| A protestáns értelmiség irodalmi törekvései | TARTALOM | Irodalom |
FEJEZETEK
A Mohács után eltelt két évszázadban a polgárias irodalom az 1690–1740 közötti periódusban volt a legszegényesebb. A rendiség és nemesi társadalom teljes diadalmaskodása következtében a mezővárosok megszűntek a szellemi élet színterei lenni, a városok nagy része pedig történetének mélypontjára érkezett. Az ellenreformáció hódításai a polgári tendenciákat hordozó protestáns papság és értelmiség bázisát egyre szűkítette, a rohamosan szaporodó katolikus egyháziak viszont nagyrészt a nemesi kultúrát, kisebb mértékben a népieset – vagyis a barokk műveltség két pólusát – gazdagították. Az 1670-es évektől kezdve állandósult háborús viszonyok és pusztítások is megnehezítették a művelt protestáns értelmiség nevelődését: az iskolák egy része elpusztult, vagy csak fogyatékosan végezhette munkáját, a külföldi egyetemek látogatásához szükséges anyagi eszközök pedig egyre kevésbé álltak rendelkezésre.
A kor nagy nemzeti politikusai, Bethlen Miklós és főként Rákóczi Ferenc, természetesen tisztában voltak a polgári értelmiség fontosságával, s amennyire csak lehetett, támogatták is képviselőit, iskoláit. Korszerű kormányzási törekvéseikhez a polgári ismeretekben jártas, a haladó szellemi áramlatokat közvetítő értelmiség nélkülözhetetlen lett volna, s így ez utóbbi politikájuk egyik potenciális támaszát alkotta. Bethlen erdélyi reformtörekvései és Rákóczi nyolcéves országlása azonban nem hozhatott fordulatot a protestáns értelmiségiek kedvezőtlen helyzetében, noha szinte mindazok, akik közülük a tudományban vagy irodalomban jeleskedtek, élvezték Bethlen, de főleg Rákóczi művelődéspolitikájának gyümölcseit, illetve személyes támogatását.
Az 1711 után bekövetkező béke-időszakban a Habsburg-kormány és a jezsuiták elnyomó politikája tervszerűen akadályozta a polgári tendenciákat képviselő protestáns értelmiség újraerősödését. A 17. század végi véres és erőszakos protestáns üldözés, a templomfoglalások stb. után, ezekben az évtizedekben elsősorban a szellem, a könyv ellen indítottak hadjáratot. Külföldi egyetemek látogatásának akadályozásával, külföldi protestáns könyvek behozatalának eltiltásával (gondoljunk Komáromi Csipkés György bibliájának már ismertetett sorsára), hazaiak kiadásának megnehezítésével, sőt a könyvek tervszerű pusztításával, égetésével a "vértelen" ellenreformáció a protestantizmust tudós értelmiségétől, a szellemi fejlődés lehetőségétől akarta megfosztani.
{448.} A haladó polgári ideológiai és művelődési törekvések terén a 17. század végéig a református prédikátorok és tanárok jártak az élen. A századforduló, majd a szatmári béke után szerepük és jelentőségük nagymértékben csökkent, egyrészt mert a fenti korlátozások legfőképpen őket sújtották, másrészt mert a református egyház – megmaradt pozícióinak mentése, illetve opportunizmusa miatt – igyekezett a rendi társadalomhoz igazodni, teljesen feladva a puritanizmus társadalmi célkitűzéseit. Mivel a tevékenységükben még inkább korlátozott unitáriusoknak, akiktől a század elején számos intézményt elvettek, még kevésbé lehetett szerepük, a polgárias tudomány és irodalom letéteményesei ebben az időszakban az evangélikusok lettek. A felvidéki s részben dunántúli evangélikus többségű városok viszonylag jobban átvészelték a háborús évtizedeket, mint a református művelődés számos hagyományos központja (pl. Debrecen, Sárospatak), s így azokban inkább megvolt a lehetőség a polgári értelmiség fennmaradására és aktív tevékenységére. A századforduló körüli évtizedek polgári irodalmi erőfeszítéseinek ez az evangélikus bázisa sok tekintetben meghatározta azok jellegét, ideológiai forrásait, orientációját.
