Kiss István

A tanító írások szerzői között különleges hely illeti meg Kiss István (1733– 1796) ferences szerzetest. Főként az alföldi nagy mezővárosokban (Kecskemét, Jászberény, Szeged) végezte a hívek lelki gondozását, de közben három évig (1766–1769) a Szentföldön teljesített szolgálatot. Jeruzsálemi utazás című – kéziratban lappangott s csak nemrég publikált – könyvében ennek az utazásának a tapasztalatairól számol be, s a "szent helyek"-et ismerteti. Könyvét előbb latinul írta meg, valószínűleg még utazása alatt, illetve közvet-{597.}lenül hazatérte után; magyarra csak 1792–1795 táján dolgozta át. A Szentföld leírásában, könyvének egyharmad részében, bőven merített az osztrák Conrad Hietling Peregrinus affectuose per Terram Sanctam et Jerusalem (Egy jámbor utazó a Szentföldön és Jeruzsálemben), (1713) című könyvéből, művének nagyobb része azonban eredeti útleírás.

Munkáját "kegyes olvasóknak" szánta, azok "hasznos tanulságokra". Az útközben tapasztaltak és a magyar állapotok gyakori összevetésével, a palesztinai zarándokhelyek ismertetésével, hangulatuk felkeltésével s rajtuk keresztül a bibliai történetek élményszerű emlékezetbe idézésével a kegyes életre kívánta serkenteni remélt olvasóit. Könyvének olvasását a közösség előtt fennhangon képzelte el, s ezért sokszor úgy írt, mintha ennek a közönségnek szószékről prédikálna. Az utazás változatos élményei, a szerzetes előtt kitáruló nagyvilág sok meglepő jelensége következtében, mégsem vált csupán naiv elmélkedések, prédikátori buzdítások gyűjteményévé, hanem a különböző országokat és városokat (pl. Velencét) elevenen, élményszerűen bemutató és sok világias elemet tartalmazó irodalmi alkotás lett.

Bár Kiss István nem a Szepsi Csombor Márton-féle utazók fajtájából való, akik arra voltak elsősorban kíváncsiak, ami a külföldön jobb, fejlettebb volt; ő is sok mindent észrevesz, s van érzéke a gazdasági előrehaladáshoz is. Pártolná a magyar tengeri kereskedelmet; egy alkalommal pedig ügyesen megépített szélmalmokat látva felkiált: "Vajha Magyarországba is ily formára építenék a szélmalmokat, mely hasznos volna!" A változtatás prófétai heve azonban nem fűti; a csendes szemlélődés embere, akinek nevelői szándékai elsősorban erkölcsi természetűek, de ezek is leginkább halk sóhajtásokban jutnak kifejezésre. Kissé erősebb hangot csak akkor használ, ha az eretnekeket, a "cudar, rongyos, mocskos, fekete bőrű ... mahumetánus valláson lévő embereket", a "naturalistákat", deistákat, jakobinusokat ("akik nyargalódznak szabad francia gyeplőszáron") kárhoztatja, vagy amikor elmarasztalja a "mindent hallani, látni, tudni, kóstolni, szaglani, tapasztalni" akaró "szemfüles vágyi asszony"-okat, "kacki leányká"-kat, fényűző papokat s "világhoz ragaszkodó tündéres szerzeteseket".

Fogyatékos műveltségéből következett, hogy nem volt tudományos érdeklődése, a művészi emlékek sem igen ragadták meg figyelmét, elérzékenyült azonban a szent helyek láttán. Lélekben egy kissé mindig otthon tartózkodott, s mezővárosi híveinek eszmevilágában mozogva leszűkített, naiv szemlélettel tette meg az utat a különböző országokon és tengereken át. Ha alkalom adódott rá, nem mulasztotta el a magyar vonatkozásokat megemlíteni; szülőföldje, a Jászság és anyanyelve iránt érzett szeretetéről is lépten-nyomon tanúságot tesz.

Bár gyönyörködtetésre nem törekedett, könyve bővelkedik érdekes részletekben, a Mikeséhez hasonló csendes humorral átszőtt színes leírásokban. Még az átélt veszélyek (tengeri vihar stb.) elbeszélésekor is hiányzik soraiból minden tragikus feszültség; a halálfélelmet szintén naiv kedélyességgel oldja fel vagy egy szemléletes hasonlattal bagatellizálja: "csak úgy hányta, vetette terhes gállyánkat a feldúlladott habnak rettentő ereje, mint egy üres kabaktököt." Bőven él a barokk stílus hagyományos elemeivel, a nagyerejű hasonlatokkal, emfatikus jelzőkkel, ezek azonban már nem a hatáskeltést szolgálják {598.} nála, hanem a jászsági szerzetes nyelvhasználatának természetes tartozékai. A népiessé vált barokk örökség szemléletes, szinte naturalisztikusr ábrázolásokat teremt: "A hegyek oldalain minden pállya-futáson egy-egy sugáros kétlábú akasztófa, és hatával függönek az rodhadtak rajta, és ritkán vannak gyümölcs nélkül mind télen, mind nyáron; de büdös a gyümölcse és ling-lóg a szelektől, le nem hull, mert lánc a csutkája." Máskor viszont a rokokó pasztell-színeivel találkozunk leírásaiban, s az egykori monumentalitást felváltó kicsinyítéssel: a rendház, amelyben megszáll "kalastromocska", az étel, amit kap "ebédecske", s a rablók véres támadása is csak "csatarázás".

Kiss István útleírása az ellenreformáció harcos lendülete során kialakult katolikus egyházi barokk próza végső állomása. Fejlődéstörténeti helye Faludi prózai műveiével rokon, csak míg ez a nemesi, jezsuita barokk irodalomnak, Kiss István könyve a népies, ferences barokknak az utolsó – félig-meddig elvilágiasodott – hajtása.