| BAROKK (kb. 1600–kb. 1772) | TARTALOM | Irodalom |
FEJEZETEK
A barokk fogalma, kategóriája, értékelése körül sok évtizedes tudományos vita folyik, még a szó származását, eredeti jelentését is homály fedi. Annyi azonban bizonyos, hogy a barokk szó kezdetben mindig valami bonyolultat, szeszélyest, túldíszítettet, nem szabályosat jelentett. Alkalmassá vált ezért később a reneszánszt időben felváltó művészeti korszak számos olyan alkotásának a jelölésére, melyeket az említett tulajdonságok jellemeznek. A múlt század második felében kibontakozó stílustörténeti kutatás kezdett a barokknak nevezett jelenségekben rendszert felismerni, s így hamarosan létrejött a barokknak mint a művészet egy nagy – a reneszánsszal, klasszicizmussal stb. egyenlő nagyságrendű – stílusának a fogalma. Az építészet, festészet és szobrászat barokk stílusának egyre sokoldalúbban elemzett jellegzetességeit a kutatás rövidesen az egykorú zenében és irodalomban is felismerte és kimutatta. Ily módon a barokk egyetemes stíluskategóriává vált, sőt hovatovább a barokk stílussal egykorú egyéb művelődési, politikai, ideológiai jelenségekre is kezdték alkalmazni, a művészeteknek az egyéb társadalmi tudatformákkal, a felépítmény más részeivel való nyilvánvaló összefüggései, párhuzamosságai révén.
Bár a barokk kategória alkalmazása egyre általánosabbá vált a tudományban, megítélése, értelmezése rendkívül különböző. Hol túlságosan kiterjesztik érvényét, hol pedig módfelett leszűkítik. Vannak, akik még a történelem korábbi vagy későbbi korszakainak jelenségeire is alkalmazzák, mások az egykorú irodalomra nézve sem ismerik el használhatóságát. Olykor a barokkot a művészetek legnagyszerűbb produktumának, máskor a rossz, beteges ízlés megnyilatkozásának tekintik. Eredetét és lényegét magyarázták már a reneszánsz dekadenciájával, az ellenreformációval és jezsuitizmussal, a germán szellemmel, a spanyol nemzeti géniusszal, a művészet állítólagos dionüszoszi (ösztönös) hajlamainak előtörésével, egyes társadalmi jelenségekkel (abszolutizmus, udvari élet, nemesi életforma stb.) és így tovább.
Álláspontunk szerint a barokk egy a reneszánszhoz hasonló történeti és stíluskategória, mely az európai művelődés történetében a reneszánszt követő nagy korszak egész kultúrájának, művészetének és irodalmának legfőbb jellemzője. A reneszánsz művészetet és irodalmat a barokk művészet és irodalom, a reneszánsz kultúrát a barokk kultúra váltja fel és követi a történeti {114.} fejlődésben. Csak miként a reneszánsz esetében egy művelődéstörténeti fogalom vált a megfelelő stílus elnevezésévé, itt a stíluskategóriát alkalmazzuk a kor egész kultúrájának jelölésére.
A barokk kultúra és művészet gazdasági és társadalmi alapja a feudalizmusnak az az újraerősödése, amely a reneszánszt követően törvényszerű csaknem egész Európában. A polgárság rést tudott ütni a feudalizmus rendszerén, a kapitalista termelőerőkre támaszkodva harcot tudott indítani a gazdasági és politikai hatalomban való részesedésért, s e törekvéseit olykor siker is koronázta – a társadalom uralkodó osztályává mégsem válhatott. A gazdasági feltételek, a technikai adottságok akkor még nem tették lehetővé a kapitalizmus teljes kibontakozását s a polgárság diadalát. Átmeneti visszaesés, kerülő út, a feudális termelési viszonyok restaurációja következett, s a feudális osztály, amely a saját javára fordította az árutermelés, a gyarmatosítások előnyeit – az egy Hollandiát kivéve –, fölébe tudott kerekedni a hatalmát már-már veszélyeztető polgárságnak. Eközben maga is teljesen átalakult, megújhodott, szinte kicserélődött; s ez a modernizálódott nemesség és arisztokrácia a reneszánsz kor polgári vívmányait is a feudális rend megerősödésének szolgálatába tudta állítani. A reneszánsz lendítőerejét alkotó gazdag polgárság szintén a nemességhez csapódva, asszimilálódva igyekezett helyzetét megszilárdítani: földbirtokokat vásárolt, nemesi címeket szerzett. A barokk ennek az átmenetileg, de szükségszerűen újjáéledt feudalizmusnak volt a kulturális felépítménye, s az ekkor megerősödött s gazdasági és társadalmi hatalmát jó időre biztosító feudális osztálynak az ízlése és stílusa.
