| A KÉSŐ-BAROKK (ROKOKÓ) IRODALOM (kb. 1740 - kb. 1772) | TARTALOM | Irodalom |
FEJEZETEK
A török kiűzése, de különösen a szatmári béke után, Magyarország arculata, néhány évtized alatt, jelentős mértékben átalakult. A háborús dúlásoktól mentes országban a szívós civilizációs munka lassan megtermette gyümölcseit; az ország termelőerői számottevően megnövekedtek. A lakosság száma, amely 1715–1720-ban 3–4 millió között mozgott, a század második felére csaknem megkétszereződött; a parasztság nagy területeket tett újból művelhetővé, a gabonafélék mellett meghonosodó kapásnövények, valamint az alföldi homokon a szőlő termelése pedig intenzívebbé tette a mezőgazdaságot. A török uralom alól felszabadult területek és az ország többi részeinek a színvonala kezdett kiegyenlítődni; sőt – az osztrák örökösödési háború (1741–1748) és a hétéves háború (1756–1763) idején jelentkező, majd az örökös tartományok iparosodása során állandósuló gabonakonjunktúra hatására – a gazdasági élet súlypontja a Felvidékről a délebbi részekre tolódott át.
A Habsburg-abszolutizmus és a magyar rendiség viszonyai közölt e nagy jelentőségű fejlődés azonban csak súlyos egyoldalúságok árán bontakozhatott ki. A fellendülés a mezőgazdaságra korlátozódott, a mezőgazdasági árutermelés hasznát pedig csaknem kizárólag a nagy- és középbirtokosok fölözték le. A 17. század folyamán végzetesen meggyengíteti és visszaszorított polgári erők feléledésére így nem nyílt lehetőség, a szabad paraszti fejlődés lehetőségétől teljesen megfosztott jobbágyság kizsákmányolása pedig a végsőkig fokozódott. Az az agrárprosperitás, mely a jobbágyok munkájának jóvoltából létrejött, csupán a feudális uralkodó osztály dúsgazdag és tehetős rétegei számára varázsolta szinte aranykorrá a 18. század középső évtizedeit.
A legnagyobb gazdagság továbbra is a két főrend, az arisztokrácia és a főpapság kezén halmozódott fel. A két réteg összetétele ebben a szakaszban is azonos: a legmagasabb egyházi méltóságokat, az esztergomi és a kalocsai érsekséget főnemes családok fiai töltötték be, nagyrészt közülük kerültek ki a megyés püspökök is, akiknek száma Mária Terézia (1740–1780) alatt 22-re emelkedett. Az országos hivatalok vezető tisztségeit, a hadsereg tábornoki posztjait s a legfőbb rendi méltóságokat változatlanul az arisztokrácia tartotta megszállva. Minthogy pedig olyan nagyarányú birtokszerzésekre, mint a 17–18. század fordulóján, ekkor már nemigen nyílt lehetőség, egyedül az {501.} állami szolgálatban szerzett kimagasló hivatali vagy katonai érdemekkel emelkedhettek még egyesek (pl. Grassalkovich Antal, 1694–1771; Hadik András, 1710–1790) az ország legfelsőbb társadalmi rétegébe.
Ha a főnemességgel nem is versenyezhetett, mégis a legerőteljesebb fejlődéssel a jómódú (bene possessionatus) középnemesség dicsekedhetett. A nemességnek ez a hangadó rétege sikeresen úrrá lett a század első évtizedeinek gazdasági nehézségein, s fokozatosan ki tudta magát vonni az arisztokrácia befolyása alól. Anyagi függetlensége tekintélyes földbirtokain nyugodott; gazdasági egyensúlyát a takarékosság, a hagyományőrzés erényével tartotta fenn, ingatlan vagyonát gazdag házasságkötéssel növelte, vélt vagy, valódi örökösödési igényeit nemegyszer nemzedékeken át húzódó perekkel igyekezett érvényesíteni. A "jogásznemzet" kétes értékű megjelölés és a távoli, "magyar" atyafiság gondos ápolása a 18. századi nemesség mentalitásából általánosítódott "nemzeti" jellemvonássá. Ez a réteg tartotta kezében a megyéket, a rendi élet fórumait, ekkor alakult ki a reformkor irodalmából is jól ismert vidéki táblabíró típusa.
