Szerzőség, verstípusok

Miként a szerelmi versek közönsége, úgy szerzői is különböző körökből kerültek ki; ismét Pázmány szavaival "akárminémű rendbéli emberek" szerezték ezeket az énekeket. Mégis valószínű, hogy többségükben valamilyen iskolát végzett deákok és nemesek, tehát ugyanaz a réteg, amely a politikai költészet keletkezésében is nagy szerepet játszott. Név szerint és személy szerint nem ismerjük őket. Egy-egy versfőből kiolvasható név (pl. Bornemisza, Komlós Pográni) mit sem mond, hiszen a szerzőre, megbízójára vagy a címzettre egyaránt vonatkozhat. Egészen kivételes Aranyasy István és Kálay Kopasz {101.} Pál deák esete, akikről tudjuk, hogy 1630 táján szinte versengtek abban, melyikük ír szebb verset uruk, Batthyány Ádám számára, hogy az leendő feleségének udvarolhasson vele. Mindkettőjük éneke fenn is maradt, Aranyasynak Az egek forgási, csillagok járási, mely szépen megmutatják ... (38. sz.) kezdetű verse kiegyensúlyozott rutinnal utánozza Balassi modorát. Nem hiába írta neki társa: "kegyelmedet az verseknek atyjának tartjuk itt mi magyarok."

Az ezzel a költészettel élő közösség általában közömbös volt a szerzői tulajdonnal, a szövegek eredetével szemben, új versek amúgy is csak a meglevő anyaghoz alkalmazkodva keletkeztek, a szerzők koruk divatos képeit, hasonlatait és leírásait utánozták vagy éppen szó szerint átvették. Szerzőség tehát legfeljebb az epigonizmus formájában létezett, amivel csaknem egyenértékű az a tevékenység, amikor régebbi szövegeket vettek és alakítottak át. Miképpen a szerzőket, a versek keletkezésének az idejét is nagyon nehéz megállapítani. Pontos útbaigazítást akkor sem nyerünk, ha beírták a záróstrófába a szerzés évét és ez a szakasz véletlenül meg is maradt, mert a leírók a keletkezés évét gyakran a másolás évére változtatták, hiszen a szöveg úgy sem volt korhoz, személyhez kötve.

A versek típusait és ezzel együtt tematikáját az alkalomszerűség, a gyakorlati funkció határozta meg. A leggyakoribb típus az udvarló vers és a búcsúvers – voltaképpen versbe szedett szerelmes levelek, melyeket kedvesüknek küldözgettek immár nemcsak az előkelő hódolók, de az egyszerűbb emberek is. A legtöbb versben közvetlenül, második személyben szólítják meg a szerelmest, elhalmozva bókokkal, elsóhajtva neki a távolból küldött üzenetet. Vannak azonban magában meditáló, elégikus hangú, nem meghatározott személyre, hanem általában a szerelemre, a "halálhozó, nyilhordozó kis gyermek"-re panaszkodó költemények (pl. Búm nevelő s nem kémélő szerelem ..., Teleki-ék. 27. sz.); valamint helyzetdalok, midőn álomban emlékezik a költő szerelmesére (pl. Példázta a minap északai álmom ..., Vásárhelyi-dk. 180. sz.), vagy pedig váratlan látomás keretében lesz szerelmi idillben osztályrésze (pl. Járván minap az mezőben ... 282. sz.). Egy részük szövegvers, mint az Ó gyönyörűséges, ó te édességes ... (54. sz.) kezdetű hosszadalmas búcsúzó-vers, melyben a távozó szerelmes szeretőjén kívül anyjának, barátainak és "gonosz akarói"-nak is szentel néhány strófát; túlnyomó többségük azonban ének, s különösen sok közöttük a táncdal.