Molnár János

A nemesi olvasóközönséget gyönyörködtetve művelő irodalom legnagyobb munkásságú és érdemű képviselője Molnár János (1728–1804) volt. 1745-ben lépett a jezsuiták közé, később a kassai akadémián, majd 1759–1767 között Nagyszombatban tanított; a rend feloszlatása után a budai volt jezsuita akadémia igazgatója, s 1784-ben szepesi kanonok lett. Rendkívül sokrétű munkásságában konzervatív, reakciós tendenciák és modernebb, korszerű törekvések egyaránt találhatók.

Erős egyházias, jezsuita kötöttségeire mutat, hogy művelte a különböző hagyományos egyházi műfajokat: nemcsak lelki olvasmányt és több kötet egyházi beszédet, hanem még hitvitázó könyvet is írt; a hetvenes évektől kezdve pedig több latin és magyar nyelvű munkájával küzdött a felvilágosodás terjedése ellen (pl. De ratione critica legendi libros moderni temporis (Az új idők könyveinek józan kritikával való olvasásáról), {575.} Pozsony–Kassa 1776). Művei egy másik csoportjában – Faludihoz hasonlóan– a rokokó kor nemesi közfelfogásához igazodott, nevelő-moralizáló könyveket írva a rendi patriarkalizmus szellemében. Pásztor ember (Pozsony 1775) című munkájában például a pásztorélet isten előtt kedves voltát bizonygatta.

Munkásságának másik, értékesebb és korszerűbb része az ismeretterjesztés céljait szolgálta, szoros összefüggésben a magyar nyelv ápolásának s az anyanyelvű literatúra fejlesztésének igényével. Négy kötetes egyháztörténetét (Az anyaszentegyháznak történetei, Nagyszombat 1769–1771) is – akárcsak Bod Péter – azzal a megokolással írta, hogy mindenütt van már nemzeti nyelvű egyháztörténet, csak nálunk nem; s fontos feladatának tekintette egyes világi tudományok magyarosítását is. Első enemű munkája A régi jeles épületekről (Nagyszombat 1760) szól, s népszerű építészettörténetet ad a paradicsomtól a római kor végéig. Egészében a jezsuita politikai-moralizáló irodalom elvilágiasodott terméke, melyben az erkölcsnevelő célzat azonban már háttérbe szorul. Annál jobban érvényesül viszont a nyelvi öntudat és a szépirodalmi szándék; erről nemcsak a könyv igényes nyelvi és művészi megformálása, hanem a Festetich Pálhoz intézett ajánlásnak s az előszónak a kijelentései is tanúskodnak. "Azt ... tanultam, hogy ha hazám ékességét szeretem, nyelvét szeressem legelőször" – írja Molnár; a stílust illetően pedig kijelenti: "Ami az írásomnak módját illeti, megvallom Ciceróval, szeretem a beszédet; de csak akkor, ha szép. S ugyanis arra nézve nem tartom mindenütt szavamat kötőféken; hanem mikor annak ideje vagyon, megeresztem, s hol sebesen vágtatom, hol aprón jártatom, hol cifrán pergetem, hol lassú lépésre veszem; de csak úgy, amint tudom ..." A műnek a magyar nyelvű deákos költészet kialakulásában betöltött kezdeményező szerepére a következő fejezetben térünk vissza.

Molnár legnagyobb nyelvi teljesítménye A természetiekről Newton tanítványainak nyomdoka szerént (Pozsony–Kassa 1777) című, a fizikai ismereteket népszerűsítő könyve volt, melyet szerzője joggal tekintett a magyar nyelvű fizikaírás kezdetének. Meg akarta mutatni vele, hogy amit az iskolákban latinul tanulnak, "arra szert lehet tenni a deák nyelv nélkül is"; de utat kívánt mutatni "sok babona-forma gyanakodásnak kiirtására", a diákoknak pedig lehetőséget adni, hogy "az iskolákból kikelő nevendék bölcsek szülőjök s barátjok örömére valamit magyarázva tehessenek elé abból a sok elme-kincsből, melyet a reájok tett sok szép költség után eszekbe öszveszedtek". Ha hasonlítanak is némiképpen e gondolatok a felvilágosodás korának néhány tételére, nyilvánvaló, hogy a babona fogalmán a vallásos író egészen mást értett, mint a deisták és ateisták, fizikájával pedig sem az oktatás, sem a tudomány latin nyelvét nem akarta teljesen magyarrá változtatni. Három évvel később ő maga is latinul írt terjedelmes természettudományos tanítókölteményt (Physiologicon complexum historiae naturalis tria regna (Természetrajzi összefoglalás a természettudomány három területéről), Buda 1780), melyet kortársai igen nagyra becsültek. E munka rendszeres állat-, növény- és ásványtan "könnyű értelmű deák versekkel, melyek közé a régiek verseiből bőven hintettek, ahová illettek". A magyar nyelv – mint korábban Bartakovics Józsefnél – az egyes részek végére helyezett latin– magyar–német–francia szótári függelékekbe szorult.

{576.} Molnár János legterjedelmesebb ismeretterjesztő vállalkozása a Magyar könyv-ház 1783–1804 között megjelent 22 kötete. Voltaképp időhöz nem kötötten megjelenő folyóirat, amelyet maga a szerző írt tele. Mint irodalmi jelenség a nagy barokk enciklopédiák késői, elvilágiasodott leszármazottjának tekinthető: vallásos ugyan, de nem türelmetlen, és a világi ismeretanyag is sokkal szabadabban érvényesül benne, mint az elődöknél. Az író a sorozat köteteiben olvasmányaiból készített kivonatokat közölt, melyeket "a tudósításra gyönyörűnek, a tudományra hasznosnak, az egész igyekezet nevelésére hathatósnak, az okos mulatságra, beszédre, írásra készületesnek" gondolt. Az első kötetekben a kivonatok még rendszertelenül következtek egymás után, a későbbiekben viszont már a kor kedvelt lexikon-formájába szerkesztve jelentek meg. Molnár sokat beszél bennük egyházi dolgokról, nevezetes emberekről, de izgatja a földrajz, valamint az utazások, hajótörések, felfedezések regényes története, s érdekli a magyar irodalom, történelem és nyelvészet is.

Molnár János életművéből, egyháziassága ellenére is, egy bámulatosan sokat olvasó és nagy becsvággyal publikáló hivatásos íróember vonásai domborodnak ki, aki jól értett a stílushoz és a verseléshez, s otthonosan mozgott a tudomány legkülönbözőbb területein. Literátori öntudatát tanúsítja, hogy kiadta műveinek katalógusát is (Molnár Jánosnak ... magyar és deák könyvei, Győr 1792).

A művelt nagyközönség számára kiadott ismeretterjesztő irodalom első színtere volt a magyar nyelv tudományos alkalmazásának, amely az itteni erőpróbákon megizmosodva hódította meg idővel a magas tudományosság régióját. A rokokó kor szépirodalmi eszközökkel dolgozó népszerűsítő íróinak formái, hangneme a felvilágosító "filozófusok" munkáiban élt tovább az irodalmi fejlődés következő korszakában.