A nemesi napló és leszármazottai

A naplóírás divatja a családi bibliába rótt genealógiai feljegyzésekből, a levéltár iratainak rendezése közben gyűjtött jegyzetekből, nemzedékeken át húzódó perek állásának szinopszisaiból, a birtokállomány regestrumaiból, gazdasági elszámolásokból fejlődött ki. Ezeket az irományokat a családfő utódai érdekében mindig örököseire hagyományozta, akik azután folytatták az apák félbeszakadt jegyzeteit. A losonci Gyürky-család feljegyzései például 1637-tel kezdődnek, s leányágon 1814-ig folytatódnak; a Pálóczi Horváthok családi naplója 1622-től 1790-ig terjed. Az egymást felváltó családtagok a legcsekélyebb irodalmi igény nélkül, szűkszavúan írták meg a legfontosabb családi eseményeket, a birtokállomány változásait s közéleti (pl. alispáni) tényekedésük érdekesebbnek ítélt mozzanatait.

A folyamatosan vezetett naplók közül viszonylag legérdekesebb a Czegei Vass-napló, melyet az erdélyi család két nemzedéke, az apa, György (1659–1705) és a fiú, László († l734) vezetett. A folyamatosság jóvoltából a családi, gazdasági és közéleti adatok alkalmi közlőinél kétségtelenül magasabb színvonalon állnak, mondataikat azonban többnyire éppoly hanyagul vetik oda, mint amazok. Hosszabb, folyamatos szöveg csak az év terméseredményének, az időjárásnak összefoglalásában, s évet, hónapot kezdő vagy berekesztő imádságokban található náluk; a történetek elmondásában csak akkor nem szófukarok, ha valami rendkívüli, fontos esemény tanúi lehettek. Czegei Vass György leírta például II. Apafi Mihály lakodalmát, a portai követ fogadását "azokért, az kik jelen nem voltak"; máskor viszont kitért a tüzetes ismertetés elől, mert amit látott, hallott, nyomtatásban is megjelenik majd. Hasonló technikával írta feljegyzéseit az időben utolsó számottevő naplóíró, Halmágyi István (1719–1785), az erdélyi főkormányszék tisztviselője. 1762–1769 között vezetett részletes naplója különösen értékes művelődéstörténeti anyaga révén érdemel figyelmet. A naplóírók a leírt események mellé, ha lehetett, iratokat is mellékeltek vagy utaltak azok lelőhelyére.

A naplóírók egy népes csoportja csak bizonyos történeti jelentőségű események idején vette kezébe a tollat. Ezek egyik típusa az országgyűlési napló, melyet a követek többnyire hivatalos minőségben vezettek, s ezért voltaképpen a hivatalos megyei iratok sorába tartozik. A Rákóczi-szabadságharc mozgalmas évei alatt azonban sokan maguk számára is írtak feljegyzéseket országgyűlések alkalmával vagy attól függetlenül. A Pozsony-vidéki Berényi Ferenc 1704–1710 között írta feljegyzéseit; Bivolinyi István után 1710–1711-ből maradt napló, amikor Ebergényi László császári tábornok mellett teljesített szolgálatot.

Az ilyen alkalmi naplóírók között a legjelentősebb művet az erdélyi Wesselényi István (1674–1734) hagyta hátra. Élményeit időtöltésül akkor jegyezte fel, mikor apósával, Bánffy György gubernátorral együtt a kurucok elől Nagyszebenbe húzódott (1704–1705, 1707–1708). Az eseményeket utódai számára {432.} írta, de nem remélte, hogy "mint valami nagy és bölcs dologból vagy könyvből valakinek nagy épületét" szolgálhatná vele; a gondolatvilág, a stílus, a leírások terjedelme és tárgyilagossága mégis messze az átlag fölé emeli. Wesselényi István szerint "az ember élete csak nyomorúság", kénye-kedve szerint hányja-veti a szerencse, állandó nyugodalmat csak a sír és túlvilág adhatnak. Mély református vallásossága az év elejére írott imádságokban, elmélkedésekben nyilatkozik meg; ezeket irodalmilag igényesebb formában, az ószövetség egyes könyveinek ritmikus prózájában fogalmazta. Az eseményekről, hírekről tárgyilagos hangon, az élőbeszéd közvetlenségével beszélt. Hűen leírta a császári hadparancsnokság önkényességét, a német katonaság pusztításait, akik még a labanc urak jószágát sem kímélték, a Szebenbe szorult arisztokraták rút torzsalkodásait, kiaknázta a bécsi újságok híranyagát, a fontosabb hazai és külföldi diplomáciai aktákat teljes szöveggel lemásolta. Különösen értékesek a Bethlen Miklóssal és Bánffy Györggyel foglalkozó részletek. A politika mellett az irodalom is érdekelte: 1707-ben lemásolta a nagyszebeni jezsuiták iskoladrámájának latin programját, megőrizte Bethlen Sámuel magyar nyelvű halotti búcsúztató versét stb.