Mint a kor alapvető gazdasági és társadalmi tendenciáit kifejező osztály kultúrája és stílusa, a barokk nem maradt a nemesség és arisztokrácia szociológiai tartozéka, hanem rányomta bélyegét valamennyi többi osztályra is, az egész társadalomra. A nemesség társadalmi túlsúlya révén a barokk a kor uralkodó kultúrája és stílusa lett, mely a polgárság és a parasztság művelődési arculatát – bizonyos módosulásokkal – szintén meghatározta. Ez annál inkább lehetséges volt, mert a polgárság többnyire visszasüllyedt a feudális kötöttségekbe, a céhes életformába; a parasztságnak a középkor végén már oldódó jobbágyi kötelékei viszont általában megszilárdultak. A feudalizmust majdan megdönteni hivatott osztályok barokk kori történetében bőven találunk természetesen a barokknak ellentmondó törekvéseket is. A polgárság antifeudális forradalmi mozgalmai (pl. az independens presbiterianizmus), valamint egyes racionalista és materialista ideológiai áramlatai, melyek Hollandiában és Angliában nagy erővel jelentkeztek, de más országokban is felütötték a fejüket, a barokkal ellentétes ideológiát, a barokk kultúrától különböző elemeket fejlesztettek ki. A barokk számos sajátosságától azonban ezek az irányzatok sem maradhattak mentesek; különösen művészi és irodalmi vonatkozásban nem. A barokk stílusnak mint a kor művészi formanyelvének a megnyilvánulása, valamilyen változatban az ellentétes tendenciájú művészi és irodalmi alkotásokban is elkerülhetetlen volt.
A barokk kultúra és irodalom Spanyolországban és Portugáliában, majd Itáliában fejlődött ki leghamarább, s ezekben az országokban érte el a legnagyobb virágzást. Kialakulásában és elterjedésében nagy szerepe volt az {115.} ellenreformációnak, s különösen a jezsuita rendnek, ami szintén Európa dél-nyugati országaihoz kapcsolja születését. A coimbrai (Portugália) és salamancai (Spanyolország) egyetemeken formálódott a megújhodó katolikus egyház újskolasztikus ideológiája; Spanyolország a jezsuita rend szülőhazája; Róma volt a tridenti zsinaton megreformált egyház központja s ez lett a félelmetes hatalommá nőtt jezsuita rend vezetőségének a székhelye. Ezekben az országokban kezdődött el ugyanis a leghamarabb és a legintenzívebben a refeudalizációs folyamat, s ezek az intézmények, illetve mozgalmak voltak annak legkövetkezetesebb és legeredményesebb támogatói, védelmezői. Valamivel később azonban szinte valamennyi európai országban megvalósult a feudalizmus stabilizálódása, ami mindenütt megteremtette a reneszánszt felváltó új világkép, kultúra és ízlés feltételeit. Az ellenreformációnak, a jezsuitáknak mindenütt nagy szerepük volt a barokk kialakulásában és fejlődésében, de ha a történeti adottságok folytán a nemesség új aspirációi nem fonódhattak egybe a katolikus egyház törekvéseivel, a barokk – bizonyos helyi, nemzeti színezetekkel – akkor is kialakult, mint a protestáns országokban vagy Oroszországban. Európában csak a török által leigázott balkáni országok maradtak ki a barokk földrajzi szférájából; amely pedig az oroszok szibériai hódításai, valamint az amerikai spanyol és portugál gyarmatok révén messze túlterjedt kontinensünk határain.
