| A BAROKK IRODALOM KEZDETEI (kb. 1600–kb. 1640) | TARTALOM | Irodalom |
FEJEZETEK
A barokk irodalom számára a diadalmasan előnyomuló ellenreformáció törte az utat, a reneszánsz alkonyának, utóvirágzásának idején. Kezdetei visszanyúlnak a 16. század második felébe, sikereinek feltételei azonban csak a 17. század elején alakultak ki. Az ország vezető rendjének, a nagybirtokos arisztokráciának ekkor vált érdekévé az ellenreformáció elfogadása, a katolikus egyházon belül pedig ez időtől fogva érvényesült az ellenreformáció eredményességét biztosítani képes jezsuita vezetés.
A Bocskay-szabadságharc eredményeit a maga javára fordító s az 1608. évi országgyűlésen politikai hatalmát is biztosító főnemesség legfőbb törekvése a számára rendkívül kedvező uralmi rendszer fenntartása és erősítése volt. Ez az igény tette több szempontból is fogékonnyá az ellenreformáció elfogadása iránt. Egyrészt szüksége volt a feudalizmus mennél hathatósabb ideológiai támaszára, s ezen a téren Magyarországon is a feudalizmussal ezer éve összeforrott katolikus egyház tehette a legjobb szolgálatokat. A katolicizmus tudta a legsikeresebben engedelmességre nevelni az elnyomottakat, a jobbágyokat, sőt a túlvilági boldogság reményében alárendelt helyzetük elfogadására, az abban való megnyugvásra szoktatta őket. Másrészt az arisztokrácia maga sem nélkülözhette az erőt, biztonságot, a társadalmi rend isteni eredetének tudatát kifejező világnézetet. A válságba jutott humanizmusnál s a demokratikus elemeket is magába foglaló protestantizmusnál sokkal alkalmasabb volt erre a katolikus vallás; a vele szemben való ellenszenvet az újsztoikus filozófia amúgy is csökkentette már. Végül a katolikus királlyal való szövetség erősítésének a szándéka, a valláskülönbségből eredő nehézségek, szintén az áttérésre ösztönöztek. Hiszen ez fokozhatta az udvar bizalmát, megkönnyíthette az uralkodó kegyeiben való részesedést.
Alig egy évvel az 1608. évi országgyűlés után, Thurzó György, az új protestáns nádor már jelentős engedményeket tett a katolikus egyháznak. Egyes főurak pedig a végső konzekvenciákat is hamarosan levonták: áttértek a katolikus hitre és birtokaikon hatalmi eszközökkel végrehajtották az ellenreformációt. A katolikus vallást mindvégig megtartó néhány arisztokrata család, a Pálffyak, Erdődyek, Draskovichok mellé az 1610-es években már egyre többen sorakoztak: a Homonnaiak, Forgáchok, Zrínyiek s később a Batthyányak, Nádasdyak – hogy csak a legfontosabbakat említsük. Szinte {124.} törvényszerű, hogy a legtüneményesebb pályát ezekben az évtizedekben az az Eszterházy Miklós futotta be, aki a legtudatosabban kapcsolta egybe a rendi és osztályérdekeket a megújhodó katolicizmussal. A konvertita főurak lettek a jezsuiták legfőbb támogatói és az ellenreformációt propagáló s már barokk jegyeket is hordozó katolikus egyházi irodalom mecénásai. A római Gesù mintájára kialakított nagyszombati jezsuita templom (1629–1637), az első barokk épület Magyarországon, szintén főúri pénzen, Eszterházy Miklós költségén épült.
