Pray György

A jezsuita történetírói iskola legnagyobb alakja, Pray György (1723–1801) 1740-ben lépett be a rendbe; munkásságát elöljárói oly nagyra becsülték, hogy 1761-től kezdve már csak történeti kutatással foglalkozhatott. A jezsuiták feloszlatása után királyi történetírói címet kapott, egyetemi könyvtáros, a diplomatika professzora, nagyváradi kanonok lett.

Publikációinak egy részével a régi jezsuita egyháztörténeti irányzatot tetőzte be. Egymás után jelentette meg a királyi vérből származó magyar szentek életrajzait: Szent Erzsébetét és Boldog Margitét (Vita Sanctae Elisabethae ... nec non Beatae Margaritae virginis (Szent Erzsébet és Boldog Margit Szűz élete), Nagyszombat 1770), Szent Lászlóét (Dissertatio historico-critica de Sancto Ladislao (Történetkritikai tanulmány Szent Lászlóról), Pozsony 1774), Salamonét és Imréét (Dissertationes historico-criticae de Sanctis Salomone rege et Emerico duce (Történetkritikai tanulmány Szent Salamon királyról és Szent Imre hercegről), Pozsony 1774), s külön foglalkozott Szent István jobbjával (Dissertatio historico-critica de sacra dextera Divi Stephani (Történetkritikai tanulmány a megdicsőült István szent jobbjáról), Bécs 1771). E kiadványokkal a történeti igazság felderítése mellett a maga módján a szóbanforgó szentek tiszteletét is elő akarta segíteni; irodalomtörténeti szempontból viszont az teszi őket nevezetessé, hogy közreadott bennük középkori magyar legendákat, köztük Margit magyar nyelvű életiratát, valamint egy hét soros mutatványt az általa felfedezett Halotti beszédből. Egyháztörténeti munkásságának lezárásaként végül összefoglalóan feldolgozta Magyarország és a melléktartományok püspökségeinek históriáját (Specimen hierarchiae Hungariae I–II.(Kísérlet Magyarország egyházi hierarchiájának történetére), Pozsony–Kassa 1777–1779).

Munkásságának súlypontja a világi történelemre esik. A szokásos annalesformában először a magyar őstörténetet írta meg (Annales veteres Hunnorum, Avarorum et Hungarorum (A hunok, avarok és magyarok régi története), Bécs 1761), melyhez új anyagként francia forrás alapján a kínai évkönyvek adatait használta. A hun–avar–magyar folytonosság tanát fenntartotta; s mikor rendtársa, Sajnovics János a magyar és lapp nyelv rokonságát bebizonyította (1770), egy újabb dolgozatban az összes finnugor népeket hun eredetűeknek nyilvánította, megmentve ezzel a nemesség középkori eredetű történet-koncepcióját (Dissertationes historico-criticae in Annales veterum Hunnorum (Történetkritikai tanulmányok a régi hunok históriájáról), Bécs 1774).

Az őstörténet folytatásaként alkotta meg élete fő művét, a magyar történelem első szakszerű összefoglalását (Annales regum Hungariae I–V. (A magyar királyok története), Bécs 1763–1770). Bár munkáját I. Ferdinánd halálával (1564) zárta, lényegében {562.} a középkor történetét írta meg, mely így túlzottan előtérbe került, s mint a magyar dicsőség és nagyság korszaka vonult be a köztudatba. Mint könyvének címe is kifejezi, az ország történetét a királyokéval azonosítja, amely elvet egy külföldi bírálatra válaszolva (Hosszuváry álnév alatt) igyekezett később meg is védeni (Antwort auf die Recension der Jenaischen Allgemeinen Literatur-Zeitung (Válasz a Jénai Általános Irodalmi Újság recenziójára), Bécs 1801). E szemléletből következik az is, hogy a magyar történelem legnagyobb katasztrófáit azokban a csatavesztésekben (Várna és Mohács) látja, amikor a koronás fő szintén a csatatéren maradt. Felfogására jellemző, hogy a protestánsokat nyíltan nem támadja, a 16. század tárgyalásakor azonban nem vesz tudomást a reformációról.

Pray történetírásának fő erénye a források józan kritikájában, az éles logikában és a kronológiai kérdések módszeres, szabatos tisztázásában áll. Szaktudományi módszeressége az utókorra is termékenyítően hatott; mélyen feudális, rendi történetszemlélete viszont a nemesség történeti tudatát retrográd irányban befolyásolta.