A felvilágosodás költészetének előkészítői

A magyar barokk kései szakaszában bontakozott ki több olyan neves költő munkássága, akiknek élete és tevékenysége belenyúlik a felvilágosodás évtizedeibe is. Mivel irodalmi szerepük 1770 után vált fokozottan jelentőssé, életpályájuk és oeuvre-jük teljes áttekintése és értékelése a következő nagy korszak tárgyalásának keretében fog sorra kerülni. Ezen a helyen csak a rokokó szakaszra jellemző s kronológiailag is idetartozó műveiket, törekvéseiket ismertetjük.

E nemesi poéták közül Orczy Lőrinc (1718–1789) a régi vallásos moralizáló költészetet alakította át a világias nemesi életbölcsesség hirdetőjévé. Költeményeinek első gyűjteményét az 1760-as években Barkóczy Ferenc érsek kívánságára állította össze, de sem ő, sem reverendát viselő barátai nem találták összeegyeztethetetlennek, hogy a barokkos vallásosságot dalformában megfogalmazó versek (pl. Hívságok megvetéséről) mellett több Voltaire-fordítás (Békesség kívánása, Barátságos beszédje egy úrnak a káplánjával) és egy a szabadkőművességet dicsőítő vers (Szabadkőmívesek törvénye) is helyet foglaljon a kötetben. A barokk hagyományokat leginkább őrző allegorikus költeményében (Álom a tudományoknak jobb rendben való intézéséről, 1760) sem mulasztja el élesen bírálni a jezsuitákat és a skolasztikát.

Életbölcsességének alapja a keresztény sztoicizmus volt, melynek közismert tételei gyakran térnek vissza verseiben (pl. Világi hívságok megvetéséről. Seneca) "Középszerencsében vagyon a boldogság, Főképp ha kötve van ehhez a szabadság" – hirdeti Orczy a gazdag nemesség sztoikus filozófiáját, s a "világi hívságok"-kal szemben ő fogalmazza meg először az udvarházakban élő nemes életformájának poétikus voltát:

Én kis hajlékomban élek én csendesen,

Szabadon, jó kedvvel, mindennel békében,

Versek, könyv, kert, mező mulattat édesen,

Kis asztalom nincsen vendégtől üresen.

A stilizált rokokó természetességének ebben az idilli hangulatában olvadt fel a hagyományos köznemesi módi-ellenesség (A módi) , a nemesházak asszonyairól vallott nézet (A magyar szépekhez, 1760) és az úr-jobbágy viszony ábrázolása is. Az utóbbi témakör legjelentősebb versét, A szegény paraszt néphez beszédet, Antoine-Léonard Thomas (1732–1785) francia eredetijéből fordította, a teréziánus kor szellemében. Politikai változtatás szándékáról nincsen benne szó, de humanizmusa egyik jele a nemesi gondolkodás lassú, reformizmus irányába hajló fejlődésének. Eredeti darab viszont a Bugaci csárdának tiszteletére című leíró vers, melyben a kopott, piszkos kocsmát a költő azért mutatja be erőteljesen, reális vonásokkal, hogy a fényűző úri házakban uralkodó merő hívsággal, cifra nyomorúsággal hasonlítsa össze.

{534.} Az idillikus hangulatok mellett nem hiányoznak Orczy műveiből a magyar rokokó más vonásai sem. A "játszi" Voltaire mellett fordított Boileau szatíráiból (Egy megmátkásodott ifjúnak, Emberi nemzetnek gyalázatja), s szerette a poétákat, akik "nagyobb részére furcsák és szelesek." Csendes derűjét, játékos kedélyét csak akkor zavarta fel indulat, ha nemesi és gazdasági érdekeit látta veszélyben (Panasz, Megint panasz). A magyar nyelvet Orczy keménynek érezte, de ő hajlékonyan, "mind szépen, mind csinosan" akart írni. Ha nem szakított is Gyöngyösivel, a négyes, több szótagú rímet nyűgnek érezte, és már 1765 előtt írt párosakat is.

A kor legműveltebb nemesi literátorát, Ráday Gedeont (1713–1792) a költészetből leginkább a metrikai és műfaji kísérletezés érdekelte. Rákóczi egykori kancellárjának a fia, Bél Mátyás pozsonyi líceumának a növendéke azzal is kitűnt kortársai közül, hogy a német és francia irodalom mellett a régi magyart szintén kiválóan ismerte. Nemcsak Gyöngyösit tartotta nagyra, hanem Zrínyit is és mindkettőjük műveinek a kiadását szorgalmazta.