Az ellenreformáció sikereinek az egyházon belüli feltételei a jezsuita rend magyarországi megtelepedésével összefüggésben alakultak ki. Korábbi sikertelen kísérletek után, 1600 táján a magyar jezsuitáknak már Magyarországon is (Sellye), Erdélyben is (Kolozsvár) virágzó rendházaik és iskoláik voltak. Nagy része volt ebben annak az erőteljes szervező munkásságnak, melyet Szántó István (1541–1612), a magyar jezsuiták nesztora és első írója folytatott. Báthori István pártfogását ő nyerte meg a jezsuiták számára, ő buzgólkodott a római Collegium Hungaricum megalapítása körül, amely intézmény (később Collegium Germanico-Hungaricum) az elkövetkező két évszázad folyamán jelentékeny szerepet játszott a magyar katolikus papság vezető rétegének kiképzésében. Szántó magyar nyelvű irodalmi munkásságának termékei nem maradtak ránk, legfontosabb közülük a biblia új fordítása volt. Felnőtt azonban körülötte az a nemzedék, amely nagyszabású szervező és irodalmi munkásságával már diadalra tudta vinni az új katolikus célkitűzéseket.
E lendületes jezsuita előretörést átmenetileg megállították az ellenreformációval és a Habsburg-nyomással szembeszálló tömegmozgalmak: 1603-ban a kolozsvári nép kivetette a jezsuitákat, földig rombolva kolostorukat, a Bocskay-szabadságharc pedig mind Erdélyből, mind Magyarországból száműzte őket. De a főnemesség és az udvar kiegyezése, valamint az arisztokrácia kezdődő katolizálása nyomán a jezsuita rend végleg talajt kapott lába alá. A protestáns arisztokrata családból származó Forgách Ferenc (1564–1615) esztergomi érsek személyében az egyház élére is olyan vezető került, aki az ellenreformáció harcos jezsuita irányát támogatta. A pozsonyi érseki udvarban új katolikus nyomdát szervezett (1608), s átmenetileg ebbe olvadt bele a nagyszombati káptalannak még Telegdi Miklós alapította nyomtató műhelye is (1620). 1615-ben pedig újra felállította az 1567-ben elenyészett nagyszombati jezsuita kollégiumot, a katolikus művelődés magyarországi fellegvárát.
A jezsuiták hatalmi súlyának növekedését mi sem bizonyítja jobban, mint az esztergomi érseki szék betöltése Forgách halála után. Az utódot, Pázmány személyében, még Forgách jelölte ki, és hiába támogatta Thurzó György nádor a katolikus hierarchia legrangosabb tagját, a jeles humanista Náprági Demeter kalocsai érseket, prímás a nála tizenhat évvel fiatalabb jezsuita, akkor csak turóci prépost, lett. Pázmány érseksége alatt a jezsuita rend hallatlan mértékben megerősödött. 1626-ban a pozsonyi, 1627-ben a győri kollégiumok alakultak meg, ezeket az ungvári, soproni, trencséni kollégiumok és a komáromi, szatmári, turóci, gyöngyösi, szendrői, kassai, besztercebányai és szepesi rendházak követték. Pázmány 1635-ben egyetemi szintre emelte a nagyszombati kollégiumot, és jezsuitákra bízta Bécsben szervezett papnöveldéjét (Pazmanaeum) is.
{125.} A jezsuiták legkorszerűbb fegyvere az oktatás volt: átvették az európai humanizmus, sőt a protestáns iskolázás (Melanchton, Sturm) bevált eredményeit, s ezeket egységes rendszerbe dolgozva (Ratio studiorum (Oktatási szabályzat) végleges fogalmazás 1599-ből), eredményes tanításukkal hamarosan megnyerték a nemesség és a módosabb polgárság támogatását. Az iskolákban megszervezett Mária-kongregációk révén nagy befolyásra tettek szert a társadalom különböző rétegeiben. Hatásuk alól nem vonhatták ki magukat a protestánsok sem, s ennek ékes bizonysága maga Bethlen Gábor fejedelem, aki unokaöccse nevelőinek utasításba adta, hogy "ne magyar schólákban való hitván szokás szerint tanítsanak, hanem more jesuitarum exerceálja a gyermek magát az oratio csinálásokban".
