{580.} A magyar nyelvű deákos költészet kezdetei

A 18. század második felének latin költészete 1760 körül magyarosodásnak indult, s a hetvenes évek végére már a magyar nyelvű időmértékes verselés erőteljes irányzatává, az ún. "deákos iskolá"-vá fejlődött. A magyar nyelvű deákosok, Baróti Szabó Dávid és társai, már az új korszak ízlését képviselik, a mozgalom elindítói azonban még a rokokó periódus verselői közül kerültek ki.

Az időmértékes magyar vers immár nem alkalomszerű művelése, hanem folyamatos gyakorlata és végleges meghonosodása több tényező eredménye. Fontos szerepet játszott ebben a 18. század első felének általános ellatinosodása, amely a deákos műveltséget és a latin metrumot széles körben ismertté tette. De nem kevésbé jelentős mozzanat a rokokó költők törekvése az elegáns rövidségre, a szószaporításra, díszítőhalmozásra késztető Gyöngyösi-verssel szemben. Ezért tisztelték annyira Faludi fejlett verstechnikáját, és ugyanezért vált számukra csábítóvá az antik metrum. Erről ugyanis nemcsak azt ismerték fel, hogy mennyire könnyen alkalmazható a magyar nyelvre, hanem azokat a lehetőségeket is, melyeket a tömörség, fegyelem, új nyelvi megoldások szempontjából nyújtott. Ha a deákosok más utat választottak is, mint Faludi, az időmértékkel ugyanazt a hatást kívánták elérni, amit nagyrabecsült kortársuk a maga újszerűen alkalmazott, de hagyományos eszközeivel.

E felismerések első ízben Molnár Jánosban érlelődtek tudatossá. A régi jeles épületekről (1760) írott – már ismertetett – művébe időmértékes verssorokat illesztett, s eljárását a Festetich Pálhoz címzett ajánlásában meg is okolta. Újításával – írja – hazájának "nem kisebbségére, hanem nagy ékességére" kíván kedveskedni, örömmel állapítja meg, hogy magyar nyelvéhez nagyon jól illik a klasszikus metrum, és hangoztatja, hogy nem kell arra várni, míg mások is alkalmazzák. A rímes vers ellen az a legfőbb érve, hogy unalmas, egyhangú; míg az időmórtékben "mindent válogatva helyheztetünk". Meggyőződése, hogy "aki a szép magyarságot gyarapítani kívánja, lehetetlen, hogy ily munkához látván, nagy hasznát ne vegye". Molnár véleményének helyességét hamar igazolta az idő: az új verselési mód bevezetése annyira aktuális volt, hogy rendtársai, Baróti Szabó és Rájnis József tőle függetlenül kezdtek időmértékes verseket írni; a protestáns iskolai költészetet művelő Kalmár György (szül. 1726) pedig már 1761-ben hozzáfogott magyar hexameterek írásához (Prodromus (Tervezet), 1770).

A latin deákos költészet magyarra váltásával lezárult a magyarországi latin költészet utolsó korszaka is. A latin versírás ettől kezdve végleg elvesztette jelentőségét, tudós játékká, esetleg exkluzív körök formalista mutatványává sekélyesedett. Sok évszázados története során azonban a magyar poézisnek számos értékes ösztönzést adott, s még végső szakaszában is új vívmányokkal járult hozzá annak fejlődéséhez. Az időmértékes verselés meggyökereztetése s az antik költői műfajok divatjának megteremtése a klasszicizmus és romantika magyar költészetét számottevően gazdagította.