A lutheránus egyházi értelmiség műveltségét, szellemi táplálékait Németország evangélikus központjaiban szerezte. A német szellemi élet ugyan a 17. század végén a nyugat-európai viszonyokhoz képest maga is elmaradott volt, az erősen lehanyatlott s konzervatív jezsuita-nemesi műveltség túlsúlyát szenvedő Magyarországon azonban a korabeli német ideológiai, kulturális és tudományos irányzatok még mindig magas példaképet, komoly ösztönzést jelentettek. Annál is inkább, mert ebben az időszakban a német evangélikus egyházi és kulturális élet fejlődésének egy viszonylag haladó tendenciát képviselő, új szakasza kezdődött, a pietizmus jegyében.
A spanyol quietizmus, a janzenizmus, a puritánus kegyesség, valamint a német lutheránus misztika eredményeire támaszkodva, a század utolsó negyedében bontakozott ki a német pietista mozgalom. Programját Jakob Spener (1635–1705) drezdai udvari pap hirdette meg 1675-ben, Arndt Postilláinak új kiadása elé csatolt iratában (Pia desideria (Jámbor óhajtások). Ebben a dogmatikus vallásossággal, az ortodox egyházi szemlélettel szállt szembe, sürgetve a biblia (főleg az újszövetség) gyakori olvasását, a népnek az egyházkormányzatba való bevonását, az elvont tudással szemben az erény gyakorlását, a hitviták helyett a hívek lelki gondozását, gyakorlatias nevelését. A pietista mozgalom Lipcsében, majd Halléban szervezkedett, ahol August Hermann Francke (1663–1727) egyetemi tanár vált a mozgalom igazi vezérévé. A pietizmus, amely betetőzte a korábbi kegyességi irányzatokat, a társadalmi és politikai téren elmaradott s a feudális fejedelemségek, illetve miniatűr abszolutizmusok nyomása alatt élő német polgárság időszerű vallásos-művelődési érdekeit és társadalmi korlátait fejezte ki. Gondosan kerülte a politikai állásfoglalást, elképzelhetetlennek tartotta a világi feudális hatalommal való összeütközést, de ugyanakkor a vallásosság lényegét – a dogmatikai viták félretolásával – a mély belső meggyőződésben és az érzelmes etikus állásfoglalásban látva, a polgári racionalizmus és szentimentalizmus útját egyengette. A társadalmi harctól idegenkedő polgárság pietizmusa egyrészt terméketlen, önmarcangoló kegyeskedésbe fulladt, másrészt azonban szolid és gyakorlatias tudományos {449.} tevékenységre, népművelésre, hasznos, modern pedagógiai módszerek bevezetésére ösztönzött.
Magyarországon, ahol a puritanizmus a protestáns kegyességet már Medgyesi Praxis pietatisától kezdve elterjesztette, s ahol az uralkodó osztály legkiválóbb szellemei ekkor szintén a református, evangélikus és katolikus vallásosság bensőséges, felekezetieskedéstől mentes irányainak hódoltak, a pietizmus hatása gyorsan érvényesülhetett. A pietizmussal rokon gondolatok és magatartás – mint láttuk – egyes főúri, nemesi írók munkásságában is döntő módon kifejezésre jutott, a szorosabban vett pietista mozgalom igazi bázisa azonban az evangélikus felekezetű városi polgárság lett, s a református értelmiség egy része sem idegenkedett tőle. A kor nevesebb lutheránus prédikátorai, írói és tudósai csaknem mind Halle és személyesen Francke tanítványai voltak; legfőbb centrumaiknak pedig Pozsonyt, Besztercebányát, Lőcsét, Eperjest, Sopront, Győrt, Szebent és Brassót tekinthetjük. Bár az új áramlat elterjedése nem ment ellenállás nélkül, – Krman Dániel szuperintendens az 1707. évi rózsahegyi evangélikus zsinat meghívó levelében "az úr szőlejét pusztító rókáknak" nevezte a pietistákat, s a zsinat el is ítélte tanításaikat – a század tízes-húszas éveiben már általánosnak mondható a pietizmus diadala a hazai lutheránus körökben.