Csendes, magányos próbálkozásaival a terjengős, terhesnek érzett Gyöngyösi-strófák helyett az új korszak ízlésének megfelelő verselés kialakítására törekedett. Német és francia mintákat követve már 1735-ben írt rímes-időmértékes verset (Tavaszi estve), melyben egy erdei séta keretében a természet jelenségeit írja le. Nem erőszakol azonban a valóság minden részletébe földöntúli, allegorikus értelmet, mint elődei tették, csupán a vers második felében egy patak elfutó vizének láttán jut eszébe az élet mulandósága, a világi hívságok értéktelensége; befejezésül, a természet megújulásának párhuzamaként pedig, a lélek érzelmes, pietista megtérését sürgeti. Klasszikus formát már 1740 előtt használt, s korai hexameter-kísérletei közé tartoznak a péceli kastély falképei alá és a Szigeti veszedelem prózai változata elé írott sorai is. Kísérletező kedvében Fénelon Télémaquejának elejét négyes- és párosrímű tizenkettősökben, valamint hexameterekben egyaránt lefordította, mert ki akarta próbálni, "vajjon melyik vers neme legalkalmatosabb arra, hogy a fordítás mentől rövidebb legyen" (Három próbái a Telemachus kezdetének).

Műfaji próbálkozásai közül mindenekelőtt egy honfoglalási eposz terve érdemel figyelmet, amely a jezsuita költők latin művei után az első nemesi kísérlet a nagyjövőjű műfaj terén (Árpádról írandó bajnoki éneknek kezdete). Az 1750 tájáról származó előhang a tárgyat Árpád és Salán küzdelmében jelöli meg, majd a gyermek II. Józsefhez fordul benne az író, s ígéri, hogy az ő győzelmeit, a tudományok virágzását, a "hasznos kézi-mív" és a kereskedelem fellendülését is megénekli majd. A pásztori költés divatjának hódolva átdolgozta Vergilius két eklogáját; írt hat mesét, néhány epigrammát; fordított anakreoni és német rokokó dalokat. A rokokóra jellemző csipkelődés egy szabad Metastasio-átdolgozásban (Dieneshez) és a női divat elleni támadásában mutatkozik, ahol Boileau-t is felhasználta (Dorillis, Ugyanő, Fulvia).

Orczynál és Rádaynál fiatalabb volt a közepes tehetségű Fekete János (1740–1803), aki nagyobbrészt az Amade világával rokon gáláns költészetet művelte, későbbi verseiben pedig – Voltaire hatására – a felvilágosodás antiklerikalizmusának és deizmusának a hirdetőjévé vált.

{535.} Bécs franciás köreinek hatására először franciául írt, s e műveit ki is adta (Mes rapsodies (Csapongásaim), Genf 1781; Ma solitude sans chagrin (Gondtalan magányom), Lausanne 1789). Ő az egyetlen magyar, aki a francia 18. század galantériáját és szabadszájúságát gátlástalanul követte. Otthonosan mozgott az idegen költészet dikciójában, finom, szellemes megjegyzésekkel hintette tele csevegő modorú verseit: csattanós, mulattató meséit, epigrammáit és a bécsi színésznőkhöz, előkelő osztrák és magyar hölgyekhez intézett szerelmes üzeneteit. Mes confessions jusqu' à 1772 (Vallomásaim 1772-ig) címmel mély őszinteséggel kezdte feltárni élete folyását, hogy azután részletesen beszámoljon gáláns kalandjairól, mint talán Amade László tette elveszett verses önéletrajzában.

Első magyar versét 1765-ből ismerjük. Orczy Lőrinc már akkor "többekre is bátorította", javarészüket azonban 1784 után írta, mert korábban külföldi tartózkodása nem engedte, hogy Pegazusát "magyar abrakra" fogja. Mintái a nagy tekintélyű Orczy mellett Beniczky, Gyöngyösi és Faludi voltak. Beniczky egyik versét (Hogy a szabadságnak méltósága mindeneknél kívánatos) lefordította franciára, Gyöngyösi rímelését pedig szigorúan a francia szokás szerint igyekezett megújítani. Magyar művei között a hagyománynak megfelelően sok az alkalmi költemény, van nemesi paszkvillust folytató "gúnyoló vers"-e is. Voltaire-fordításai (Az orleánsi szűz, A természet törvényeiről) és Ovidius-átültetése (A szerelem mesterségéről) az egyházias vallásosságtól megszabadult magyar gáláns irodalom jellemző termékei.

A nemesi rokokó költők – akiknek sorát Faludi Ferenc teszi teljessé – a magyar költészet megújítása terén nagy érdemeket szereztek. A bonyolult, nehéz veretű, de már üresen kongó barokk formákat sikeresen alakították át, kedvező feltételeket teremtve az új korszak ízlésének megfelelő stílus, a klasszicizmus számára. A vallásos és profán világkép határán álló felfogásukkal s a világiasság egyre erősödő tendenciájával pedig a felvilágosodás költőinek fellépését készítették elő. Verseghy, Batsányi, Kazinczy költészete a nemesi rokokó poézis eredményeit fejlesztette tovább.