Egész Európát tekintve, a barokk hegemóniája elsősorban a 17. századra érvényes. Kezdeteit nagyjából a 16. század utolsó évtizedeire, elhalását a 18. elejére tehetjük. Egyes nemzeteknél azonban még korábban született, mint az ibér félsziget országaiban, másutt viszont csak a 17. század elején veszi kezdetét, mint Németországban és a legtöbb kelet-európai államban, sőt Oroszországban még később. A polgári haladás élén járó országokban, Hollandiában, Angliában és Franciaországban, rövid életű s már a "barokk század" dereka táján átadja helyét a klasszicizmusnak; a feudalizmusban jobban megrekedő Spanyolországban, Itáliában és Németországban viszont szívósan fennmarad és még a 18. század első felében is fontos tényező. A közép-keleteurópai országokban, ahol a reneszánsz is elsősorban feudális bázison fejlődött ki, a barokk különösen tartóssá vált és a nemzeti kultúra fejlődését, fokozott mértékben befolyásolta.
A társadalmilag meghatározott, földrajzilag és kronológiailag körülhatárolt barokkot definiálni lehetetlen és felesleges is volna; sajátságai csak felsorolhatók, körülírhatók. E sajátságok a társadalom különösen erős ellentmondásaiból következnek. A kapitalizmus előtörténetének, lassú kifejlődésének a koráról van szó, amikor azonban az új termelési mód eredményeit, előnyeit még az elmúlásra ítélt osztály fölözi le, aknázza ki a régi társadalmi viszonyok fenntartása érdekében. A tudomány, a technika, a termelési eljárások fejlődése egyre gyorsabb, a földrajzi felfedezésekkel a világ mindjobban kitárul, a hatalmat kézben tartó osztály ugyanakkor a mozdulatlanságot, a viszonyok állandóságát, a reneszánsz kori válságot túlélt feudális rend örök fennmaradását szeretné. Az ember és a világ földi harmóniájára törekvő reneszánsz nem volt már képes az egyre bonyolultabbá, áttekinthetetlenebbé váló világot kifejezni, a középkorral szemben oly modernnek ható antik eszmények, a racionális megfontolásokra épülő humanista gondolkodás erre elégtelenné váltak. A sokféleség új egységbefoglalására, a jelenségeknek azo-{116.}nos alapelvre való tudományos visszavezetésére ekkor sem idealista, sem materialista alapon nem volt lehetőség, legfeljebb kísérletek történtek mindkét irányban, az egység és harmónia illúzióját leginkább a vallás, a teológia adhatta. A vallás és elsősorban annak hagyományos középkori (katolikus) változata így még egyszer a legfontosabb tudatformává lépett elő, ami egybe is vágott a hagyományos, a válságokat látszólag túlélő s örökkévalónak hihető feudális társadalmi rend haszonélvezőinek érdekeivel és igényeivel. Az újra irracionális világképet azonban össze kellett egyeztetni a neki minduntalan ellentmondó valósággal. Nem lehetett egyszerűen a középkorhoz visszatérni, a reneszánsz tudományos és művészi vívmányait nem lehetett sutba dobni, hiszen a megújhodott feudális osztály is csak a korszerű, reneszánsz kori gazdasági és politikai vívmányok segítségével élvezhette gazdagságát, tarthatta meg hatalmát. A statikus régivel összeegyeztetni a forradalmian újat, a középkor megállapodottságát egységbe vonni a reneszánsz mozgékonyságával, a vallásos, irracionális világszemlélettel úrrá lenni a reális, földi változások tényei felett: íme a barokk kornak a gazdasági és társadalmi adottságokból következő megannyi súlyos és feloldhatatlan ellentmondása.
Az ezekkel való küzdelem jellemzi az újskolasztikát (pl. Suarez) éppúgy, mint a különböző panteisztikus (pl. Bruno) vagy empirikus-panszofikus (pl. Bacon) filozófiai irányzatokat. Ez nyilvánul meg a jezsuiták reális, praktikus ismeretekre oktató és misztikus-vallásos hitre nevelő iskolarendszerében. Ez jelentkezik a bámulatosan modern technikai vívmányoknak, előremutató gondolatoknak a legképtelenebb ostobaságokkal és babonákkal való tarka összevisszaságában. S ezeknek az ellentmondásoknak, illetve a velük való küzdelemnek az eredménye a barokk stílus is. Óriási erőfeszítésekkel úrrá lenni rajtuk vagy csillogó külsőségekkel elfedni őket: a barokk művészet és irodalom magától értetődő feladata.
