Szőnyi Benjámin

A vallásos népfelvilágosítás legtermékenyebb munkása Szőnyi Benjámin (1714–1794) volt. Megjárta az oderafrankfurti, leydeni, utrechti egyetemeket, ismerte a pietista és janzenista törekvéseket, de a szabadgondolkodók "káros" tanításait is. Ötven éven át a református Hódmezővásárhelyen lelkészkedett, az utolsó húsz évben a békési egyházmegye esperesi tisztségét is viselte. A kései abszolutizmus törekvéseihez híven, igyekezett a népet csendes munkára, sorsában való megnyugvásra nevelni; az 1755. évi hódmezővásárhelyi parasztfelkelést követően is egy roppant lojális latin nyelvű szerzeményben (Nova thesara homagii et fidelitatis (A hűség és ragaszkodás új kincsestára), OSzK) tett tanúságot a hatalom iránti hűségéről. De ugyanakkor buzgón törekedett a nép műveltségének emelésére is, elfogadva a korai felvilágosodásnak azt az álláspontját, hogy a tudatlanság a bűnök legfőbb forrása. Ezért híve volt a magyar nyelvű népszerű tudományosságnak, hogy "ily módon még a közemberek is tudósabbak, emberségesebbek, jobb gazdák, ökonomusok, akarmely mív és mesterségben találóbb eszűek, egyszóval Istennek, királynak, hazának s magoknak hasznosabb ... munkás emberek lehessenek."

A társadalmi megnyugtatás, a valláserkölcsi nevelés és a népművelés érdekében Szőnyi számos népszerű könyvet írt, s mint a népnevelő irodalom hivatásos művelője tudatosan is kereste a tanítás és ismeretközlés legmegfelelőbb irodalmi eszközeit. Mindig úgy írt, hogy a "legegyügyűbbek is megértsék", olyan kiadványokat adott ki, melyeket megvásárolhattak azok is, "kik az kegyességről írott nagyobb és drágább könyveket meg nem szerezhetik". Alkalmazta a prózát, de hasznosabbnak tartotta a "versecskében foglalt fohászokat", s általában az ismert egyházi dallamokra szerzett tanításokat, melyeket "lehet szemmel olvasni száj nélkül, hangosan nóta nélkül", de lehet énekelni is, miáltal "jobban megragadnak elméjekben az együgyűeknek". Mikor a janzenista Charles Rollin népszerű természettudományi munkáját lefordította (Gyermekek fizikája, Pozsony 1774), szintén szem előtt tartotta, hogy "magyar nemzetünk a kegyes versekkel készült könyveket szereti és azokban gyönyörködik". Fordításához ezért természettudomá-{600.}nyos témákról írt verses elmélkedéseket csatolt, annak jegyében, hogy a fizika is isten félelmére nevelő eszköz.

Legjelentősebb művei verses imádságok, illetve vallásos elmélkedések gyűjteményei: Imádságok imádsága (Pozsony 1753), Szentek hegedűje (Kolozsvár 1762), Istennek trombitája, mellyet az Úr fuvall és harsogtat (Pozsony 1790). A két első az újabb kiadások során egyre bővült; a Szentek hegedűje a Szőnyitől sajtó alá rendezett utolsó kiadásban (1794) már 240 éneket tartalmazott.

A versbe szedett fohászok között minden állapotú ember (nemes, főbíró, mesterember, tanuló gyermek, nőtlen legény, fogságban halálra ítélt) megtalálhatta benne a helyzetéhez megfelelőt (téli gondok, éjszakai elmélkedés, kárvallás, óraütés, szülés), többségük azonban jobbágyok, parasztgazdák számára készült. Ezeket imádkoztatja a királyért, mivel néki az isten vesszőt adott kezébe, hogy ne legyen zűrzavar; a főrendekért, mivel az igazság kiszolgáltatását rájuk bízta. A nép elégedetlenségét csillapító verseiben a parasztok életéről rajzol ideális képet; a Szegények éneke címűben például az imádkozó paraszt megnyugszik abban, hogy isten "az embereket két karban tette, Gazdaggá s szegénnyé teremtette"; s bár a szegénynek "kenyere sokszor a sok siralom", nem zúgolódik, hiszen Jézus is szegénységben élt. Számos ének tanít az erkölcsös életre, óv a paráznaságtól, részegségtől, tánctól: "tested a Szentlélek temploma", ne tedd "ugrándozó borjú majmává".

A legtöbb költőiség az Istennek trombitája című könyvében található, amely a négy végső dolog barokk tematikáját szólaltatja meg protestáns fogalmazásban. Egyúttal átveszi Szőnyi a katolikus barokk költészet stílusát, vízionárius látásmódját is, tanúskodva a katolikus barokk sajátságainak felekezeti különbségektől független vulgarizálódásáról. A legérdekesebb Az elesett angyaluk bűnéről, azoknak első büntetésekről és utolsó ítéletekről szóló ötvenegy strófás ének, mely eposzi intonációval kezdődik:

Éneklem a nagy Isten nagy csudáját,

Ítéletének rettentő példáját,

Mellyet végben vitt az angyalokon ...

– majd pedig naturalisztikus, érzékletes leírásban mutatja be a pokol szörnyűségeit.

Szőnyi Benjámin versei a vallásos barokk költészet utolsó hajtásai, melyekben összesűrűsödik a protestáns (pietista) és katolikus barokk hagyományból mindaz, ami az egyszerű paraszti tömegek képzeletvilágában meggyökeresedett. A finom rokokó formák, a klasszicista pallérozottság idején a manierizmus és a korai barokk, Rimay és Nyéki Vörös terminológiája már csak a népies irodalomban találhatott otthonra. Itt a bűnös ember még most is "seb, kelés, dagadás, Senyvedt fene, megbűszhödt rothadás", "Éhes farkas a ragadozásra, Nyőstény vad szamár bujálkodásra". Hogy ennek a stílusnak a nép között sikere volt, Szőnyi kegyes verseinek roppant népszerűsége bizonyítja.

A népoktató, népnevelő irodalom Szőnyi Benjámin egyes verseiben már áthajlik a késő-barokk népies lírájának világába. A parasztéletről szóló egyes énekeit köteteitől függetlenül külön ponyvafüzetekben is terjesztették, {601.} s ugyanígy más ismeretlen szerzők szintén írtak a parasztemberek megnyugtatását célzó dalokat. A Mulatsági énekek (1757) című ponyvanyomtatvány négy éneke közül az egyik például A szántóvető emberek életinek dicséretit adja, egy másik pedig A szegénységnek békességgel való szenvedéséről szól. Az ilyen versek voltaképpen azokkal a paraszténekekkel folytatnak polémiát, melyek ugyanilyen stílusban a nép elégedetlenségét fejezték ki.