Az evangélikus polgári és értelmiségi körök vezető szerepe a kulturális kezdeményezésekben maga után vonta az 1700 körüli polgárias irodalom erős többnyelvűségét is. Az ország evangélikus lakosságának nagy része ugyanis német, illetve szlovák nemzetiségű volt, magyar evangélikusok leginkább a Dunántúlon éltek; a századforduló évtizedeiben azonban a felvidéki német és szlovák városokban is voltak jelentékenyebb számban magyar vagy elmagyarosodott evangélikusok. Ez a több nemzetiségű polgárság egy sajátos állam-patriotizmust alakított ki, az ún. hungarus-tudatot. Eszerint minden országlakos, nyelvre való tekintet nélkül, Hungarus és egyformán előmozdítja hasznos munkájával az ország előmenetelét. A közhasznú, polgári munkálkodásban kitűnő közvetítő eszköznek bizonyult a latin államnyelv, a különböző nemzetiségek nyelveit (beleértve a magyart is) pedig egyenrangúaknak tekintették. A hungarus-patriotizmus nem ismerte a nyelvi nacionalizmust; hirdetői a nemzetiségeket – praktikus okokból – egymás anyanyelvének a megtanulására serkentették, s gyakran maguk is több nyelven folytattak irodalmi munkásságot. A több hazai nyelv ismerete a közpályán való szereplésnek is feltétele volt, s ezért a szülők a szükséges nyelvi ismeretek megszerzésére távoli iskolákba adták fiaikat. Az anyanyelvek tanulására és tanítására való törekvés, valamint az egységes magyar állam, a Regnum Hungariae népeinek tanulmányozása egyike lett azon tényezőknek, amelyek a nyelvi és nemzetiségi öntudat hamarosan bekövetkező felébredésének, kifejlődésének a lehetőségét megteremtették. A hungarus-tudat nem szorítkozott csupán az evangélikus polgári értelmiségre, hanem a 18. században általánossá vált katolikusok és nemesek – különösen a több nyelvű felvidékiek – körében is, létrejötte és az irodalomban való öntudatos jelentkezése azonban csak a korabeli polgári fejlődés talaján volt elképzelhető.
A pietista érzületű, hungarus-tudatú értelmiségi réteg többsége még egyházi szolgálatban állt, s az egyházak hagyományos kultúrájához kapcsolódott.
{450.} Munkaerejüket túlnyomó részben a lelkipásztorkodás vagy iskolai tanítás kötötte le, s irodalmi, illetve tudományos tevékenységük is jórészt egyházi, illetve iskolai célokat szolgált. Az egyházak, iskolák történetének feldolgozásából vagy kegyességi kiadványok fordításából, tankönyvek szerkesztéséből azonban többen magasabb, egyetemesebb koncepcióhoz is el tudtak jutni. Az értelmiségi munkamegosztás alacsony foka következtében egy részük még polihisztor volt, emellett azonban megindult az egyházi kötöttségű értelmiség további differenciálódása is. Már a korábbi periódusban megállapítottuk, hogy a jelesebb tanárok – másfélszázados szokással ellentétben – nem igen cserélték fel katedráikat a papi szószékkel, most a prédikátorok és tanárok fiai az orvosi pályát is szívesen választották élethivatásul, s ez az egyetemi képesítésű, természettudományos képzettségű újabb réteg további hozzájárulást tudott nyújtani a hasznos ismeretek terjesztéséhez és a tudományok műveléséhez. Végül a hivatásos értelmiség körében feltűnik, elsősorban a Helytartótanács megszervezése következtében, a művelt állami tisztviselő is, aki azonban csak katolikus lehetett.
A rendi társadalomban, a nemesi történetszemléletben meggyökeresedett nézetek természetesen erősen hatottak erre a polgáriasodó rétegre. A művelődéssel hivatásszerűen foglalkozó nem-nemes értelmiségiek, akik különösen elevenen érezték az ország kulturális elmaradottságát, nem vigasztalhatták azonban magukat a nemesség hadi dicsőségének ősrégi közhelyeivel. A hiányokat ezért irodalmi és tudományos munkákkal igyekeztek pótolni, hogy ezzel méltó választ adjanak a nemesi barbárságot gúnyoló külföldieknek.