A nemesség társadalmi és vagyoni emelkedését hatékonyan elősegítette a hivatali, illetve katonatiszti szolgálat, melynek jutalma nem ritkán bárói cím lett. Ez azonban távolról sem jelentette a vezető udvari arisztokrácia soraiba való bejutást, még kevésbé hatalmas latifundiumok birtoklását, hanem inkább csak a középbirtokos réteg társadalmi és közéleti rangemelkedését tükrözte. Kialakult így az arisztokráciának egy népesebb s viszonylag "szegényebb" rétege (Erdélyben számos grófi család is ide tartozott), mely nemcsak vagyoni vonatkozásban, hanem életmód, kulturális tájékozódás szempontjából is többé-kevésbé a jómódú nemességgel haladt egy sorban.
A nemesség hangadó részének a befolyása igen nagy erővel érvényesült a társadalom többi rétegében is. A nemeseknek és a jezsuitáknak az előző periódusban létrejött érdekközössége a nemesség és szinte az egész egyházi értelmiség szoros egymásrautaltságává fejlődött és szélesedett. Erre az egységre azonban már határozottan a nemesség nyomta rá karakterisztikus bélyegét: míg korábban ő került a papság, elsősorban a jezsuiták befolyása alá, addig ezekben az évtizedekben már inkább a nemesség világiasabb életmódja, szemlélete érvényesült a különböző felekezetekhez, illetve különböző szerzetesrendekhez tartozó egyházi értelmiség köreiben. A kisnemesség tömegein s a különböző kiváltságos népcsoportokon (jászok, kunok stb.) keresztül, valamint az értelmiség alacsonyabb – részben kisnemesi származású elemeinek közvetítésével a nemesi szemlélet és gondolkodás a társadalom igen széles rétegeibe is szétszivárgott.
A 18. század derekára így teljessé vált a nemesi Magyarország kialakulása; az arisztokrácia legfelsőbb elidegenedett köreit, valamint az örökös jobbágyság keretében gúzsbakötött parasztság tömegeit kivéve, a nemesség politikája, ideológiája, ízlése szabta meg a tájékozódás, a cselekvés irányát a társadalomban; jó száz esztendőre ez az osztály lett – jobb híján – a nemzet jövőjének letéteményese. E neki jutott történelmi szerepre azonban a nemesség ebben a periódusban még korántsem mutatkozott elég érettnek és felkészültnek. Eredményeit, gazdagodását ugyanis kiváltságainak, rendi jogainak tulajdonította, s ezek fenntartásában, biztosításában látta az ország jövőjét s az ún. "magyar szabadság" zálogát. E konzervatív magatartást elmélyítette {502.} megerősödött rendi nacionalizmusa, habár ennek pozitív elemeként a magyar kultúra értékeinek és a nyelvnek megbecsülése is megjelent. Biztató jelenségnek tekinthető viszont, hogy a gazdaság továbbfejlesztésének érdeke, a fejlettebb nyugati országok kifinomult úri életmódjához való felzárkózás igénye, valamint Bécs és az udvari arisztokrácia példája a nemesség fogékonyabb elemeit a korszerűbb, haladottabb gazdálkodás, életforma és műveltség irányában való tapogatódzásra késztette. Az ilyen irányú lépések – ha mégoly szerények voltak is – csökkentették a provinciális elmaradottságot; racionalizálódást és elvilágiasodást eredményeztek s előkészítették a talajt a polgáriasodás számára.
