmányozta Bethlen, hanem tanárának Magyar encyclopaediáját is. Mindazt, amit erdélyi évei alatt tanult – saját bevallása szerint – a tudós magyar professzor rendszerezte fejében, és egész életére megszerettette vele az "új tudományokat". Az akkori zűrzavaros állapotok azonban "rettenetes tanulás-béli kárára" voltak: átmenetileg anyjához került, majd rövid időre kancellista lett Segesváron.

1661-ben külföldi országokba indult. Előbb Bécsbe, innen a brandenburgi fejedelemségbe utazott, majd Heidelbergben folytatta megszakadt tanulmányait. Hallott Hugo Grotiusról, a háború és béke jogáról s magáévá tette a természetjogot, kora leghaladottabb polgári jogfelfogását. Hollandiában, tanulmányainak fő színterén, másfél évet töltött, Utrechtben Regiusnál hallgat fizikát és filozófiát; s emellett egyetemes ókori történelemmel és katonai építészettel foglalkozik. Leydenben kísérőjével, a coccejanus Csernátoni Pállal együtt mint "cives academiae" (főiskolai polgárok) élnek.Bethlen itt megismerkedik Gassendi nevével, literaturát és filológiát Goroviustól, teológiát magától Cocceiustól hallgat. Különös érdeklődést tanúsít a csillagászat és a polgári építészet iránt is; ebből az időből való egy fordítástöredéke Adam Freytag Architectura (Építészet) című német nyelvű művéből. Utazásai során eljutott Angliába, megfordult Oxfordban és Londonban, s a királyi udvarban II. Károlyt is köszöntötte. Franciaországban Turenne marsall, Montecuccoli nagy hadvezér-{342.} ellenfele és Colbert, a merkantilista gazdaságpolitika nagy teoretikusa és irányítója, fogadták. A fénykorát élő Párizs lenyűgözte: "Akadémiát, bibliothekát, király házát, nagy királyi ispotályokat és sok számtalan ritka dolgokat, parlamentet és egyéb igazgatásoknak rendit, pompáit csudával néztem, a városnak rettenetes nagy voltába csak belébámultam ..." Az elsajátított modern tudásanyaghoz járuló széles társadalmi és kulturális körkép Bethlen külföldi tanulmányainak betetőződése. Politikai pályafutásán imponáló műveltség birtokában indulhatott el.

Hazatérve Turenne levelét közvetítette az erdélyi fejedelemnek, 1664 novemberében pedig "az akkor leghíresebb vitéz magyar úr" udvarába ment hadi iskolába. A francia udvarral rokonszenvező és az erdélyi fejedelem segítségére számító Zrínyi örömmel fogadta az Európát bejárt erdélyi főnemest, aki útközben meglátogatva más ellenzéki urakat is, segített szövögetni az összeesküvés szálait. A hadvezér, politikus és költő nem titkolta terveit Bethlen előtt s éppen a szerencsétlenül végződő vadászaton, Vitnyédy társaságában mondotta el neki félreérthetetlen célzattal azt a politikai fabulát, amelyet Bethlen gondosan följegyzett. A tragikus haláleset után Bethlen Velencébe ment, a jelek szerint konspirációs feladatokkal. Talán velencei tartózkodása alatt készítette Ariosto Orlando furiosójából (Őrjöngő Loránt) való prózai fordítástöredékét, melyet levelei között találtak s a kézírás alapján neki tulajdonítanak.

Erdélybe való visszatérte után Apafi fejedelemsége és Teleki Mihály kormányzása alatt udvarhelyszéki főkapitányként kezdte meg közéleti pályafutását. Ez idő tájt Bethlenszentmiklóson él, gazdálkodik és építkezik; kastélyát, az erdélyi barokk építészet első alkotását saját maga tervezte. 1668-ban megnősült; első feleségének, Osdolai Kun Ilonának halála (1685) után később Rhédey Júliát vette nőül. Révérend abbé (1648–1734) francia diplomata, aki könyvet írt Bethlenről fiktív önéletrajz formájában (Mémoires historiques du comte Bethlen Niklos (Gróf Bethlen Miklós történeti emlékiratai), Amsterdam 1736) állítja, hogy ő volt az első, aki Erdélyben "francia módra" élt, s a francia társasélet szokásait igyekezett meghonosítani hazájában. Ezekben az években is kapcsolatban maradt a Habsburg-ellenes magyarországi erőkkel, 1667-ben pedig a francia diplomáciát tájékoztatta Bécs és a magyarok ellentétéről.