A nemesi naplók csupán mint köz- és művelődéstörténeti, s ezen felül mint az általános köznemesi gondolkodást jellemző források jelentősek, mert irodalmi érték csak alkalmilag akad bennük. A vegyes tárgyú, rendezetlen feljegyzések egyrészt azáltal válhattak irodalmi jelentőségűvé, hogy a vallásos érzés és a közéleti tapasztalat átadására való törekvés által olykor egy személy életét és az abból levonható tanulságokat summázó önéletírás forrásaivá lettek, amint azt Bethlen, Rákóczi, Károlyi, Ottlyk, Teleki esete mutatta; másrészt pedig annak következtében, hogy az adatok történeti műben való összefüggő előadására serkentették a tulajdonost.

A naplóírás gyakorlatából kifejlődő történeti összefoglalások többnyire latin nyelvűek. Szirmay András (1656–1724) Sáros megyei földbirtokos, Rákóczi szenátora saját feljegyzései és a számára hozzáférhető hivatalos iratokra támaszkodva írta meg, Historia motuum Hungariae sui temporis (A korabeli magyarországi mozgalmak története) címmel, korának történetét. A század első felének legnagyobb adatgyűjteménnyel dolgozó historikusa Kolinovics Gábor (1698–1770) volt. Fő művében a Commentariorum de rebus Ungaricis libri XIII-ban (Feljegyzések a magyarok történetéről 13 könyvben) Magyarország 1701–1720 közötti történetét írta meg, a kortársak visszaemlékezései mellett sok irat felhasználásával. Munkáját a Rákóczi-szabaságharc idejére vonatkozó páratlanul gazdag anyaga tette a 18. században igen népszerűvé s biztosít számára máig elsőrangú forrásértéket. A kuruc háború számos érdekes epizódját egyedül Kolinovics munkája örökíti meg, olykor népi elbeszélések nyomán. Másik munkáját, Nova Ungariae periodus (Magyarország történetének új szakasza) című könyvét, az 1741-i országgyűlés történetét, szerényen "narratio"-nak (elbeszélés) mondja, ami több az egyszerű diétai naplónál, de kevesebb a kimerítő históriánál.

A nemesi történészkedés igazi területét azonban nem az országos politikai események, hanem a családi genealógia, a rokonsági kapcsolatok felderítése képezte, ami nemegyszer örökségi perek miatt vált szükségessé. A család előkelőségét is emelte a régiség, és ezért nemegyszer a honfoglaló vezérek vagy {433.} éppen a hun hősök között próbálták az ősapát kimutatni. A számos nemesi genealógus közül Mikola László nyomtatásban is megjelentette famíliájának eredetét (Genealogia perillustris familiae Mikola de Szamosfalva (A nemes Szamosfalvi Mikola-család leszármazása), 1730), másik könyvében, a Historia Genealogica-Transylvanicában (Erdélyi családok származástörténete), 1731) pedig az erdélyi családok történetével foglalkozott. A családtörténet mellékágaként megjelent a nemesi földrajz is: Dobai István református pap – a régi jó idők buzgó dicsérője – Tisztesség oszlopa (Kolozsvár 1739) címmel Hunyad megye helységeit vette sorra, és megírta, kik voltak és kicsodák a jelenlegi földesurak.