Az iskoladráma

A jezsuita latin iskoladráma az első periódusban meghonosodott szabályoknak megfelelően fejlődött tovább. Változás leginkább abban állapítható meg, hogy az előadások tömegjelenséggé váltak, és a főurak elidegenedése, a nemzeti kultúréletből való kikapcsolódása után főként a művelt nemesi közönség vallásos-ideológiai nevelésére és szórakoztatására irányultak. A gazdag jezsuita rend megengedhette magának, hogy az új alapítású és különösen exponált helyen fekvő nagy iskolái (Kolozsvár) mellett a kisebbekben is rendszeresen hozasson színre drámákat. A legfejlettebb színházi élet természetesen Nagyszombatban folyt, ahol Eszterházy Pál 1692-ben színpadot építtetett. Az iskolai előadások száma azzal is nőtt, hogy az erőre kapó piaristák is rendszeresen tartottak anyagi erejüknek megfelelő színvonalon látványosságot nyújtó előadásokat.

A közönség összetételének megváltozása elsősorban a témaválasztásban éreztette hatását. Külföldi eredetű darabok mellett a rendi nacionalizmust vallásos átfogalmazásban terjesztő szerzetesek előszeretettel dolgoztak fel magyar történeti tárgyakat, különösen István, Imre és László, a "régi szent királyok" életéből vett epizódokat és a Hunyadi-ház viselt dolgait. Kassán 1708-ban a jezsuiták Rákóczi tiszteletére egy Mátyás-drámát is bemutattak, hogy megpróbálják csökkenteni a fejedelem irántuk érzett ellenszenvét. A hagyományosnak mondható témák mellett színpadra vitték a nagy arisztokrata családok egyes tagjait is, akik mint a feltétlen királyhűség példái, mint eszményi vezetők léptek a nemesi közönség elé. A szerényebb műveltségű megyei-városi publikum nagyobb figyelembevétele magyarázza azt is, hogy a 18. század húszas éveitől kezdve nagyobb számban adtak ki nyomtatott programokat. Ezek az egy-két leveles röplapok a drámák szereposztását és rövid tartalmát ismertették, s a latin mellett a környék nyelvhasználatához igazodva a nép nyelvén is megjelentek. Máskülönben továbbra is szigorúan az előírt latin előadási nyelvhez ragaszkodtak a szerzők.

Az iskoladrámák kéziratainak legnagyobb része elveszett, nyomtatásban pedig csak kevés jelent meg közülük. Hazai szerzők néhány darabjának a szövege azonban – szemben a megelőző periódussal – szerencsésen fennmaradt, s ezek alapján a művek tipikus vonásai már pontosabban megállapíthatók. A darabokat általában allegorikus alakok elő- és utójátéka keretezte. Ezeket versben írták, zenével, kórussal adták elő. Feladatuk az volt, hogy a barokk szimbolizálás eszközeivel tömörítetten ábrázolják a cselekményt és a tanulságot. Az egyes felvonásokat ugyanezen gépezet felléptetésével rekesz-{420.}tették be. A cselekményt általánosan alkalmazott fogásokkal bonyolították. A gáncstalan hősök ellenfeleit igen gyakran a mellőzöttség érzése vagy a hatalomvágy sarkallta gonoszságra; nagy szerepet játszott a barátság, amely az iskolai színpadon a szerelmet pótolta. A darabok bővelkedtek meglepő, teljesen váratlan fordulatokban, amiket rossz helyre juttatott levelek, váratlan hírek, félreértések és félreismerések okoztak; a cselekménybonyolítás más módját nem is ismerték. A hely és idő egységével nemigen törődtek a szerzők: a szín megváltoztatását hatáskeltésre használták, a darabok nemegyszer több év eseményeit ölelték fel, máskor csak következtetni lehetett az időtartamra.