Az országban szétszórtan élő, magánosan dolgozó kutatók, papok, tanárok, orvosok között már a szervezkedés szerény jelei is megfigyelhetők: Bél Mátyás Nova Posoniensia (Pozsonyi Újság) címmel rendszeresen megjelenő újságot adott ki (1721–1722); a késmárki Fischer Dániel az első hazai folyóirat tervét dolgozta ki (1730). Bél Mátyás egyik 1718-ban megjelent művében elsőnek vetette fel egy tudós társaság létrehozásának gondolatát, majd lotharingiai Ferenc helytartó tanácsosa, a cseh származású Germeten Henrik Bernát († l739), az 1730-as években próbált is Pozsonyban egy ilyen társaságot megszervezni. Híradás van egy Magyar Nyelvjavító Társaság működéséről (1730), bővebbet azonban erről nem tudunk.
A protestáns papok, tanárok, orvosok magasabb kiképzése ebben a szakaszban is külföldi egyetemeken történt, a magyar szellemi élet nyugat-európai fókuszai azonban nagymértékben kicserélődtek. Míg a 17. században a magyar diákok főként a hollandiai egyetemekre özönlöttek, addig most a németországi evangélikus főiskolák kerültek előtérbe. Bár a különböző nemzetiségű evangélikus "hungarus"-ok többsége most is a konzervatív wittenbergi egyetemet kereste fel, a legkiválóbbakat Halle vonzotta. Az 1694-ben alapított pietista szellemű egyetemnek 1700–1714 között 112 magyarországi hallgatója volt. Egyidejűleg egyre növekedett az egyik legfontosabb németországi tudományos centrummá fejlődő jénai egyetemnek a vonzereje, mely ez idő tájt az ortodoxia és a pietizmus között óvatos egyeztető álláspontot foglalt el és számosan jártak a greifswaldi egyetemre is. Az egymáshoz viszonylag közel eső wittenbergi, hallei és jénai egyetem, továbbá a századforduló során egyre {451.} élénkülő lipcsei és berlini szellemi élet hatókörében a magyarországiak teljesen otthonosakká váltak, megbecsülésnek örvendettek s valósággal kis szellemi kolóniát alkottak. Ennek megerősödését nagyban elősegítette Cassai Michaelis Györgynek (1640–1725), a wittenbergi egyetem előadójának az adománya, aki vagyonát és részben magyarországi szerzők munkáiból összeállított gazdag könyvtárát az ott tanuló magyar diákoknak hagyta.
A református diákok egy része, az alapítványok jóvoltából, továbbra is Hollandiában végzett tanulmányokat, bár a holland egyetemek színvonala ezekben az évtizedekben jelentősen süllyedt. Ezért szívesebben jártak a svájci és német református univerzitásokra, melyek közül az ekkor nagyhírű bázeli egyetemnek volt különösen sok magyar hallgatója. Bázel az orvostudomány egyik legfontosabb központjává fejlődött, a nevesebb magyar orvosok, Pápai Páriz Ferenctől kezdve, szinte mind ott szerezték tudásukat. A kedvezőtlen politikai és anyagi körülmények hatására azonban a református diákok egyetemjárása nagymértékben csökkent; 1725 óta pedig minden magyarországi protestáns számára megnehezült a külföldi tanulmányok folytatása, ettől kezdve ugyanis csak útlevéllel lehetett az országból kijutni.
A századforduló táján a hazai neves protestáns iskolák és kollégiumok kétségbeejtő helyzetben voltak. Az evangélikusok eperjesi főiskolája és kollégiuma a Rákóczi-szabadságharc idején bekövetkezett utóvirágzása után végleg elenyészett. A református intézetek közül, a már korábban elűzött sárospataki kollégium után, a debreceni és az enyedi kollégium is áldozatul esett az ellenreformációnak, illetve a császári csapatok pusztításainak: Enyedet 1704-ben és 1707-ben kétszer is felégették a labancok, bujdosásra kényszerítve tanárait; Debrecen kollégiumát, a gazdag könyvtárral és nyomdával együtt pedig 1705-ben, majd ismét 1707-ben dúlták szét a várost megszálló császáriak. A Debrecenben zsákmányolt könyvek a császári katonák tábortüzeit táplálták, maradékukat – mintegy 50 kötetet – pedig 1707-ben a jezsuiták Budán máglyán égették el. A 18. század elején működő polgári értelmiség egyik legnagyobb érdeme, hogy a lehanyatlott protestáns iskolai oktatást sikerült talpraállítania, újjászerveznie és modernizálnia.
