Élete

1704-ben született a Vas megyei Németújváron, ahol apja a Batthyányaknál gazdatisztként szolgált. Kőszegi és soproni diákévei után Faludi 1720-ban a jezsuita rendbe lépett; 1725-ben filozófiai doktorrá avatták – Amade Lászlóval együtt – Grácban; majd egy évig matematikát, további négy esztendőn keresztül pedig teológiát hallgatott Bécsben. Felszentelése után a rend budai vízivárosi templomának szónoka volt, utána Bécsben (1736–1737), Grácban (1737–1739) és Lincben (1739–1740) tanított. Ezekben az években adta ki saját előszóval egyik rendtársának geometriai munkáját (Elementa geometriae (A geometria elemei), Grác 1738), s valószínűleg maga szerkesztett össze egy könyvecskét a katonai építészetről (Collectiones mathematicae ex architectura militari (Matematikai gyűjtemények a katonai építészetből), Grác 1739).

Írói fejlődésére döntő hatással volt, hogy rendje 1740-ben öt esztendőre Rómába küldte ki a magyar zarándokok gyóntatására. Itáliai évei során kitűnően megtanult olaszul, már ekkor tanújelét adta tudatos stilisztikai igényességének, tájékozódott a 18. századi Olaszország szellemi mozgalmaiban, képzőművészetében és irodalmában, részt vett a művelt társaság tipikusan rokokó szórakozásaiban. Sokat olvasott, jegyzőkönyvének (Omniáriumának) cím- és téma-felsorolásai enciklopédikus érdeklődésről tanúskodnak. Római tartózkodásának idejére esik irodalmi munkásságának első termékeny korszaka, ekkor írt művei – hazatérése után – 1748–1750-ben jelentek meg.

{537.} A római évek után Nagyszombatban professzor és az egyetemi nyomda igazgatója (1747–1750) lett, 1753 után pedig jobbára Pozsonyban, az ország akkori központjában tartózkodott mint a jezsuita kollégium könyvtárának és gimnáziumának igazgatója. A rend feloszlatásakor (1773) a Batthyányak pártfogása alatt, Rohoncon élt, s a kor művelt abbéinak szokása szerint vett részt a főúri család és a szombathelyi egyházmegye vezető papjainak társaséletében. Munkáinak második tekintélyes csoportját az 1760-as évek végétől haláláig írta fokozottan világias, szépirodalmi jelleggel – amiben nyilván része volt a jezsuita kötöttségek megszűnésének. Rohoncon halt meg 1779-ben.

A matematikát is magában foglaló ismereteivel, német, olasz és francia nyelvtudásával kora legműveltebb férfiai közé tartozott. Írói karaktere a settecento Rómájában formálódott, egyéniségében semmi nyoma rendi elődei mennydörgő pátoszának. Művei halkszavú, éleseszű abbénak mutatják, aki a moralizálást nyájas okossággal teszi szórakoztatóvá, oktatásán minduntalan átüt a bölcs kedélyesség, a derűs rokokó életöröm. Képzettsége lehetővé tette, hogy könyveivel ne a latin fordítások után kullogjon, hanem az élő nyelvek irodalmából válogassa ki a magyarra fordítandó műveket. Mint kortársai általában, ő sem egy nyelvű író: maradtak fenn latin versei, és feljegyezték róla, hogy német énekköltéssel is foglalkozott. Az idegen nyelvű emlékek azonban nem jelentősek: számuk, terjedelmük csekély, nem egyebek igen magas nyelvi kultúrájának jeleinél, és nem változtatnak azon az írói arcképen, amit magyar művei alapján rajzolhatunk róla.