Új gondolatok megjelenése s modernebb irányú tájékozódás azonban egyelőre mit sem változtatott azon, hogy ez a feudális nemesi agrártársadalom mélységesen anakronisztikus jelenség volt a korabeli iparosodó, polgárosodó Európában. Merőben korszerűtlen alapjai – a kevéssé termelékeny robotmunka, a nemesi adómentesség, valamint az abszolutizmus és rendiség kompromisszuma – folytán tartós fennmaradásra ebben a formában nem is számíthatott. A nemzetközi piac és politika összefüggései, fejlődési irányai hamarosan napirendre is tűzték a rendi-nemesi Magyarország alapjainak revízióját. A kezdeményezés e tekintetben a Habsburg-államhatalomtól indult ki, amelyet az osztrák tartományok ipari fejlődésének érdeke, a Habsburg-ház legfejlettebb ipari tartományának, Sziléziának elvesztése (1748), valamint a monarchia adminisztrációjának hosszantartó háborúk viselésére való alkalmatlansága korszerű reformokra kényszerített. A birodalom gazdasági életének és politikai berendezésének újjászervezése, modernizálása a felvilágosult abszolutizmus gondolatkörében indult meg.
Ez a Közép- és Kelet-Európára jellemző 18. századi politikai rendszer a pénzügyi és katonai kérdések iránt fogékony feudális abszolutizmust egyeztette össze a korszerű kapitalista fejlődéssel, amely immár nélkülözhetetlen volt az államhatalom anyagi alapjának megszilárdításához. A korlátlan fejedelmi hatalom eltávolította a polgári fejlődés útjából az első akadályokat, merkantilista kereskedelem- és iparpolitikát kezdeményezett, a hűbéri széttagoltsággal szemben racionális államrendet vezetett be, a közjó érdekében gondot viselt az alattvalók egészségére, műveltségére, számbeli gyarapodására. A felvilágosult abszolutizmus haladó reformjaival addig a határig támogatta a polgári fejlődést, míg az nem fenyegette a feudális osztályuralmat. Kritikus esetekben a nemesség oldalára állt, később pedig, a francia forradalom hatására, reakcióba fordult. A felvilágosodott abszolutizmus legjelentősebb uralkodói II. (Nagy) Frigyes porosz király, II. Katalin orosz cárnő és II. József. Mária Terézia kora csak előkészítő szakasz fiának, a későbbi "kalapos király"-nak egy évtizedes uralkodásához (1780–1890); az új politikának ekkor még csak egyes vonatkozásai érvényesültek.
Magyarország haladása szempontjából a Habsburgok felvilágosult abszolutizmusának intézkedései erősen ellentmondásosak voltak. Az új birodalmi koncepció szerint az ország mint agrárállam illeszkedett be a Habsburg-országok gazdasági rendszerébe, feladata a nyersanyag és élelmiszertermelés volt, melynek ellenében az osztrák tartományok ipari termékeit vette át. Helyzetét az 1754. évi vámszabályzat rögzítette, amely a hazai kivitelt Ausztria felé irányította, és minden más versenytárssal szemben biztosította az örökös tarto-{503.}mányokból származó iparcikkek behozatalát. Ezek az intézkedések Magyarországot gyarmati jellegű gazdasági függésbe szorították, s az ausztriai polgárosodás előrehaladását a hazai polgári fejlődés hátráltatása által igyekeztek biztosítani. Arra viszont következetesen törekedett a Habsburg-kormányzat, hogy nyersanyagtermelő szerepét az ország mennél jobban betöltse, s ennek érdekében a haladó reformok egész sorát kezdeményezte. Erőteljes propagandát és kísérletezéseket indított a mezőgazdaság korszerűsítésére; gondot fordított a szociális és egészségügyi viszonyok megjavítására; az 1767-ben kiadott urbáriummal állami ellenőrzés alá vonta a jobbágy és a földesúr közötti viszonyt, bizonyos fokú védelmet biztosítva a parasztnak a mértéktelen kisajátítási és robotoltatási törekvésekkel szemben; megreformálta s állami irányítás és ellenőrzés alá vonta az iskolaügyet; csökkentette az egyházak s különösen a jezsuiták társadalmi és politikai befolyását; s kísérletet tett a nemesség megadóztatására is.