A Wesselényi-összeesküvést követő megtorlások idején az erdélyi fejedelem nevében Bethlen fogalmazta a külföldi katolikus és protestáns fejedelmeknek szóló leveleket. Ő maga álnéven kiadott latin nyelvű röpiratokban (Austriaca austeritas (Az osztrák elnyomás), 1671 stb.) fordult az európai közvéleményhez. A hetvenes évek elejétől Telekivel együtt a kuruc bujdosó nemesek mozgalmát támogatta; az erdélyi belső pártharcok során azonban majdnem a kancellár áldozata lett: a Bánfi Dénes elleni hajtóvadászat után Teleki Béldi Pállal együtt őt is elfogatta és egy esztendeig (1676) vasraverve tartotta. A török elleni háború megindulása és sikerei után, a nyolcvanas években Bethlen már erősen hajlott a császárral való megegyezésre, hogy megelőzze a védekezésre képtelen fejedelemség erőszakos beolvasztását. Az I. Lipótnak eljuttatott Moribunda Transsylvania (Haldokló Erdély), (1688) című reformtervezete lett az alapja a későbbi ún. {343.} Lipót-féle diplomának (1690), amellyel Bethlen biztosítani vélte Erdély önkormányzatát és vallásszabadságát. Ekkor már tagja a fejedelmi tanácsnak, Bécs pedig grófi ranggal igyekszik megnyerni. Apafi halála, Teleki eleste és Thököly rövid életű fejedelemsége után, a gubernium idején ő lett a kancellár, az egyetlen erdélyi államférfi, akinek volt politikai koncepciója. Ereje azonban megtört a belső feudális erők ellenállásán és Rabutin tábornoknak, a császári katonaság parancsnokának önkényén. Abból az illúzióból, hogy Bécs és Erdély érdekei a diploma alapján összeegyeztethetők, a századforduló táján végleg kiábrándult, s minden erőfeszítése az összeomlóban levő ország gazdasági és kulturális felemelésére irányult. Újabb bécsi útja alkalmával átadta a császárnak az ország belügyeiről, a visszaélésekről, a katonai megszállás következményeiről készített Penetralia Transsylvaniae (Erdély belső ügyei), (1702) című ma már ismeretlen emlékiratát számos gyakorlati tervezet, memorialé kíséretében. Rabutin – akiben az erdélyi főnemesek ármánykodása révén halálos ellensége támadt – nem nézte jó szemmel Bethlennek az ő megkerülésével tett lépéseit, s a katonai diktatúra fokozásával igyekezett őt elszigetelni – sőt halállal is megfenyegette.

Bethlen ekkorra már teljesen beleélte magát a transzilvanizmus gondolatkörébe, s Erdély sorsát csak Magyarországtól függetlenül látta lehetségesnek és célszerűnek megoldani. A Rákóczi-szabadságharc kitörésének a jelentőségét ezért nem ismerhette fel, abban csak magyarországi ügyet látott, Erdélybe is átcsapó hullámaiban pedig parasztmozgalmat. Ö békés megoldással, erőszakos társadalmi és politikai változások nélkül szerette volna elérni célját: Erdély önálló (1687 előtti) állami életének visszaállítását. Így szűkült le a korszerű nemzeti monarchiának Zrínyi mellett megismert eszméje a független erdélyi fejedelemség illúziójára, melyet Columba Noe (1704) című, vesztét okozó röpiratában megfogalmazott. Bár a történelmi adottságok ezt a "tervet" már születésében megfosztották realitásától, Rabutin a külföldre küldött kéziratot titokban elfogva, Bethlent feíségsértés és hazaárulás ürügyén börtönbe vetette. Rabutin nyomására a megfélemlített erdélyi rendek Bethlent bűnösnek mondták ki, de az ítéletet a császár döntésére bízták.

1704-től 1708 májusáig Szebenben raboskodott s a vérpad árnyékában itt írta meg Imádságos könyvének nagy részét. 1708-ban Bécsbe szállítják, s közben öt hetet tölt Eszéken, mialatt elkészült Önéletírásának Előljáró beszéde. Bécsben latin emlékiratokban védekezett a vádak ellen, majd ártatlansága tudatában, becsülete védelmében 1708 és 1710 között Önéletírásába foglalta tragikus sorsát. A börtönből levelezésben állt és kapcsolatot tartott családjával, de Erdélyt már nem láthatta meg. Elmúlt hetven éves, amikor kiszabadult, s rövidesen, 1716. október 17-én Bécsben meghalt.

Bethlen emberi és államférfiúi karaktere meghatározta sokrétű irodalmi tevékenységét. A felelősségérzet és az őszinteség egész életén végighúzódó fonal, éppúgy mint a cselekedeteit jellemző tudatosság s a gondviselésbe vetett mély hit. Társadalomkritikájában éppen olyan bátor és következetes, mint magánéletét kiteregető önelemző szenvedélyében. Kivételesen művelt egyéniségét a hazai és az európai műveltség erei járják át. Szeme előtt lebegett a civilizált, polgárosodó nyugatnak a példája; bepillantást nyert a modern ter {344.} mészettudományos és racionális világkép, Galilei és Descartes műhelyébe; a puritanizmus és coccejanizmus pedig egy bensőségesebb vallásos élet irányába ösztönözte. Akárcsak Zrínyi vagy Rákóczi, ő sem szívelte a jezsuitákat; elítélte az egyházak közötti gyűlölködést, s nem volt idegen tőle a vallás-unió gondolata. Világi kurátora volt az erdélyi református eklézsiának, szívén viselte az erdélyi művelődés ügyét, ápolta Apácai és Zrínyi örökségét. Egész élete hősi erőfeszítés, kíméletlen szókimondással és megrendítő komolysággal felfogott hivatás. Ez a hivatástudat sugárzik irodalmi munkásságából, melynek ágait – mint korábban Keménynél – publicisztika, imádságoskönyv, levelezés s mindenekfelett a derékbatört életpályát megörökítő, lelki nyugtalanságát tükröző Önéletírás alkotják. Tartalmilag és hangulatilag e különböző műfajok szorosan egymáshoz kapcsolódnak: legtöbb műve élete nagy tragédiájával függ össze; miként Keményt a tatár rabság, úgy őt elsősorban Rabutin és Bécs börtöne tette íróvá.