A jezsuiták és az ő szellemükben működő világi papok legfőbb feladatuknak a főúri családok megtérítését tekintették, ami a cuius regio, eius religio elve alapján óriási területek lakosságának az áttérítését vonta maga után. Mint a katolizált arisztokraták udvari papjai, gyóntatói különösen nagy befolyást gyakorolhattak nemcsak a vallási, hanem a kulturális, és politikai életre is. Irodalmi műveiket, vitairataikat a főnemesség vezető képviselőinek dedikálták, nemegyszer protestánsoknak. A jezsuiták gondosan ügyeltek rá, hogy még a protestáns nagyúr érzékenységét se bántsák meg, példa erre Pázmány Magyari ellen írt Feleletének Nádasdy Ferenchez intézett ajánlása. Az arisztokrata hölgyek számára pedig ájtatossági, kegyességi könyveket írtak, őket nem fölényes érveléssel, hanem a középkori misztika felélesztésével láncolták magukhoz. A nagyszombati és pozsonyi jezsuita kollégiumok, valamint Pázmány érsek udvara s a pozsonyi érseki nyomda a szélesedő ellenreformációs irodalomnak természetes központjai lettek.
Az ellenreformáció hathatós előmozdítói voltak a királyi hivatalok is, elsősorban a Prágában vagy Bécsben székelő kancellária. Ezek az intézmények az egyházéhoz hasonló – s főpapi vezetőik révén azzal szoros egységben érvényesülő – szerepet tölthettek be a király és a rendek szövetségének erősítésében. Ez nemcsak hivatali munkásságukban nyilvánult meg, hanem tagjaik szellemi, irodalmi, propaganda tevékenységében is. A királyi kancellária erős katolikus szellemi központtá vált Lépes Bálint püspök-kancellár vezetése alatt, aki maga is a barokk vallásos irodalom egyik úttörője. Az új katolikus szellemiség terjesztésében tevékeny részt vállaltak a kancellária egyes világi munkatársai is; közülük Ferenczffy Lőrinc (†1640) királyi titkár töltötte be a mozgékony szervező szerepét. Közreműködött ájtatossági iratok kiadásában, ilyet maga is szerzett, s hogy a katolikusok égető nyomdahiányán enyhítsen, 1628-ban megvásárolta a prágai Sessius-nyomda anyagának egy részét, s Bécsbe telepítve, a magyar nyelvű irodalom szolgálatába állította. Az ellenreformációs tendencia feltétlen érvényesülése a kancellária részben világi köreiben nem járt együtt azzal a hivatalos egyháziassággal, amely a jezsuiták munkásságát jellemezte. Ennek köszönhető, hogy Ferenczffy nyomdája előszeretettel adott ki szépirodalmi könyveket is; többek között Balassi és Rimay istenes énekeinek első katolikus jellegű kiadását (1635 k.).
{126.} A 17. század első évtizedeiben kibontakozó, az ellenreformációt szolgáló, katolikus vallásos irodalommal kezdődik a magyar barokk irodalom története. E főként jezsuiták által művelt irodalom új írói magatartásról tanúskodik: ezek a szerzők nem személyes mondanivalót közölnek, mint például Bornemisza Péter Ördögi kísérteteiben vagy Ecsedi Báthory István és Rimay János vallásos elmélkedéseikben, hanem a vállalt ügy, a katolikus restauráció diadala érdekében ragadnak tollat, hatni, téríteni akarnak, küldetést vállalnak. A magyar jezsuiták a barokk ízlés jegyében fogant latin, olasz, spanyol egyházi műveket tekintik példaképeiknek, s így honosodnak meg lassanként az új stílus elemei. E korai barokk irodalom még kizárólag vallásos jellegű, a barokk egyelőre csak az ellenreformáció nyomában előretörő irodalmi irányzat, amely még nem hatja át a szellemi, irodalmi élet egészét. De már kezdetben több kisugárzó központja van: a pozsonyi érseki udvar, a nagyszombati jezsuita kollégium, majd egyetem s a királyi kancellária. Az előbbiek, Pázmánnyal az élen, a harcos térítő irodalom fókuszai, az utóbbi a barokk szépirodalom legfőbb terjesztője.
| A BAROKK IRODALOM KEZDETEI (kb. 1600–kb. 1640) | TARTALOM | Irodalom |