A legfontosabb eredmények a pietista oktatási reformokat bevezető Bél Mátyás nevéhez fűződnek, aki a pozsonyi evangélikusok iskolájának rektoraként (1714–1719) pontos tantervet írt elő, szigorúan ellenőrizte a tanárokat, hetenként tanári értekezletet tartott, rendszeresítette a hazai történelem és földrajz tanítását, a régi magoltató módszerrel szemben a megértetést hangsúlyozta, szabadabban érvényesítette az élő nyelveket, új latin tankönyveivel pedig visszaszorította Comenius munkáit, melyeknek nyelvi tisztasága ellen komoly kifogások merültek fel. Pozsonynak, a "magyar kis-Hallé"-nak később főiskolává fejlődő evangélikus líceumában a polgárság és értelmiség gyermekei mellett a protestánsnak maradt nemesek – köztük reformátusok – fiai is nagy számban tanultak, elsősorban a Rákóczi mellett szerepet játszott családokból (Ráday, Radvánszky stb.).
A reformátusok kollégiumai közül leghamarább a nagyenyedi tért magához Pápai Páriz Ferenc körültekintő irányításával és angliai anyagi segítséggel. Minthogy tekintélyes birtokokkal és anyagi erőforrásokkal rendelkezett, a 18. század első felében kiváló tanárokat (pl. a fizikus Marosvásárhelyi Tőke Ferenc, a grammatikus Ajtai Mihály stb.) és nagyszámú hallgatóságot tudott {452.} foglalkoztatni, s egy időre nemcsak az erdélyi, de az egész magyar református művelődés centrumává válhatott. A sokat szenvedett sárospataki kollégium Rákóczi Ferenc jóvoltából már 1704-ben megkezdhette működését; újjászervezésében a Pápai Páriz szótárával kapcsolatban már említett id. Csécsi Jánosnak volt a legtöbb érdeme. Jeles tanára volt Simándi István, aki elsőnek tanította Magyarországon a fizikát kísérleti alapon, s Rákóczinak is bemutatta kísérleti eszközeit és azok működését. Magasabb tudományos színvonalra a pataki kollégium azonban csak a következő periódusban tudott emelkedni, – akárcsak a szerényebb munkásságát megszakítás nélkül folytató kolozsvári, valamint az 1718-ban megalakuló marosvásárhelyi kollégium.
A református oktatás terén a legjelentősebb változás, s egy későbbi virágzó fejlődés alapjainak a lerakása Debrecenben történt, ahol a labanc pusztítás áldozatává lett kollégium munkáját 1740 körül Maróthy György (1717–1744) lendítette fel. A svájci és holland egyetemeken tanult fiatal tanár hihetetlen buzgalommal néhány év alatt teljesen megreformálta az oktatást: vezető szemponttá a gyakorlatiasságot tette; a latintanításban Bél Mátyáshoz hasonlóan ellene volt Comenius tankönyveinek, mert azok a mindennapi beszédre támaszkodva gátolták a klasszikus stílusra való nevelést; nagy jelentőségű zenei újításaival a hangszeres zenét és a többszólamú éneklést igyekezett meghonosítani.
Az iskolák újjászervezésével együtt járt az új, korszerű tankönyvek írása és kiadása is. A legnagyobb tankönyvíró munkásságot Bél Mátyás fejtette ki, erről alább számolunk majd be; de a református professzorok is számos fontos tankönyvet jelentettek meg. Marosvásárhelyi Tőke Ferenc nívós kísérleti fizikát adott ki (Institutiones philosophiae naturalis (Természetfilozófiai tanítások), Szeben 1736), Ajtai Mihály, Bethlen Kata pártfogoltja, nemzetközileg elismert, nagysikerű nyelvtant készített (Grammatica latina (Latin nyelvtan), Szeben 1744), Maróthy pedig racionalista hatásról tanúskodó Arithmeticát (Számtan), (Debrecen 1743) írt, s létrehozta az első magyar zenei tankönyvet (A zsoltároknak négyes nótáik ... a harmóniás éneklésről való rövid tanítással együtt, Debrecen 1743). Ifj. Csécsi János 1713-ból való földrajzi előadásai – jóval később – magyar fordításban jelentek meg (Nagykároly 1757).