Az ábrázolni, kifejezni akart valóság és a művészi, irodalmi alkotástól követelt cél és tendencia minduntalan ellentmondanak egymásnak. Ezért van szükség a szertefutó szálakat egységbe foglaló gigantikus kompozíciókra, mint a nagy barokk eposzok, az óriási mennyezeteket elborító freskók vagy a véget nem érő fugák esetében; a valóságot elfedő, illúziókba átvezető díszletszerűségre vagy játékos dekorációra a templomok, paloták homlokzatain vagy a látványos színművekben, pásztorjátékokban s balettekben. Innen adódik az egyházi és világi szertartásoknak, a barokk oltároknak, fejedelmi tróntermeknek földöntúli hatalmat éreztető, a kétkedést elnémító nehézveretű pompája. Az addig különbözőnek hitt dolgok egybekapcsolása, mint például a drámát, zenét, táncot, festett képet egyesítő opera felfedezése, de ugyanígy a legkülönbözőbb művészeti ágak, műfajok kereszteződése, a comico-tragoediák, tragico-comoediák és hasonlók népszerűsége. A valószerűtlen elhitetését, a kritikus értelem elzsongítását és a kívánt érzelmi hatás felkeltését szolgálják a barokk versekben, szobrokban, templomi zenében oly gyakori érzéki hatások; másrészt a téma vagy a cselekmény hihetetlen voltát ellensúlyozza a realisztikus, sőt naturalisztikus ábrázolás kultusza a barokk regényekben, táblaképeken.
Mindebből logikusan következik, hogy a barokk irodalomban és művészetben különösen nagy hangsúlyt kapnak a formai elemek. A barokk számára {117.} nélkülözhetetlen meghökkentés, gyönyörködtetés, lenyűgöző hatás, a csodálkozás felkeltése, a misztikus révületbe emelés leginkább formai külsőségekkel érhető el. A barokk művészei ezért korábban nem ismert virtuóz tökélyre emelték a formai alakítás módjait, eszközeit. A képzőművészetben a formai bravúrok, dekoratív elemek páratlan bősége lepi meg a szemlélőt, s a zene formakincse is óriási mértékben gazdagodott. Ugyanígy az irodalom formai-technikai eszközei, a költői képalkotás lehetőségei, a nyelvi, stilisztikai formálás módozatai is hatalmas fejlődésen mentek át. A barokk költészet értékesítette a manierizmus számos vívmányát: a virtuóz rímtechnikát, a merész asszociációkon alapuló költői képeket, a meglepő ellentétektől feszülő hasonlatokat; sőt mindezeket tovább is fejlesztette. Különösen kedvelte a bonyolult összetételű körmondatokat, a rokon értelmű vagy rokon hangzású szavak halmozását; az emfatikus (erős érzelmi tartalmú) kifejezéseket; az újszerű metaforák bőségét. Az írásművészetben egyik legjellegzetesebb eljárása a "concetto", melyet elmésségnek vagy elmeélnek lehetne fordítani. A concetto a meglepetésnek, a csodálkozás kiváltásának retorikai-stilisztikai eszköze, mely merész – gyakran nehezen is érthető – képzettársításon alapszik. A concetto – nagy teoretikusa, a spanyol Gracián szavaival – "értelmi aktus, amely a dolgok között fennálló megegyezést fejezi ki". A barokk írók egyik törekvése éppen az volt, hogy ezt a "megegyezést" mennél találékonyabban, mennél újszerűbben, sokszor csak homályosan juttassák kifejezésre.
