Apor Péter

Cserei egykori principálisának unokaöccse, Apor Péter (1676–1752) Kolozsvárt és Nagyszombatban a jezsuitáknál tanult, az utóbbi helyen filozófiai magisteri címet szerzett. A Rákóczi-szabadságharc idején a kurucok közé keveredett, s bár voltaképpen nem csatlakozott hozzájuk, a császáriak egy időre fogságba vetették. 1709-től a Sepsi, a Kézdi és az Orbai szék, valamint Miklósvár főkapitányi tisztét viselte, 1712-ben báró lett. Katolikus létére sem emelkedett a hivatali ranglétrán, pedig tanácsúr szeretett volna lenni. Mint hasonló műveltségű kortársai, ő is tétlenségre kárhoztatva foglalkozott irogatással: brassói fogságában (1706) megverselte raboskodása történetét, majd öregkorában, unaloműzésül egész sor munkát szerkesztett. Kapcsolatban állt Csereivel, átvette fogalmazványait, ismerte Projectumát.

Családjának történetét Lusus mundi et ejusdem actus scenicus (A világ játéka és annak színszerű megjelenítése), (1727) – jellegzetesen barokk – címmel, latinul írta meg. Az indítékot hozzá még Apor Istvántól, illetve Gyöngyösi István Kemény Jánosának Apor Istvánhoz intézett ajánlásából kapta (Lőcse 1693), ahol a költő az Apor-család eredetét a honfoglalás korára vezette vissza. Apor Péter azt akarta részletesen bizonyítani, hogy családja Szkítiából származik, és kezdettől fogva az előkelő nemességhez tartozott. Névadó ősnek Árpád állítólagos fiát, Opart tette meg, akinek vezérsége alatt vitézkedett szerinte Botond Konstantinápolynál. Családtörténetét oklevelekkel kísérte, amiket még nagybátyja kezdett összegyűjteni. Korának eseményeit Synopsis mutationum (Összefoglaló kép a változásokról) címmel ugyancsak latinul írta {436.} meg. Születési évétől 1749-ig mondta el benne a tekintélyes részben önéletrajzi érdekű eseményeket.

Legmaradandóbb műve a Metamorphosis Transylvaniae (Erdély átváltozása), (1736), melyben a nemesi moralizálás szellemében a "régi jó" erdélyi szokásokat örökítette meg. Az első fogalmazványt odaadta Csereinek, aki egész sor bővítést írt hozzá. Apor ezeket mindenestől belevette könyvébe, s az ilyenformán mintegy negyedrészben Cserei szövegezése. E művét magyarul írta, hogy "tisztábban és értelmesebben" fejezhesse ki magát, és "a maradváink is jobban megérthessék".

Erdély "változás"-ának kezdetét 1687-től számította, "az mely esztendőben a német legelsőbben bejöve". Azóta uralkodik hazájában a "náj módi", mellyel szemben a német befolyás előtti állapotot, vagyis a független Erdély szokásait kívánta megörökíteni. Bethlen Gábor és a Rákócziak korát azonban legfeljebb csak meséből és olvasmányaiból ismerte, s ezért ha a "boldog időkre" emlékezett vissza, nagybátyjának, Apor Istvánnak életmódja és udvara s Apafi Mihály uralkodásának utolsó évtizede lebegett a szeme előtt. Könyvében az úri osztály 1687 előtti szokásait, ruházkodását, szórakozását, utazását, házassági s temetési ceremóniáit, a fejedelmek korának tisztségeit, a katolikus vallás akkori állapotát örökítette meg elég részletes leírásban, de a teljességre nem törekedve.

Apor Péter moralizáló író: a Metamorphosisban a régi erényeket, az "alázatosságot, együgyűséget, igaz atyafi szeretetet" magasztalta; ha ezek visszatérnének, véleménye szerint Erdély ismét boldog lenne. A boldogságon közelebbről a nemesség anyagi jóléte értendő nála, a "náj módi"-nak éppen azért ellensége, mert koldussá teszi az országot. Élénk színekkel festette az egykori bőséget: olcsó volt a kenyér, "hozták más országból búzánkért, gabonánkért a sok aranyat, tallért, az két szemeimmel láttam, s mint gyermek játszottam is véle". A jelenkor nyomorúságának egyedüli oka viszont a német hatásra lábra kapott divathóbort. "Nézd meg, erdélyi ember! – fakad ki egy helyen –, hogy bizony nem a császár adója szűkíti Erdélyben a pénzt, hanem feleségtekre, leányotokra való haszontalan cifrázás" sepri ki, az teszi szegénnyé az országot.

Apor Péter nem volt harcias természet; személy szerint nem is nagyon hitt a régi erények visszatérésében, s könyvét sem röpiratként, hanem emlékeztetőül írta meg az utókor számára. Vele a nemesi patriarkalizmus első jelentős irodalmi képviselője lett, de már nála kiütköznek a szemlélet ellentmondásai. Élete végén a mintaképnek vett Apor István is tartott német szakácsot, és ő volt az, aki elsőnek hozott be külföldről kristályedényeket. Kiderül a Metamorphosisből az is, hogy régen azért nem volt nyomasztó a pénzhiány, mert pénzre nem volt szükség: "... olyan emberséges ország vala Erdély, hogy egy pénz nélkül is keresztül mehettél volna rajta, mégis mind magad, mind lovad jóllakhatott volna." Mikor a címkórság ellen szónokol, a régi családok befolyását félti, mert az ő korában már olyan báró is volt Erdélyben, akinek az apja "az eke szarvát fogta és robotára a földesurának bejárt".

Tudatos stílusművészetet mellőzve, kortársaihoz hasonlóan ő is a beszélt nyelvet írta. A tárgyhoz illő borongós hangulat, régies nyelv, valamint a leírá-{437.}sok érdekessége és elevensége azonban könyvét máig élővé teszik. Maga az író is a családi körön túlmutató jelentőséget tulajdonított neki, és egyéb történeti munkáival együtt az erdélyi gubernium levéltárában tétette le kéziratát.

A 18. század első felében virágzó nemesi napló és dilettáns történetírás a nemesség irodalmi műveltségének és tevékenységének egyik alaprétegét alkotta. A történeti feljegyzések, összefoglalások a későbbi szakszerű történetírás nélkülözhetetlen forrásai lettek, egyúttal azonban a nemesi irodalom fejlődésének az útját is egyengették. A nemesi patriarkalizmus szemlélete és világa, mely a 19. századi szépirodalomnak állandó témája lett, ezekben a naplókban, historizáló emlékiratokban jutott el első ízben – ha még oly gyarlón is – az irodalmi kifejezés, megfogalmazás szintjére. A 18. századi történeti iratokat ugyan többnyire praktikus tudnivalók megörökítésére vagy közéleti, morális tanulságok levonására szerkesztették, feltűnnek azonban már bennük az anekdotikus elemek, melyek később a világi elbeszélő próza táplálóivá válhattak.