Az iskolákhoz hasonlóan nehéz helyzetbe került a protestáns könyvkiadás is. Bár a magyarországi pietistáknak módjuk volt könyveiket a németországi központokban, főleg Halléban, Jénában és Lipcsében is közreadniuk, a hazai nyomdai bázis gyengesége fékezőleg hatott munkásságukra. Különösen III. Károlynak a könyvnyomtatásra vonatkozó cenzúra-rendeletei (1715, 1720, 1726) következtében csökkent a hazai protestáns kiadványok száma; a meglevők is részben átjelzéssel, a cenzúrát kijátszva jelentek meg. A református és evangélikus irodalom jelentékeny része éppúgy a kéziratosságba szorult vissza, mint a 17. században az unitáriusok írói munkássága. Különösen a katolikus hatóságok zaklatásainak fokozottan kitett felvidéki műhelyek munkája elé tornyosult sok akadály. Az 1685 körül alapított zsolnai evangélikus nyomda csak gyakori megszakításokkal működhetett, de – 1713-ban Puchóra áttele-{453.}pítve – 1730-ig így is eltengődött. A Brewer-család nagymúltú lőcsei üzeme a nehéz viszonyok között 1747-ig tudta magát fenntartani. Az erdélyi szászok szebeni nyomdája viszonylag háborítatlanul tudta folytatni munkáját.
A hazai magyar protestáns nyomdászat két legfőbb központja, a háborús nehézségek és az ellenreformáció nyomása ellenére is, Kolozsvár és Debrecen maradt. Tótfalusi Kis Miklós halála után a kezében egyesített kolozsvári üzem egy része, a kollégium és az egyház közös nyomdája különvált és nem működött; ami megmaradt, Telegdi Pap Sámuel vezetése alatt dolgozott tovább. A nyomda Szathmári Pap Sándor (1697–1745) idején lendült fel újból, aki Hollandiában tanult, értett a betűöntéshez és -metszéshez, megkapta Tótfalusi szerszámait és újból használatba vette a kollégium és az egyház kezében levő készleteket is. A debreceni nyomdát, a császári csapatok pusztítása után, a város 1711-ben szerelte fel újból. Működését 1713-tól, Miskolci Csulyak Ferenc vezetésével kezdte meg újra, aki Tótfalusi mellett tanulta a nyomdászatot, majd egy ideig Lőcsén volt üzemvezető. Mikor 1719-ben az új felszerelés tűz martaléka lett, Debrecen ismét vett betűket, és az irányítást Visky Pálra (1696–1733) bízta; 1723-tól pedig a város saját kezelésébe vette a nyomdát, amely az egész korszakon át nyereséggel dolgozott. Az igazi fellendülés Margitai János gondviselése alatt következett el, aki 1733-ban került a nyomda élére.
Új jelenség volt a magyar nyomdászat történetében, hogy a 18. század első évtizedeiben néhány műhely polgári vállalkozásként jött létre. Komáromban 1705-ben Töltési István kezdte meg működését; Pozsonyban Royer János Pál 1719-ben telepedett meg a nagyszombati jezsuiták tiltakozása ellenére; Budán Landerer János Sebestyén, a későbbi nagy nyomdász-dinasztia őse nyitott műhelyt 1724-ben; a győri Streibig nyomda pedig 1730-ban kezdett dolgozni. A pozsonyi és győri nyomdáknak komoly szerepük volt a pietista és tudományos kiadványok közzétételében is.
Az 1690 és 1740 közötti időszak polgárias vallásos és tudományos irodalma, mivel jórészt különböző nemzetiségű, evangélikus hungarus-írók latin műveiről van szó, a magyar, a szlovák és a hazai német irodalom fejlődésének egyaránt szerves részei. Csupán a kegyességi, hitbuzgalmi írások különülnek el – a hívek érdekében – anyanyelvek szerint, közös pietista tendenciájuk, s az egymásból való fordítások révén azonban ezek is szorosan összetartoznak.
| A protestáns értelmiség irodalmi törekvései | TARTALOM | Irodalom |