A barokk művészetre jellemző sajátságok hosszan szaporítható sokasága sohasem jelentkezik együtt, egyszerre, egyetlen mű keretein belül. Számtalan változata alakult ki nemzetenként, társadalmi osztályonként; s változott időben, a barokk kor belső fejlődési szakaszai szerint is. Egész sematikusan nézve, a barokk művészet és irodalom négy nagy fázisát különböztethetjük meg. A késő-reneszánsszal, manierizmussal keverten, azokkal egy időben jelentkeznek a barokk kezdetei; ezt követően a heroikus vállalkozásoknak, a hősiesség kultuszának, a nehézségek hatalmas akaraterővel, lendülettel való legyűrni akarásának, a jezsuita művészet és irodalom s a hősi eposzok virágzásának a szakasza következik; majd a misztika vagy a lélek mélyére való menekülés, s ezek ellenpárjaként a túláradó hedonizmus, az élvezetek kultusza kerül túlsúlyra; hogy végül a fejlődést a rokokó, a barokk kései stílusváltozata zárja le. A rokokó művészete és irodalma már némi csendes gúnyt fejez ki a barokk eszményekkel szemben, már át- meg átüt rajta az újra megtalált ráció igézete, s így már átmenetet alkot az új nagy stílus, a klasszicizmus felé is.
A barokk egyetemes kultúrális, ideológiai és művészeti jelenség, törvényszerű lépcsőfok az európai művelődés fejlődésében. A maga egészében nem minősíthető ezért értékesnek vagy értéktelennek, haladónak vagy reakciósnak. De mivel a történelmi és társadalmi fejlődésben bizonyos fokú reakciót vagy legalábbis késleltetést jelentő korszak teremtménye, a haladásellenes tendenciák különös bőséggel jelentkeznek benne. A kor haladó törekvései azonban szintén a barokk kultúrán, művészeten belül szólaltak meg; s alapvető nemesi bázisa ellenére a legellentétesebb osztályérdekek egyaránt megnyilvánulhattak barokk stílusú művekben. A barokk számos maradandó vívmánnyal gazdagította az irodalmat; új műfajokat teremtett, nagy mértékben továbbfejlesztette az irodalom nyelvi lehetőségeit, új kompozíciós for-{118.}mákat hozott létre, kitűnő művészi eszközöket alakított ki a hősiesség, a nemes pátosz és másrészt a légies könnyedség, a kecses finomság kifejezésére, kidolgozta a valóságábrázolás megannyi új, fejlett megoldását. Az egyetemes barokk irodalom nem is szűkölködik remekművekben és író-lángelmékben. A barokk irodalom legnagyobbjainak sorában nem kisebb írók foglalnak helyet, mint a portugál Camoens, a spanyol Cervantes, Lope de Vega, Góngora és Calderón, az olasz Tasso és Marino, a francia d'Aubigné és Corneille, az angol Milton, a német Gryphius és Grimmelshausen, a horvát Gundulić, a lengyel Potocki, a magyar Zrínyi.
Magyar irodalmi jelenségre elsőként Riedl Frigyes alkalmazta a barokk kategóriáját A magyar irodalom főirányai (1896) című esszéjében. A barokk "irányt" ő még az ellenreformációtól különbözőnek tekintette, s Gyöngyösiben látta reprezentatív képviselőjét. Horváth János, az újabb külföldi eredményeket hasznosítva, már a 17. század legtöbb jelentős írójánál megállapította a barokk jelenlétét Barokk ízlés irodalmunkban (1924) című híres tanulmányában. Ezt követően a 17. és a 18. század egyre több művének, írójának, irodalmi jelenségének barokk jegyeit mutatta ki tanulmányok hosszú sora, melyek közül elsősorban Turóczi-Trostler József dolgozatai tűnnek ki maradandó eredményeikkel. A magyar irodalomtörténeti barokk kutatás eközben komoly ösztönzést nyert a történettudománytól, melynek szellemtörténeti iránya – feje tetejére állítva a dolgokat – a magyar történelem megfelelő korszakának kultúráját, sőt egész társadalmi rendszerét is a "barokk szellem"-ből próbálta levezetni. Szekfű Gyula a 18. században jelölte ki a barokk korszakot Magyar történetében, mások viszont vele szemben a 17. század barokk karakterét bizonyították. Így végül bőséges érv bizonyította mindkét század magyar kultúrájának barokk jellegét, sőt a barokk annyira divatba jött, hogy egyesek már a 16. században megtalálni vélték annak kezdeteit, elmosva reneszánsz és barokk határait.