E kezdeményezésekkel szemben a magyar rendek álláspontját többnyire a nemesi osztályérdekek által meghatározott szűklátókörűség jellemezte. Az ország érdekeit súlyosan sértő és jövőjét veszélyeztető vámrendeletet különösebb ellenállás nélkül elfogadták, mivel az közvetlenül nem érintette jövedelmüket; a korszerű gazdasági, egészségügyi és kulturális intézkedéseket részben helyesléssel, részben közönnyel fogadták; a jobbágyság védelmét szolgáló intézkedések végrehajtását, amennyire csak lehetett, akadályozták; a nemesi adóztatást célzó törekvéseket pedig meghiúsították. Az abszolutizmus káros tendenciái így akadálytalanul, haladó erőfeszítései viszont csak erős korlátokkal érvényesülhettek. E fejlemények azonban elegendőek voltak ahhoz, hogy a magyar rendiség és a Habsburg-abszolutizmus kompromisszumán alapuló hagyományos rendszert meglazítsák, ami különösen az 1764–1765. évi országgyűlés alkalmával vált nyilvánvalóvá. Ekkor ugyan a reakciós rendi-nemesi érdekek védelmében robbant ki Béccsel szemben a "nemzeti" elégedetlenség, a nemesség legjobbjai azonban hamarosan felismerték, hogy nemzeti érdekeiket csak akkor tudják megvédeni és biztosítani, ha maguk is a polgárosodás útjára lépnek. A 60-as években az uralkodó osztály egyes tagjai földbirtokaikon megkezdték a korszerű technika bevezetését, sőt megvetették a manufaktúra-korszak alapjait is. Az 1770-es években azután a felvilágosodás ideológiája adott lendületet a polgárias erőfeszítéseknek, lezárva egyúttal a magyar barokk jó másfél évszázados korszakát.
Az 1740 tájától az 1770-es évekig terjedő emberöltő a magyar barokk kései szakasza, amikor a második jobbágyságon alapuló gazdasági struktúra még szilárdan fennáll, s a feudális egyház még változatlanul fontos tényező", de amikor a nemzeti élet vezető erejévé emelkedett nemességen belül már csendben utat törnek bizonyos modernebb, a barokkon túlmutató tendenciák. Ezek az évtizedek, melyekre a barokk kései stílusváltozata, a rokokó nyomja rá bélyegét, már átvezetnek a felvilágosodott ideológiájú klasszicizmus világába; ha bátortalanul is, előkészítői a következő nagy korszak számos vívmányának.
Ebben az átmeneti periódusban – akárcsak a középkor és a reneszánsz kései időszakában is – erősen összemosódnak a kultúra és az irodalom rétegei, irányai. A nemességnek nemcsak a társadalmi, hanem a kulturális életben is érvényesülő hegemóniája következtében a barokk kései szakaszának irodalma, tartalmát, tendenciáját, ideológiáját tekintve, csaknem teljes egészében nemesi {504.} jellegű. Csupán az irodalmi műveltség eltérő előzményei, s bizonyos speciális működési területek alapján különíthető el többé-kevésbé világosan a művelt nemesek írói működése az egyre inkább laicizálódó egyházi értelmiség tudományos és irodalmi tevékenységétől. Az ezekben az évtizedekben tovább terebélyesedő és gazdagodó népszerű irodalom is magán viseli a nemesi hatás jegyeit, s erősen érintkezik mind a nemesek, mind pedig a művelt értelmiségiek munkásságával.
| A KÉSŐ-BAROKK (ROKOKÓ) IRODALOM (kb. 1740 - kb. 1772) | TARTALOM | Irodalom |