Oktató költészet

A késő-reneszánsz népszerű irodalmának ezt az ágát unitárius verselők művelték. E szerzeményeik többnyire nyomtatásban is megjelentek Kolozsvárott vagy Lőcsén, önálló kis füzetek formájában, de gyakran csak jóval a megírás után.

Egy részük bibliai tárgyú, mint Rákosi Andrásnak Szép história egy pharisaeus és egy publicánusnak imádságokról (1613) című éneke, vagy a Hét iffiak históriája (1618), mely a hitéhez és szokásaihoz ragaszkodó zsidóságnak már a 16. században is többször feldolgozott témáját aktualizálja az üldözött unitáriusokra. Az immár archaikus bibliai epikával szemben műveik másik – jelentősebb – csoportja világi jellegű: a Bethlen Gábor idején fellendült ipar, bányászat, polgárosodás szolgáltatja tárgyát. Új irodalmi műfajt hoznak létre: a polgári erényekre nevelő mesterségdicséretet, mely a békés termelést, a szorgalmas iparosok és egyéb műves emberek életét és munkáját mutatja be.

{109.} A műfaj megteremtője és elterjesztője Szentmártoni Bodó János (†1648) iskolarektor, majd torockószentgyörgyi, kolozsi pap volt. A kortársak becsülését az egyik műve elé írt verses ajánlásban Thuri Mihály, a kolozsi sóbányák kamaraispánja fejezi ki: Balassi és Rimay, "két magyar fő poeta" után "Ez seculum nékünk poetának szülte, Hogy szép újságokat köztünk énekelne".

Művelte a bibliai históriát is (Az tékozló fiúnak históriája, 1628; História az Mária Magdolnának sok bűneiből való ... meg-téréséről, 1632), meglepő anakronizmusokkal és költői fantáziával erősen színezve a bibliai történetet. A tékozló fiú például Németországba utazik, kocsmákban forgolódik, frauzimmereket fogad fel, komédiásokkal rendeztet piaci játékokat. Mária Magdolna asztalánál is hegedű zeng, sok vitéz ifjaknak köt bokrétákot süvegükre, "Ablakában ülve dúdolta nótáját, Virág ének tölté gyakorta meg száját". A modernizált. bibliai históriában szót kapnak az erdélyi életkörülmények, és a bibliai képet érdekesen színezi az élőbeszéd nyelve, az eleven előadás.

Munka- és mesterségdicséreteinek (Az vasról való ének, 1625; Az sónak dicsíretiről való magyar rythmusok, 1645; Az malom és ácsmesterségnek dicsíretiről való ének, 1644) tematikája és szemléletmódja arra a rétegre jellemző, melyet a kisebb erdélyi bányavárosokban működő prédikátorszerző megismert és képviselt. Nagyra becsüli a bányászok, a munkások és kézművesek nehéz munkáját; maga is járt lent az aknákban, s realitással számol be például a sóbányászok munkájáról, az őket fenyegető veszedelmekről. Akárhány nemes száz ház jobbágyért sem menne le a tárnába, mondja félre nem érthető éllel, de megírta ugyanakkor a "vitézlő úrfiaknak", a nemes ifjaknak való "mesterség", a vadászás dicséretét is (Az vadászásnak éneke, 1633).

Szentmártoni Bodó példája lebegett Kolosi Török István (1611–1651) unitárius iskolamester majd prédikátor előtt; iskolásabb szerzeményeit azonban csupán témaválasztásuk és forrásaik teszik érdekessé. Szent János evangélista és apostol históriájához (1631) a nagy hebraista tudós, Johannes Reuchlin egyik művéből merített; majd pedig Marsilio Ficinónak az emberek butaságáról és nyomorúságáról szóló egyik levelét szedte versbe tanító célzattal (Az világi embereknek bolondságán és nyomorúságán való siralom, 1635). Egy harmadik éneke (Cantiuncula de natura et proprietatibus galli et quare supra templum ponatur (Ének a kakas természetéről és tulajdonságairól és arról, hogy miért teszik azt a templom tetejére) 1642)), mellyel a papokat tanítja kötelességeikre, a középkori vágánsirodalomban gyökerezik.

Újszerűen dolgozta fel a divatos asszonycsúfoló témát, hosszúlélegzetű példatárat állítva össze a bibliai, mitológiai, klasszikus asszonyok életéből Az aszszonyi nemnek nemességéről (1630) írt munkájában. Ebben azt igyekezett bebizonyítani, hogy a nők minden tekintetben egyenértékűek a férfiakkal, sőt sokszor felül is múlják őket. Egy másik bibliai példatárával (Az eggyes életnek kedvetlen és káros voltáról, 1643) egyik jóakaratú patrónusát akarta rábírni a házasságra.

Míg Szentmártoninál a humanista örökség poétikai elemeiben is érvényesült (pl. a versek szabályszerű epikus invokációiban), Kolosinál csak a megverseléshez szolgáltatott anyagot. A verselés gördülékenysége tekintetében is elmarad mestere mögött. Érdekes, hogy ez a provinciális didaktikus költé {110.} szet új jelenségekre is hamar reagálni tudott. Egy fiátfalvi névtelen unitárius énekszerző, aki 1626-ban pokolbeli látomását verselte meg, már a barokk eszközeivel ír a bűnösök pokolbeli büntetéseinek borzalmairól.

Az alkalmi költészet – különösen az itt bemutatott alacsonyabb szinten – komolyabb szerepet nem játszhatott irodalmunk fejlődésében. A régi irodalom életének azonban egy számon tartandó színfoltja, mely hozzájárult az irodalmi műveltség népszerűsítéséhez. Nem sokkal több az érdeme a didaktikus versszerzésnek sem, noha az unitáriusok körében tartós hagyományt teremtett, annyira, hogy a 17. század végén egy érdekes író-egyéniség, Felvinczi György valósággal felvirágoztatta.