Miután a barokk-kutatás az 1930-as évek végére a szellemtörténet eszközévé vált, a felszabadulás utáni marxista irodalomtörténetírás jó ideig bizalmatlan volt iránta. Vagy teljesen mellőzte a barokk kategóriáját, vagy pedig csak a 17–18. század negatívan értékelt jelenségeire alkalmazta. Az újabb külföldi eredmények, a marxista történetszemlélet következetesebb alkalmazása, a korszak egyre alaposabb kutatása és a szintézis igénye azonban hovatovább szükségessé tette a barokk probléma vizsgálatát. Az utóbbi nyolc év során így fokozatosan tisztázódott a barokk fogalmának a fentiekben vázolt értelme, kialakult a magyar marxista kutatás barokk-koncepciója. Ennek eredményeként világossá vált, hogy a reneszánszt a magyar irodalomban jó másfél évszázados barokk korszak követi, mely a 17. század elejétől az 1770-es évekig, a felvilágosodás kezdetéig tart.
A barokk irodalom és művelődés osztályalapját Magyarországon a feudális uralkodó osztály két vezető rétege, az arisztokrácia és a megyei nemesség alkotta. E két réteg s egyúttal két külön rend közül a nagybirtokos főnemesség eleinte egymagában volt a 17. század elején stabilizálódott feudalizmus, illetve az 1608. évi törvényekkel kodifikált új rendi társadalom vezető ereje. Néhány évtized alatt azonban a nemességnek sikerült a familiaritás kötelékeiből kibontakoznia, saját lábára állnia és önálló politikai erővé emelkednie.
{119.} Bár az új műveltség és stílus terjedésében az ellenreformáció, a jezsuita rend játszotta a promotor szerepét, a barokk a század dereka táján már a protestáns főurak és nemesek körében is gyökeret vert, sőt létrejöttek polgári hajtásai is.
A feudális uralkodó osztály gazdasági léte és hatalma elmaradott mezőgazdasági bázisra s a második jobbágyság rendszerére támaszkodott. A nagybirtok és nemesi megye hatalmi túlsúlyának árnyékában a polgárság nem erősödhetett, sőt a városok és mezővárosok határozottan vissza is fejlődtek. A városok többségének reneszánsz kori gazdasági stagnálását most elagrárosodásuk, kiváltságaik megnyirbálása és a nemesek tömeges beköltözése követte. A 17. század elején még virágzó mezővárosok nagy része pedig fokozatosan elvesztette jogait, a falvak színvonalára süllyedt, lakói pedig az örökös jobbágyság kötelékébe kerültek.
Az ország haladó erői újra meg újra kísérletet tettek a gyenge alapokon nyugvó rendi uralom és kormányzás megváltoztatására. Az erdélyi fejedelmek törekvései, Zrínyinek és Rákóczinak a nemzeti monarchiára vonatkozó tervei, valamint a városok, mezővárosok, a félszabad rétegek (hajdúk, szegénylegények) mozgalmai gyakran veszélyeztették is az arisztokrácia és nemesség uralmi rendszerét. E haladó törekvések azonban sorra meghiúsultak, mivel az uralkodó osztály erős szövetségest talált a Habsburg-hatalomban. Az 1608. évi országgyűlés a Habsburg-ház és a magyar rendek hatalmi egyensúlyon alapuló kompromisszumát is szentesítette, s ez a szövetség az egész korszak folyamán – többszöri megrázkódtatások ellenére is – fennmaradt.
A Habsburg-ház és a magyar rendek szövetségén belül azonban az erőviszonyok fokozatosan az előbbi javára tolódtak el, ez a folyamat a korszak egyik legjellemzőbb tendenciája. A 17. század elején még gyenge Habsburg-hatalom ugyanis erős abszolutizmussá fejlődött, a délnémet tőke nyomása alól éppen felszabaduló osztrák tartományokra támaszkodva. A protekcionizmus rendszere keretében megindult az ausztriai tőkés fejlődés, s ennek folytán a Habsburg-abszolutizmus országain belül, Magyarország kárára, kedvezőtlen, gyarmatias rendszerű gazdasági munkamegosztás alakult ki. Ez eleve biztosította az abszolutizmus fölényét a rendekkel szemben, egymásra utaltságukon azonban nem változtatott, hiszen mindkét fél érdeke az elmaradott agrárviszonyoknak, a második jobbágyság rendszerének a konzerválása volt. Az idegen abszolutizmus és magyar rendi hatalom szövetségének felborulására nem is kerülhetett sor, noha mindkét részről történtek ez irányban kísérletek. A Wesselényi-féle rendi összeesküvés, valamint a nemesi rend kuruc mozgalmai éppúgy kudarcot vallottak, mint a bécsi udvarnak a rendi hatalom likvidálását célzó próbálkozásai.