A magyar jezsuita szerzők eredeti darabjainak típusaként a Nagyszombatban 1727-ben előadott és megjelentetett Fides in regem et patriam, seu Georgius Estoras ad Nicopolim gloriosa morte sublatus (Hűség a királyhoz és a hazához, vagyis Eszterházy György Nikápolynál történt dicső halála) című darabot, Jób Gábor (1693–1759) alkotását ismertethetjük. Tárgya Zsigmond király egyik (egyébként az Eszterházyak jóváhagyásával, családi dicsőségük emelésére hamisított) okleveléből való. A címben szereplő Eszterházy Györgyöt a király a törökök ellen hadban álló sereg vezérévé teszi meg, mire riválisa, Remundus, aki úgy érzi, hogy méltatlanul mellőzték, bosszúságában a török szultánhoz pártol. Árulása sem a nikápolyi csata elvesztésében, sem Eszterházy hősi halálában nem játszik szerepet, de jó alkalmul szolgál látványos jelenetek színpadra vitelére. Remundus fogságba ejti a hős fiát, Eszterházy Miklóst, és elveszi láncát, amit apjától kapott ajándékba, de mikor utóbb ő lesz rabbá, a lánc láttán az elveszett gyermek gyilkosának hiszik és halálra ítélik. A mérget is kiissza, de nem hal még meg, az árulót Eszterházy György a csatában teríti le. Apja temetésére azután az Eszterházy-fiú is előkerül (miután egy paraszt megtalálta, kirabolta és – a század nemesi nézőinek megdöbbentésére – örökös házi szolgaságra szánta), s Galántát kapja királyi adományként. A darab nem szűkölködött látványos jelenetekben: harc, csapatok vonulása, jósló török mágusok hókusz-pókusza, pompás temetés kötötte le a kíváncsi nézőt. A darab végén a nagyszombati jezsuita iskolát megszemélyesítő Pallas Tyrnaviensist lehetett látni, amint diadalszekéren bevonul és megjutalmazza az arra érdemes diákokat. Hasonló módon készült a többi darab is, mint Világhi István munkája, az Arsinoe (Nagyszombat 1730) vagy Kovács Pál (szül. 1698) műve, az Emericus Bebecus et Joannes Zápolya Roxiae gubernatores a Ludovico I. ... constituti (Bebek Imre és Zápolya János, I. Lajostól rendelt oroszországi kormányzók), (Kolozsvár 1724). Ez utóbbinak a tárgya azáltal vált aktuálissá, hogy Nagy Lajos oroszországi helytartóihoz hasonló szerepet töltöttek be Erdélyben a gubernátorok.

A piarista dráma ízlésben, szerkezetileg semmit nem különbözött a jezsuitákétól. A mintát ebben a nemben is Moesch Lukács adta meg a Vita poeticában. Utódai között Szlavkovszky Benedek (1684–1748) Fomes discordiae (Viszály szítója), (Nagyszombat 1714) című darabjában Salamon és Szent László viszályát vitte színre. Drámáját teljesen a jezsuita minta szerint szerkesztette meg, allegorikus játékok beiktatásával. Mint Moesch Lukács poétikájának híve, a drámai {421.} jambusokat úgy írta meg, hogy a szám-kaballisztika szerint minden sor betűinek összege az előadás évét, 1714-et adja ki.

A latin iskoladráma ebben a periódusban sem járult hozzá a magyar drámairodalom gazdagításához. Rendkívüli elterjedésével, az iskolai színjátszásnak az ország minden területén való meghonosításával azonban megteremtette a feltételeket arra, hogy – mikor a társadalmi igény ezt sürgetővé tette – a magyar nyelvű iskoladrámának adhassa át helyét. A magyar drámairodalom pedig – nem éppen előnyére – majd ebből a magyarrá vált iskoladrámából lesz kénytelen magasabbra törni.

A műfajaiban, tematikájában rendkívül differenciált latin jezsuita irodalom a 18. század első felében elárasztotta az országot. Mivel a jezsuita szerzők minden eszközt megragadtak, hogy irodalmi portékájukat kelendővé tegyék az alacsony műveltségi színvonalon álló, történelmi megpróbáltatásoktól megviselt s öntudatát csupán a dicső ősökkel legyezgető nemesi olvasóközönség számára, s minthogy ezek fiait az iskolákban is ugyanezzel a szellemi fegyverzettel szerelték fel, érthető, hogy tanításuk, ízlésük oly mélyen beleivódott a 18. századi magyar nemesség tudatvilágába. Amit e kor nemesei a jezsuitáktól tanultak – akár történetszemléletről, akár sztoikus magatartásról, akár nacionalizmusról, akár irodalmi formákról legyen szó – azt ez az osztály – a 19. századba is mélyen belenyúlva – hosszú ideig magával hordozta. Az adott körülmények között a jezsuiták literatúrája sok hasznosat is nyújtott, az ebből áradó szellemiség öröksége azonban súlyos tehertételként nehezedett a későbbi nemzedékek világnézetére, politikai és irodalmi munkásságára.