A második jobbágyság rendszere, a rendi hatalom, s az utóbbinak a Habsburg-abszolutizmussal való szövetsége azok az alapvető tényezők, amelyek a 17. század elejétől a 18. század második feléig változatlanul érvényben maradnak, s biztosítják a barokk kor egységét. Az alapvető gazdasági és társadalmi adottságok a közben lezajló nagy politikai változások, események (függetlenségi harcok, Erdély bukása, a török kiverése) ellenére is fővonásaiban egybekapcsolják e hosszú időszak egyes periódusait. E belső szakaszok azonban mind történeti, mind művelődési és irodalmi vonatkozásban világosan elhatárolódnak.
{120.} Mintegy 1640-ig – a kései reneszánsszal párhuzamosan – számíthatjuk a barokk kezdeteinek a periódusát. Ez az időszak a rendek és a Habsburg-ház szövetségének keretében a rendek, ez utóbbiakon belül pedig az arisztokrácia uralmának a virágkora, az ellenreformáció előretörésének, az uralkodó osztály és a barokk kultúra egymára találásának a periódusa. A barokk kultúra és irodalom aktív művelése azonban még alig lépi túl a katolikus egyház kereteit.
Az 1690-es évekig, a török kiveréséig, az önálló Erdély megszűnéséig, a Habsburg-uralomnak az egész országra való kiterjesztéséig számíthatjuk a magyar barokk második szakaszát, melyet a rendek és a Habsburg-ház hatalmi vetélkedése, az arisztokrácia mellett a nemességnek mind politikai, mind irodalmi téren való önálló színrelépése és a polgári erőknek a szerencsétlen gazdasági-társadalmi statusquo megváltoztatására irányuló utolsó kísérlete jellemez. Ez a néhány évtized a hősi erőfeszítések, a nagy vállalkozások, az európai haladáshoz felzárkózni akaró kétségbeesett kísérletek periódusa.
A magyar barokk harmadik, mintegy 1740-ig számítható alkorszakát a Habsburg-abszolutizmus túlsúlya jellemzi, melyen csak átmenetileg tudott rést ütni a Rákóczi-szabadságharc. Az arisztokrácia, nagy része elidegenedvén, kikapcsolódott a nemzeti kultúra vérkeringéséből, a nemesség viszont elparlagiasodva és elprovincializálódva nem volt képes számottevően előre lendíteni a kultúra fejlődését. A jezsuita rend ekkor éli virágkorát Magyarországon; a művelődés és irodalom aulikus-klerikális arculatúvá válik. Vallásos aszketizmus és alacsony szintű udvarházi hedonizmus mellett ez a szakasz a nagy önvizsgálatok, lélekelemzések, a befelé fordulás ideje.
Végül, körülbelül 1740 és 1770 között, a rokokó-szakasz zárja be a magyar barokk fejlődését. E különösebb változások nélküli három évtized során mind az abszolutizmus, mind a magyar uralkodó osztály erőin belül érlelődnek a törekvések a másfél százada tartó kompromisszum felülvizsgálatára. A termelőerők lassú fejlődése végül is napirendre tűzi a változás szükségességét mind az udvar, mind a magyar birtokosok szempontjából. Az egyházak műveltségi hegemóniája is foszladozik, s bátortalanul ugyan, de színre lép egy laicizálódó író-értelmiség. A barokk műveltség és világnézet alkonyának jelenségei mögött felvillannak már az értelem nagyobb világosságának fényei, s egy finomabb, csiszoltabb, polgáriasultabb ízlés színei.
A késő-barokk (rokokó) periódust váltja fel az érlelődő gazdasági, társadalmi válság eredményeként ideológiai téren a felvilágosodás, stílus tekintetében pedig a klasszicizmus. A nemesi ellenállás kirobbanása az 1764. évi országgyűlésen, az uralkodó modern s részben haladó reformjai és a felvilágosodás eszméit tudatosan hirdető írók fellépése, mind a barokk kor végét s egy új, a polgári és nemzeti fejlődés irányába erőteljesen meginduló korszak beköszöntét jelzik.
A barokk kor az irodalom eszközének, "anyagának" – a nyelvnek a fejlődésében is külön egységet alkot Magyarországon. Bár a magyar nyelvtörténet a könyvnyomtatás bevezetésétől a nyelvújításig terjedő időszakot, vagyis a reneszánsz és a barokk szakaszait egyetlen korszakként kezeli, ezen belül megkülönbözteti a nyelvfejlődés 16. és 17–18. századi periódusait. Az írott köznyelv normáinak az a fejlődése és terjedése, mely a reneszánsz {121.} korban kibontakozott, a 17. és 18. század folyamán nem folytatódott hasonló intenzitással. A rendiség restaurációja a nyelvi egységesülésnek, a nyelvjárások integrálódásának elősegítése helyett a differenciálódás irányába hatott. A 16. századi deák-értelmiség által, az északkeleti nyelvjárás elemeinek túlsúlyával kialakított írott nyelvi norma helyébe egy nyugati, kelet-magyarországi és erdélyi írott köznyelv lépett; a Heltai-nyomda által kezdeményezett s a Károlyi-biblia és Szenci Molnár munkássága révén elterjedt protestáns helyesírás uralmán pedig rést ütött a Pázmány műveiben és Káldi bibliájában érvényesülő ún. katolikus helyesírás. S mivel az egyre szélesebb rétegek iskolázásával nem járt együtt a magasabb műveltségű értelmiség számának megfelelő ütemű növekedése, az irodalom, különösen annak kéziratos formája nyelvjárásiasabb lett az előző korszak végének műveihez viszonyítva. A magyar nyelv fejlődése természetesen nem állt meg; a nyelvi normákban létrejött regionális eltérések, valamint a helyesírás megoszlása sem lett nagyfokú; a komoly erőfeszítések sem hiányoztak az egység helyreállítására a kor nyelvtanírói és helyesírás-szabályozói részéről; a nyelv fejlődése mégis egyoldalú maradt – különösen, ami a szókincset illeti. A magyar szókincsnek a modern tudományok és a korszerű polgári igények érdekében való tudatos bővítése (elsősorban Apácai Csere részéről) nem járt átütő eredménnyel: a nemesi-rendi hegemónia e kezdményezések sikerét nem tette lehetővé. A barokk nemesi társadalom kiemelkedő írói, sőt gyakran a kisebbek is, mesterien tudták a magyar nyelvet mondanivalójuk és a korszerű művészi kifejezés szolgálatába állítani, de csak addig, amíg a mindennapi élet, a katonavilág, a személyes vagy nemzeti érzelmek és a vallás szféráiban maradtak. Ezekből kilépve a latin terminológiához kellett fordulniuk, nagy számban iktatva latin szavakat, kifejezéseket, sőt egész mondatokat a magyar szövegbe. Ez a kényszerű megoldás néha ugyan szépen sikerült (pl. Zrínyinél), többnyire azonban bántó s a kortársak által is bírált keverék-nyelvet eredményezett. A világi tudományok (beleértve a jogot és a történetírást is), a politika s általában a nemesi közszereplés nyelve ezért túlnyomórészt a latin maradt, sőt a rendi barokk kultúra kiteljesedésével még teret is nyert. A barokk kor magyar írói e "második anyanyelvet" ugyan magas színvonalon bírták és alkalmazták, a magyar irodalom kétnyelvűségének fokozódó megmerevedése azonban végső fokon az elmaradottság szimptómája lett. A magyar nyelv tehát, "bár megtartotta és tovább fejlesztette kiváló tulajdonságait és megőrizte a további fejlődésnek minden rugalmas lehetőségét, több tekintetben elmaradt a nyugati szellemi élet követelményeitől, elprovincializálódott, mint maga a magyar szellemi és társas élet". Csak a következő korszakban vált lehetővé, "hogy a korszerű műveltség minden ágának-bogának megfelelő, az egyetemes nemzeti nyelv szerepéhez méltó színvonalra emelkedjék és a nemzeti műveltség kizárólagos kifejezőjévé válhassék". (Bárczi Géza.)
| BAROKK (kb. 1600–kb. 1772) | TARTALOM | Irodalom |